2020. február 22., szombat

Martin Lenz: Az erények

Az Egyház tanítóhivatala az évszázadok folyamán a katolikus erkölcstan oktatására két formát alakított ki: az egyik, melyet katekizmusként ismerünk, s melyet a legtöbb gyónási tükör használ, az emberi viselkedés moralitását a Tízparancsolat alapján ítéli meg. A katekizmusokban az egyes parancsok rövid mondatokban, melyek mögött Isten tekintélye áll, tömören juttatnak kifejezésre egy-egy erkölcsi követelményt – előírást vagy tiltást. Az egyes parancsokat követő magyarázatok további precíz adatokkal szolgálnak, melyek a bűnelkövetés körülményeit is tárgyalják, így lehetővé válik, hogy a hívek megállapíthassák, mikor követtek el bocsánatos és mikortól már halálos bűnt.
A másik forma az erkölcstan ábrázolására az erénytan, ami ugyan már az egyházatyáknál is felbukkan, de szisztematikus kidolgozást először a középkor fénykorában kap. A katolikus erénytan túlszárnyalja a tisztán emberi perspektívákat, köztük például ezeket a kérdésfeltevéseket: Mit szabad tennem? Mit nem szabad tennem? Ezen emberi kérdésfeltevések helyett az erénytan Krisztus ezen követeléséből indul ki: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48)
Az erénytanban az ember Isten képmásaként áll a középpontban, azaz azt hirdeti, hogy Krisztus tanítása és személyes példája szerint minden embernek Isten képmását kell saját magában létrehoznia. Ezért a korábbi – földhöz ragadt – kérdések itt már csak ily módon tehetők fel: Milyennek kell az embernek lennie, hogy Isten képmásaként a Teremtőt tükrözze vissza? Hogyan kell viselkednie, hogy olyanná váljon, amilyennek Isten őt öröktől fogva elképzelte? A katolikus erkölcstan tehát semmiképpen nem merülhet ki parancsok és tiltások felsorolásának mechanikus betartásából, hanem az embert, aki számára Isten az ideál és egyúttal a végső cél, teljes egészében át kell itassa és át kell formálja.
A középkor skolasztikusai az erkölcsi élet egész területét összefoglalva azt három isteni és a négy kardinális erényben dolgozták fel. Ők, közülük különösen Aquinói Szent Tamás, ezt a felosztást nem Arisztotelésztől vették át, miként ezt sokan állítják, hanem az ezeréves keresztény hagyományból, még akkor is, ha Szent Tamás sokszor hivatkozik a „filozófusra” (Arisztotelészre). Szent Tamásnak egyedülálló módon sikerült nem csak a „helyes emberlétről”, hanem a keresztény tökéletességről világos képet festenie, mely teljes egészében az isteni kinyilatkoztatástól átitatva, a Krisztusban megváltott Isten-gyermek természetfeletti nemességét fejti ki szisztematikusan, amivel minden egyes embert arra sarkal, hogy lelkében az Isten-képnek egész élete során minden területen megfeleljen.
A Tízparancsolatból kiinduló parancs- és kötelesség-tan kétségen kívül nagyon tiszteletreméltó, sőt a világos határok megjelölésével abszolút nélkülözhetetlen. A benne található „Tilos!”, „Tedd!” isteni felkiáltó mondatok bizonyára a legnagyobb segítséget jelentik a lelki fejlődés kezdetén állók számára, akiknek még azért kell küzdeniük, hogy konzekvensen kerüljék a halálos bűnöket és azokat a helyzeteket, melyek ezek elkövetését elősegítik. A katekizmus elengedhetetlen segítség annak megismerésére, hogy hol kezdődik a bűn.
