Hogy
az Egyház misztériumnak nevezi Krisztus szenvedéseit, az nem a
szenvedés objektív voltának kétségességére, netán külső történéseinek
bizonytalanságára vonatkozó megállapítás, hanem a szenvedés
kimeríthetetlen és a maga teljességében feltárhatatlan tartalmú
mélységeire és összefüggéseire. Ennek megértése a boldogító színelátásra
marad, amelyben két irányú elmozdulás lesz beteljesülő tudásunkban:
megismerjük majd Krisztus szenvedésének igazi tartalmát és nagyságát,
illetve az Őt erre indító szeretet mértékét. És mindkettő
összehasonlíthatatlanul nagyobb lesz, mint amit bármikor is
elképzeltünk.
Krisztus
agóniájáról a Getszemáni kertben a szinoptikusok számolnak be, de a
leírásra használt kifejezések csak részben egyeznek: Lukács evangéliuma
haláltusának (ἀγωνίᾳ) írja le Jézus küzdelmét, és csak ő tesz említést
a Jézust megerősítő angyalról és Jézus verítékéről, amely vércseppként
hullott a földre. Máté és Márk evangéliumában közös annak említése,
hogy Jézus gyötrődött (ἀδημονεῖν), de míg Máté evangéliumában Jézus
szomorkodni kezd (λυπεῖσθαι), addig Márk evangéliuma megretten, retteg,
elámul (ἐκθαμβεῖσθαι) jelentéstartalmú szóval írja le a Jézussal
történteket.
Aquinói
Szent Tamás szerint a szomorúság és a félelem egyaránt emberi
szenvedélyek és rokon fogalmak, mert a szomorúság a már jelenlévő
rosszra, a félelem a jövőben elkerülhetetlenül bekövetkező rosszra
vonatkozik, és az evangelisták által használt különböző kifejezések,
valamint az egyházatyák magyarázatai egyaránt arra utalnak, hogy
Krisztus valóban szomorú volt és félt.
„Krisztus
azért jött, hogy megváltsa az emberi fajt. A megváltás művét azonban
csak szenvedésen keresztül tudta méltó módon beteljesíteni (…). Ezért
olyan gyengeségeket kellett magára öltenie, amelyek miatt képes volt
szenvedni.” – írja Aquinói. Jézus félelmének lehetőségi feltétele
és oka Isten döntése, amellyel megváltásunkért felvette az emberi
természetet, és vele mindazt, ami ehhez a természethez általános
értelemben tartozott, „az éhséget, szomjúságot, fájdalmat, szomorúságot” (Beda). A félelem szintén az emberi természet sajátossága, „mert
valamennyi dolog, amit a Teremtő hozott a semmiből a létezésre,
természeténél fogva a lét, nem pedig a nemlét után vágyakozik”
mondja Damascenus (Damaszkuszi Szent János), ezért vonzódik az ember
mindahhoz, ami a létét fenntartja és fél attól, ami csökkenti és
megszünteti azt. Ez az emberi természetnek megfelelő félelem, ami
megvolt Krisztusban. De ugyancsak Damascenus szerint van a félelemnek
egy másik fajtája, amely nem természetes, „az értelem árulásából
fakad, a hit hiányából, és a halál órája felőli tudatlanságából, mint
amikor például éjszaka egy véletlen zaj miatt félünk”. Krisztus
Urunk tökéletes értelemmel és tudással rendelkezett mindenről, hit
helyett a színelátással, így ezt a félelmet nem vette magára. „Ezért
Ő soha nem érzett félelmet, kivéve a szenvedésének órájában, bár
gyakran tapasztalta a veszély miatti visszahúzódásra késztetést, a
helyzetnek megfelelően. Mert Ő nem volt tudatlan a kijelölt idővel
kapcsolatban.” – mondja. A Damascenus által megkülönböztetett
előbbi fajta félelmet Szent Jeromos propassionak nevezte,
megkülönböztetve az emberi természethez nem tartozó bűnös
szenvedélyektől (passiones). Az előbbi meglétét állítja Krisztusról, az
utóbbit viszont tagadja.