Ugyanakkor pont ebben az előnyben, nevezetesen a bűn és a nem-bűn közötti megkülönböztetésben, egyúttal bizonyos gyengeség is rejlik. Túl könnyen azt a benyomást kelti, mintha a tökéletes keresztény élet egyedül a bűnös dolgok elkerülésére korlátozódna. Az a veszély jön létre, hogy a hívek megelégszenek a minimum teljesítésével, és a szenttéválás és a katolikus tökéletesség felfelé igyekvő ideálját teljesen elvesztik szemük elől. Fennáll a veszélye annak, hogy sokan csak azzal tőrödnek, hogy ne kövessenek el halálos bűnt, és ne kárhozzanak el.
Az erénytan azonban ennél sokkal többet követel; azt vázolja fel, hogy a megváltott embernek, az „új embernek, aki Krisztusban újjászületett” milyenné kell válnia. Hogy mit és hogyan kell gondolkoznunk, beszélnünk és viselkednünk, hogy valóban Isten példaképévé váljunk. Azok a lelkek, akik a kegyelmi állapotban szilárdan kitartanak, a katolikus szentség-ideál pont ezen pozitív ábrázolásától nyernek további ösztönzést, hogy szakadatlanul saját tökéletesebbé válásukon dolgozzanak, és ne elégedjenek meg azzal, hogy halálos bűnt nem követnek el. A katolikus erénytan azt az ideált mutatja meg, melynek megvalósítása valójában minden megkeresztelt ember feladata. Ettől a követelménytől minden minimalizmus távol áll.
A katolikus erénytan a hívő tekintetét azon új útra tereli, mely minden kereszténynek világosan megmutatja, hogy a szenttéválás és a tökéletesség ugyan kihívóan meredek és szűk ösvényen érhető csak el, de mégis mindenki előtt nyitva áll. Az Úr ugyan azt mondja, hogy csak kevesen járnak rajta [„szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják” (Mt 7,14)], mindazonáltal nem azért vannak kevesen, mert csak néhány kiválasztottnak szabad azon járnia, hanem mert azok vannak kevesen, akik rászánják magukat, hogy ezen a szűk és kényelmetlen úton járjanak.
Ahhoz, hogy erényesek legyünk, először azzal kell tisztában lennünk, hogy mi is az erény? Definíciója szerint az erény „az ember tökéletessége, ami belsőleg tökéletessé teszi, és ami külső tetteit és viselkedését is tökéletessé teszi”. [Katolikus Lexikon 1933: „Az erény akaratunk állandó hajlama és készsége az erkölcsi jó cselekvésére. (Szent Tamás szerint: habitus operativus bonus)”] Arisztotelész szerint az erény „az ember készsége, ami őt saját magát és tetteit jóvá teszi”. Mindazonáltal az erény nem egyes jó aktusokból vagy tettekből áll, hanem egy megszokásban, mely képessé tesz bennünket, hogy könnyebben, gyorsabban és nagyobb biztossággal tegyük a helyeset. Erényről tehát csak akkor beszélünk, ha szokássá válik bennünk a helyes viselkedés. Összefoglalva: Az erények begyakorolt jó szokások, melyek emberi képességeinket tökéletesítik.
Mindezekből logikusan következik, hogy az erények mekkora jelentőséggel bírnak az ember számára, mekkora értékkel bírnak saját maga és élete számára. Ez teoretikusan hangzik, holott nagyon gyakorlati dolog, a gyakorlatban valósul meg.
Az embernek különböző képességei vannak: testiek és szellemiek. A szellemi képességeket „lelkierőnek” is nevezik. Az emberi lélek erőit két magasabb és két alacsonyabb csoportba osztjuk. A két magasabb lelkierő – az értelem és az akarat –, a lélek tisztán lelki, míg a két alacsonyabb – a nehéz feladatok megoldására irányuló törekvés, és a vágyakozásra való képesség – a lélek érzéki területén székel.
Az értelem, különösen a gyakorlati értelem ilyen kérdéseket tesz fel: Mi az igaz? Mi a jó? Mit akar Isten tőlem? Az értelem fő tevékenysége tehát a fel- és megismerésből áll. A szabad akarat arra törekszik, amit az értelem jónak és helyesnek ismert fel, és azt utasítja vissza, amit az értelem hamisnak és rossznak ítélt meg.