Aquinói
Szent Tamás arról is ír, hogy Krisztus tökéletes emberségében minden
emberi természethez tartozó szenvedély értelemnek és akaratnak teljesen
alárendelve volt, így a szenvedélyek sosem előzhették meg benne az
értelem és akarat mozdulását. Ez vonatkozott a szomorúságra és
félelemre is, amelynek ideje a sötétség órájának bekövetkeztével jött el
és Krisztus haláláig tartott. („Szomorú az én lelkem mindhalálig”).
És ez a szomorúság és félelem nem úrrá lett Krisztuson, hanem elejétől
a végéig „kontroll alatt” volt: az Atyához kötött akaratú Emberfia
vállalta a szomorúság és félelem által okozott valódi szenvedést az
emberi akaratában, anélkül, hogy ez megingatta volna egyetlen pillanatra
is Atyához való kapcsolódását. Kiszolgáltatta magát az emberi
természetnek sajátosan megfelelő félelemnek, de meg is haladta a
természetest, mert akaratát nem előzték meg ezek a szenvedélyek sem,
akarata az Atyánál maradt. Ahogy Damascenus írja: „Mert Krisztusban
semmi sem kényszerből történt, hanem minden önkéntes volt; akaratával
éhezett, akaratával félt vagy szomorkodott.”
Nekünk,
akiknek alsóbb képességei működésükben gyakran megelőzik vagy
kikerülik az értelem döntését, így a mi félelmeink nem értelemnek
alárendelt jelzések az elkerülhetetlen veszélyről, nehéz elképzelni,
hogy miként működött a félelem mi Urunkban. De abban, amit Damascenus a
szomorúság és félelem idejéről mondott, támpontot kaphatunk: az alsóbb
képességek az emberi természetnek Isten által teremtett képességei,
amelyek a létfenntartást szolgálják, és a megfelelő időben való
működésük Isten terveinek megfelelőek. És Krisztusban a szomorúság és
félelem akkor működtek, amikor rendelt idejük volt a sötétség órájának
elérkezte miatt: a megfelelő időben adtak jelzést, és nem teperték le az
értelmét, nem lettek urrá az akaratán. Ezért talán joggal tehetjük fel
a kérdést, hogy a vérrel verítékezés valóban csak vagy elsősorban a
halálfélelem miatt történt volna? Tényleg csak az emberi természet
rettegése lett volna a szenvedéstől és elmúlástól?
Abban,
hogy Krisztus félt, szomorú volt, egyetértés volt az egyházatyák
között, és mivel nagyon fontos tanítás ez Krisztus valóságos
emberségéről, gyakran hivatkozott szentírási történés volt az
apologéták között az eretnekek ellen. De arra vonatkozóan, hogy milyen
rosszra is vonatkozott ez a szomorúság és félelem, az egyházatyák
meglehetősen változatos meglátásokat sorakoztatnak fel. Ezeknek
vissza-visszatérő jellemzője, hogy Krisztus szomorúságát, azaz a már
bekövetkezett és jelen lévő rosszra vonatkozó gyötrődést elsődlegesen
mégsem csak, vagy elsősorban a szenvedéstől való természetes emberi
irtózattal magyarázzák, hanem a más emberek bűne miatti bánkódással.
Néhány példa Aquinói Szent Tamás gyűjteményéből, a Catena Aureaból:
Szent Jeromos: „Az
Úr tehát nem a szenvedéstől való félelem miatt szomorkodott, hiszen
azért jött, hogy szenvedjen, és Pétert megdorgálta félelméért, hanem a
nyomorult Júdás miatt, a többi apostol botránkozása miatt, a zsidó
nemzet visszautasítása és elvetése, valamint a boldogtalan Jeruzsálem
bukása miatt”; „Nem a halál miatt szomorkodik, hanem “mindhalálig”,
amíg csak szenvedése által meg nem szabadította az apostolokat.”