A nehéz feladatok megoldására irányuló törekvés kitartással és lendülettel igyekszik a nehezen elérhető dolgokat megoldani, a cél előtt álló akadályokat legyőzni. Ide tartozik például a csapások és kudarcok méltó elviselésére való törekvés. A vágyakozásra való képesség olyan dolgokra irányul, melyek érzéki élvezetet okoznak nekünk, például édesség, vagy zenei és színházi előadások élvezete stb.
Magában véve mindezen lelkierők jók, azok az érzelmek is, melyek ezekkel együtt járnak: mint például a szeretet, vágyakozás, félelem, öröm, ellenszenv, bátorság, szomorúság, fájdalom stb. De az egész ember csak akkor jó, ha minden lelkiereje az érzésekkel együtt jól és helyesen rendezettek, és az értelem vezetése alatt állnak.
Mindazonáltal lelkierőink rendezettsége az ősbűn következtében állandó veszélyben van, mert az ősbűn következtében értelmünk elhomályosodott. Ennek következtében gyakran nehéz számára, hogy a jót a rossztól, a helyeset a hamistól megkülönböztesse. Az akarat szintén meggyengült, sokszor kitér az elől, amit az értelem helyesnek ismert fel. Az ember gyakran tudja, hogy mi a helyes és a jó, és mégis sokszor az ellenkezőjét teszi.
A magasabb lelkierők meggyengülése negatívan hat az alacsonyabb erőkre is, melyek ennek következtében már sokszor nem hajlandók magukat az értelemnek és az akaratnak alárendelni, és ehelyett a „kellemes” vagy „kellemetlen”, a „kedv, hajlam, vágy” vagy „kedvetlenség, idegenkedés” mércéje szerint működnek. A meggyengült akarat gyakran nem képes uralkodni a rendezetlen vágyakon, és ezért az ember túl gyakran teszi a kellemest, és túl gyakran mulasztja el a szükséges kellemetlenséget megtenni.
A lélek négy ereje kaotikus összevisszaságának rendezése a négy fő (sarkalatos) erény feladata: az okosság tökéletesíti az értelmet, az igazságosság az akaratot, a lelkierő a nehéz dolgok megoldására való törekvést erősíti, és a mértékletesség az érzéki javak iránti törekvést mérsékli. [Katolikus Lexikon 1933: „Az okosság a lelkiismeretet élesíti az egyes cselekedetek erkölcsi értékének gyors és biztos megismerésére; az igazságosság az egyént hajlandóvá teszi arra, hogy megadja mindenkinek, ami őt megilleti; a mértékletesség az egyéni akaratot saját ösztönös vágyaival szemben önuralomra képesíti; az erősség a bajokkal és akadályokkal szemben kellőmagatartásra segíti.”]
A sarkalatos erények segítik az embert, hogy természetes célját és természetfeletti tökéletességét elérje – vagyis, hogy tökéletes módon pont úgy viselkedjen, ahogy az az emberi természetnek Isten rendelése szerint megfelel.
Ezen erények gyakorlása ugyan felettébb fontos, de nem elegendő! A keresztség által Isten gyermekei lettünk, és a megszentelő kegyelem által részt kaptunk Isten természetfeletti életéből, és ennél fogva természetfeletti életcélunk elérésére kell törekednünk. Ehhez azonban nem elegendő egy pusztán természetes jó élet, se a pusztán természetesen jó tettek sem!