Szent Hiláriusz: „Mivel
tehát azt olvastuk, hogy az Úr szomorú volt, fedezzük fel gyötrelmének
okait. Előre megmondta mindnyájuknak, hogy meg fognak botránkozni, és
Péternek, hogy háromszor is megtagadja Urát; és őt, Jakabot és Jánost
magához véve, elkezdett szomorkodni. Tehát nem azelőtt szomorkodott,
mielőtt magához vette őket, hanem minden félelme azután kezdődött, hogy
magához vette őket; így gyötrődése nem önmagáért volt, hanem azokért,
akiket magához vett.”
Theophylactus:
„Egyesek ezt úgy értelmezték, mintha azt mondta volna: ’Szomorú
vagyok, de nem azért, mert meg kell halnom, hanem azért, mert a zsidók,
az én honfitársaim, akarnak megfeszíteni engem’”.
Őket
és más egyházatyákat olvasva mondhatjuk ugyan egyik-másikuknak a
sajátunkkal rokon véleményéhez csatlakozva, hogy ez a valószínű, de a
legvalószínűbb mégis az, hogy Jézus agóniájának okai mindezek együtt, és
ezen felül még számtalan más is, amelyek együtt teszik ki teljes
tartalmát értünk vállalt lelki szenvedésének, ami egészen meg nem
ismerhető misztériummá teszi azt. De a misztérium megismerésére mégis
törekedhetünk, és valamivel mélyebb megértésre juthatunk eme
misztériummal kapcsolatban, ha a vérrel verítékezést a megváltásnak
legelső isteni meghirdetése („protoevangélium”) után elhangzó prófécia
vonatkozásában szemléljük, a Teremtés könyvének harmadik fejezete
szerint.
Az elbukott Ádámnak ott ezt mondja Isten: „Fáradsággal
szerzed meg rajta eledeled életed minden napján. Tövist és bojtorjánt
fog teremni számodra… Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza
nem térsz a földbe, amiből lettél.”
És
az átoknak megfelelően a kertből kiűzött Ádám arca verejtékével
dolgozott a kenyeréért, míg vissza nem tért a földbe, az alvilágba,
amelynek héber megnevezése is utalás a Teremtés könyvében elhangzó
átokra, mert a seol (alvilág, pokol) a ’kér, követel’
jelentéstartalmú igéből képzett főnév: az átok nyomán föld
visszakövetelheti azt, ami belőle lett.
De
Jézus Krisztus, a Kenyér Házában (Betlehem) született új Ádám, az Élet
Kenyere, magára vette Ádám átkát: arca véresen verejtékezett az
életadó kenyerünkért egy másik kertben, és ez töviskoronát termett neki,
így Krisztus – Pál apostol szavai szerint – maga lett átokká (Gal
3,13) értünk a keresztfán függve, míg vissza nem tért a földbe, hogy
mindezzel megváltson minket az alvilág, a halál hatalmából.
És
hogy ez a párhuzam nem légből kapott vagy véletlen egybeesésre alapoz,
hanem üdvtörténeti Oltáriszentségre irányulásra, megemlékezhetünk még a
mózesi törvényben (Lev 24,5-9) előírt szertartásról is, amely során a
Szent Sátor szentélyében a papok hetenként a Jelenlét Kenyerét ették a
színarany oltárról az Élet Kenyerének előképeként, amely előkép előtt
is színarany mécsesben kellett égnie a tiszta olajnak a Jelenlétet
jelezve.
A
Getszemáni kertben vérrel verítékező, a megostorozott, a tövissel
koronázott, majd a Golgotán feláldozott Krisztus valóságos emberként és
valóságos Istenként egyszerre volt az engesztelő áldozatot felajánló
főpap és tökéletes elégtételt nyújtó áldozat: a világ végéig velünk lévő
Élő Kenyér. És ha már jövendölés és előképek sora utalt rá és
készítette elő, elképzelhető lenne, hogy maga a vérrel verítékezés ne
erre a golgotai, egyben eucharisztikus áldozat vonatkozásában lenne
értelmezhető, hanem a puszta emberi létfenntartásra törekvő természetes
emberi félelemként? Ha a vérrel verítékezés viszont valóban ilyen
eucharisztikus vonatkozású volt, akkor mélységei megsejthetőek a
szentmise párhuzamában szemlélve. És ez alapján valószínűleg leírható az
Élet Kenyeréért való lelki küzdelemként, és talán a szándék
felindításaként.
A
Getszemáni kert felé tartó Jézus és apostolok zsoltározva közeledtek,
ahogy a papok is zsoltározva készülnek a szentmisére, jó eséllyel
ugyanazon zsoltárok mondásával, mint Krisztus és az apostolok, hiszen a
papok által mondott zsoltárok igen ősi hagyomány által
meghatározottak. A kertben Jézus arra szólítja fel az apostolokat, hogy
imádkozzanak, nehogy kísértésbe essenek. És minden apostol nyilván
imádkozott is hosszabban-rövidebben, míg el nem nyomta őt az álom. Ahogy
a papok is imádkozták saját imáikat, vagy Szent Ambrus, Szent Tamás
imáit mise előtt. A papok számára előírt imák végén van egy formula a
szándék felindítására (Formula intensionis ante missam),
amelynek jelen formájában ugyan csak 16. századi előírás, de az emberi
természet igen mély ismeretéről tanúskodik. Ez azt mutatja, hogy az
Egyház nem tartotta elegendőnek a pap általános tudását a szentmise
lényegéről, a miserend összeállításában és követésében megnyilvánuló
általános szándékot, netán a cetlire leírt konkrét miseszándékot, hanem
megkövetelte a szentmise végső céljának és mibenlétének, az általános
és konkrét szándéknak kifejezett tudatosítását is a szentmise előtt. A
papok közül talán törpe kisebbséget alkothatnak azok, akik ezt a
szándékfelindítást az előírások szerint végzik is, talán mert nem látják
értelmét, talán másért. És ez alapján joggal kérdezhetnénk, hogy ugyan
miért kellett Krisztusnál a szándék felindítása? Feltétlenül szükség
lett volna rá? Nem maradhatott volna el?
És
mintha ezt a kételyt megerősítené maga Krisztus is, amikor ennek a
kehelynek elmúlását kérte. Mert amikor azért imádkozott, hogy ha
lehetséges múljon el tőle ez a kehely, aligha érthette ezt általában a
keresztáldozat elmaradására, hiszen akarata foganása pillanatától erre
irányult. Ha kérése mégis erre irányult volna, az teljes ellentétben
állt volna mindazzal, amiért megtestesült, tehát teljes ellentétben állt
volna az értelemmel. De nem ez volt a helyzet, ezért kérdezi János
evangéliumában a kardot rántó Pétertől, hogy talán ne igya-e ki a
kelyhet, amelyet az Atya készített neki? Az emberi értelem és akarat
irányulhatott viszont a megváltó kereszthalálon felüli szenvedés egy
részének megszűnésére. Így a vérrel verítékezésnél említett kehely („ez a
kehely”) valószínűleg nem a szenvedés egésze volt, hanem arra a lelki
szenvedésre vonatkozott, amelyben Jézusnak a vérrel verítékezés során
volt része, amely nélkül ugyan „érvényes” lett volna áldozata, de amely
az isteni tervben mégis szükséges volt a megváltásunkhoz.
Jézus
akarata, szeretete tökéletesen az Atyára irányult, és minden mást csak
az Atyáért szeretett: a látószöge nem az emberé volt, hanem az Istené.
Megváltó szenvedése ezért nem csak az emberért közbenjáró főpap
képével írható le: az Istenember agóniájában az ember látta és
szenvedte az Isten megsértését. Mert bár Krisztusnak isteni tudása és
embereken látottakból szerzett tapasztalata is volt a bűn mibenlétéről, a
Getszemáni kertben talán konkrétan is látta azok bűneit, akiket
szenvedésével és halálával megváltani készült.
És
az ember megszenvedte az Istenen esett sérelmek végtelen folyamának
áradását: mert micsoda borzalom lehetett látni minden múltbeli, kortárs
és jövőbeli megváltott ember szörnyű bűneit az Isten szemével az
Emberfiának. Az én bűneimet… Mert neki nem általánosságban a bűntől
kellett minket megváltania, hanem elégtételt adnia minden konkrét
szörnyű bűnünkért, és ehhez mindent látnia kellett kínhalála előtt.