Hogy az ember saját erőit és képességeit messze felülmúló célját képes legyen biztosan és jól elérni, Isten további erényeket ajándékozott neki. Ezek az isteni erények – hit, remény, szeretet –, melyek a lélek erőinek készséget kölcsönöznek, természetes erényeit tökéletesítik, és azokat Istenre irányítják. Azért nevezzük őket „isteni” erényeknek, mert direkt és közvetlenül Istenre utalnak, mert ezeknek az erényeknek fő tárgya és indítéka Isten. A hit képessé teszi az értelmet, hogy mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott, igaznak fogadja el. A remény tökéletesíti az akaratot, hogy mindazt, ami az örök üdvösség elnyeréséhez szükséges, Istentől bizakodva várja. És a szeretet arra képesíti az akaratot, hogy Istent saját magáért szeresse.
Másfelől Isten a megszentelő kegyelemmel egyidőben ajándékozza meg az embert az ú. n. „belénk öntött” erényekkel is, melyek természetfeletti módon nemesítik meg és tökéletesítik a négy sarkalatos erényt, és az ember minden cselekedetét természetfeletti céljára irányítják, és képessé teszik az embert, hogy természetfeletti erényaktusokat hajtson végre. Például az okosság természetes erényét természetfeletti síkra emelik, amitől az értelem arra válik képessé, hogy ne csak a természetes értelem szemszögéből ítélkezzen, hanem minden dolgot Istenre vonatkoztatva ítéljen meg.
Az igazságosság természetfeletti erénye az akaratot nem csak arra teszi képessé, hogy mindenkinek és mindennek „annyit adjon, amennyi neki jár”, hanem arra is, hogy mindezt Isten akarata szerint és az Ő dicséretére tegye. A természetfeletti lelkierő Isten iránti hűségből és az Ő dicsőségére vállal magára nehézségeket. Végezetül a vágyakozásra való képesség a mértékletesség természetfeletti erénye által Istenre irányítottá válik, vagyis a lélek könnyen és szívesen mond le érzéki hajlandóságairól, hogy Istennek jobban tessen és hűségesebben tudjon Neki szolgálni.
A természetfeletti erényeket, melyek magasan felülmúlják a természeteseket, miként az isteni minden emberit magasan felülmúl, az ember nem képes megszolgálni, azokat csak ajándékként kaphatja meg Istentől. Isten működik általuk bennünk és nélkülünk. Bár szorgalmas gyakorlással az ember képes őket megszilárdítani, de növelni saját erejéből nem tudja őket. A lélekben a természetfeletti erények növekedése a megszentelő kegyelem szaporodásával függ össze.
A természetes erények csírájukban az emberi természetben rejlenek. Az ember saját erejéből is képes őket megszerezni, de az ősbűn következtében csak fáradságos megerőltetéssel képes őket kidolgozni és tovább fejleszteni. És csak addig maradnak meg, amíg rendszeresen ápolják őket. Ugyanúgy, ahogy egy zongorista csak heteken, hónapokon, éveken keresztül tartó napi több órás gyakorlással válik képessé komoly zeneműveket művészi fokon eljátszani, ugyanígy kell nekünk az erényeket elsajátítanunk. És miként a zongorista, ha abbahagyja a rendszeres gyakorlást, elveszti ujjai könnyedségét, ugyanúgy veszítjük el mi is az erényeinket, amint felhagyunk az erényes aktusok rendszeres gyakorlásával. A megállás ezen a területen egyet jelent a visszalépéssel. Aki felhagy azzal, hogy egyre jobbá váljon, az máris megszűnt jónak lenni. A megszerzett erény a szakadatlan gyakorlat gyümölcse, és a természet törvényei szerint helyes viselkedésünkhöz csak ez kölcsönöz tartósságot, bizonyosságot és könnyedséget.
Természetes erényei egy pogánynak, vagy egy halálos bűnben élőnek is lehetnek, nem csak a megkeresztelteknek vagy a megszentelő kegyelem állapotában levőknek. Az is megtörténhet, hogy egy pogány a természetes erényeket nagyobb mértékben bírja, mint egy katolikus a kegyelmi állapotban – és mégis: bár egy ilyen pogány tiszteletreméltó, sőt, csodálatraméltóan jó ember lehet, pusztán természetes erényei az örök üdvösségét illetően semmit nem használnak neki, legalábbis nem közvetlenül [Isten ezekért cserébe megadhatja neki azt a különleges kegyelmet, hogy halála előtt, még időben megtér, és megkeresztelkedik, de az ilyen különleges kegyelmi ajándékokra nem szabad és nem lehet senkinek sem számítani].