Vajon nem erre utal a zsoltáros a (katolikus számozás szerinti) 17.
zsoltárban, amikor ezt mondja:
„Körülvettek
engem a halál fájdalmai, és a gonoszság (törvénytelenség, bűn)
megáradt folyói megzavartak engem, a pokol (szülési) fájdalmai (ὠδῖνες)
körülzártak engem, megelőztek engem a halál csapdái”
A
halál csapdái az embereket a pokolra szülő bűnök, és ahogy a
Példabeszédekben olvashatjuk (Péld 30, 15-16), három dolog van, amely
telhetetlen és egy negyedik, amely sosem mondja, hogy elég: a pokol, az
anyaméh szája, a föld, a negyedik pedig a (pokolban égő) tűz.
A
bűnök végtelenül áradó folyama vette körül Krisztust, mert minden
bűnünket magára kellett vennie, hogy átokká legyen értünk. Mert a
Getszemáni kertben történt meg vele az, amit a másik előképével, a
bűnbakkal tettek az emberek a mózesi törvény szerint (Lev 16,20-22). Az
Atya is így járt el: mindkét kezét rátette Fia fejére, és felvonultatta szemei előtt Izrael fiainak minden gonoszságát, minden vétkét s bűnét, és Fia fejére átkozta azokat.
A bűn képei, sikolyai, hörgései, nyögései, szagai, röhögései, végtelen
rútságai és förtelmességei mind az ártatlan fejen… Hogy a Fiúnak aztán
a kereszten része legyen a pusztába kergetett bak magárahagyottságában
is („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?!”), majd a másik
előkép, az áldozati bak sorsában is, amelynek kiontott vérével
tisztították meg a szentélyt.
A
Lukács evangéliuma által leírt angyali megerősítéssel kapcsolatban
nehéz pontos eligazítást találni az egyházatyáknál. Többen, így őket
követve Aquinói Szent Tamás is arról írnak, hogy ez a szakasz a Krisztus
emberségéről szóló tanúságtétel, de nem szólnak arról, hogy vajon
miben is állhatott ez az angyali megerősítés. Szent Tamás máshol, az
angyalokról szóló tanításában beszél viszont arról, hogy az angyalok nem
világosíthatták fel Krisztust, mert ő nem szorult rá értelmének
angyali megvilágítására, sem lelkének megerősítésére. Ezek alapján, ha a
megerősítésnek netán szellemi jellege is lehetett, és képben vagy
valamilyen közlés formájában történt, az nem mutathatott újat Jézusnak,
nem jelenthette értelme megvilágosítását és akarata megerősítését sem
angyali hatásra, hanem legfeljebb valamely által ismert tényt
ajánlhatott figyelmébe, például a megváltásra sóvárgó lelkek
vágyakozását, ahogy az kegyes irodalomban időnként megjelent.
Aquinói
Szent Tamás szerint Jézusnak nem volt a más emberek melletti
szolgálathoz hasonlót végző őrangyala, hiszen őt maga az Ige irányította
emberségében, nem szorult rá angyal irányítására, így őrangyal
helyett szent emberségét szolgáló angyalok vették körül. Ennek
szentírási bizonysága Máté evangéliumában lelhető fel a pusztai
megkísértés után, amikor „angyalok jöttek hozzá és szolgáltak neki”
(Mt 4,11). Ez a szolgálat testi megerősítést nyújtó fizikai
szolgálattételt jelenthetett, hiszen a pusztai megkísértés kiindulási
helyzete a negyven napnyi böjt után megéhező Krisztus volt.
Ugyancsak
ilyen fizikai szolgálattételre utal a vérrel verítékezésnél az angyali
megerősítésre Lukács evangelista által használt görög ige is
(ἐνισχύων), amelynek másik előfordulása az Apostolok Cselekedeteiben
(Csel 9,19) található. Ott a megtérése után írja Szent Pálról Lukács
evangelista, hogy miután ételt vett magához, megerősödött. Ezek alapján
feltételezhetően a Getszemániban szintén valamilyen táplálék, ital
átnyújtása lehetett a megerősítés. Hogy az Emberfiát megtámogassa a rá
váró emberfeletti szenvedés végigvitelében.