Röviden összefoglalva: a természetes erények legmagasabb fokukban sem érhetik el soha a természetfeletti erények tökéletességét. A természetes erényes cselekedetek [önmagukban] soha nem tehetnek méltóvá senkit a természetfeletti jutalomra.
És mégis, a természetes erények megszerzése és fejlesztése rendkívül fontos a számunkra, mégpedig azért, mert a kegyelem a természetre épít! A természetfeletti erények csak arra az alapra épülhetnek fel, melyeket a természetes erények fektettek le. Mivel a természetfeletti erény csak a lélekben már meglévő természetes erényeket nemesíti meg, és irányítja az ember természetfeletti céljához, különösen fontos számunkra, hogy a természetes erényeket egyre tökéletesebbé tegyük magunkban, és egyre jobban ápoljuk.
Szemben a természetfeletti erényekkel, melyek halálos bűn elkövetése esetén a megszentelő kegyelem állapotával együtt elvesznek, a természetes erények ekkor is megmaradnak, csak tovább nem szolgálják az örök üdvösséget; Csak akkor vesznek el, ha nem gyakorolják többet őket, vagy ha az érintett ember tudatosan az erénnyel szemben álló tetteket hajt végre. Ezek a tettek nem mások, mint bűnök, melyek, ha valaki gyakran követi el őket, szinte már megszokásból, gyorsan és könnyedén, valóságos anti-erényekké válnak, amiket innentől megrögzött bűnöknek nevezünk.
Az elmondottakból következik, hogy ahhoz, hogy azzá váljunk, amivé Isten bennünket kigondolt, két dolgot kell mindenképpen elvégeznünk: A megszentelő kegyelem állapotában kell lennünk, és abban folyamatosan fejlődnünk; valamint úgy az isteni, mint a sarkalatos erényeket buzgón kell gyakorolnunk, hogy megszilárdítsuk és növeljük őket.


[C. S. Lewis nem teológiailag, hanem pusztán emberi logikával magyarázta el az erény mibenlétét „Keresztény vagyok” című könyvében: Ha valaki azért viselkedik türelmesen felebarátjával, mert születésétől fogva türelmes természetű, akkor az még nem erényes. De aki születésénél fogva türelmetlen, de tudatosan igyekszik türelmesnek mutatkozni másokkal szemben, az már erényes cselekedetet hajt végre. Ha elég kitartó ebbeli igyekezetében, azaz mindig megpróbálja türelmetlenségét legyűrni, akkor – mégha eleinte többször sikertelen is lesz igyekezete – idővel ez a másokkal szembeni türelmes viselkedés sajátjává válik, azaz a türelem erénnyé válik és megszilárdul benne. Ha az illető katolikus, és a megszentelő kegyelem állapotában él, akkor az isteni erények ajándékával a már megszerzett „türelmes viselkedését” már nem a másoknak való megfelelés, vagy valami ehhez hasonló emberi cél érdekében gyakorolja, hanem Isten dicsőségére, azért a vágyért, hogy jobban tessék Istennek. – Ezen az úton kell nekünk is haladnunk: 1. fel kell ismernünk hibáinkat; 2. meg kell próbálnunk legyűrni őket; 3. hogy aztán az ily módon megszerzett természetes erényeinket Isten segítségével természetfeletti módon, azaz Isten szeretetéért gyakorolhassuk; és ha ez sikerül, akkor ily módon munkálkodni tudunk saját üdvünkön.]

http://katolikus-honlap.hu/2001/erenyek.htm