Erdő Péter bíboros úr körlevelet tett közzé, amelyben a nemzetünkért való imára és böjtre hív fel minden magyar katolikust. A felhívása sokunknál nyitott fülre és szívre talált, mert látjuk, hogy valóban ez a jelen helyzetből kivezető út. A megoldás nem várható a politikától, a fegyverektől, a hatalmat gyakorlók belátásától, mert a probléma igazi oka az elhatalmasodó bűn, amelyből szükségszerűen következik a háború.
A körlevélben a Bíboros Úr az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus és az azt követő világháború között kapcsolatra utal: úgy véli, hogy Isten a kongresszussal készítette fel a magyar nemzetet az azt követő világégésre, és ennek a felkészítésnek megismétlődését sejti a tavalyi Eucharisztikus Világkongresszusban a most kezdődő háború előtt. Azt írja, hogy a tavalyi „Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, különösen a nemzetünkért felajánlott szombat esti szentmisén, az Oltáriszentséggel tartott hatalmas, békés, áhítatos és szinte átszellemült körmenetben és vasárnap a pápai záró szentmisén” azt élhettük át, hogy „a Szentlélek különös erővel van jelen közöttünk és hogy magával Krisztussal egyedülálló módon találkoztunk”.
Nos, lehetséges, hogy mégsem ezt élhettük át.
Átélhettünk megkönnyebbülést amiatt, hogy lám, mégis összejön egy hosszú menetre való katolikus, és nem égünk nagyot a világ előtt, meghathatott minket a nagy tömeg látványa, az iskolákból ideérkező sok fiatal látványa, a sok fáklya, átjárhatott bennünket a bizsergés amiatt is, hogy mégiscsak megmutatjuk a világnak az általunk önként elrejtett Eucharisztiát, legyőzve félelmeinkből táplálkozó szokásainkat (mert emiatt találkoztunk valóban egyedülálló módon Krisztussal), félve ugyan, de valamiféle csekélyke hitet mutatunk fel a világ előtt. És mindezek miatt érezhettünk megkönnyebbülést, érzelmi felindulást, meghatódást.
De ez nem a Szentlélek. A Szentlélek nem az ember érzelmi életét dobja fel, nem a hangulatát világosítja meg, hanem a hit által az értelmét, megerősítve akaratát, hogy Isten parancsát felismerje, teljesítse azt, a jót válassza és kitartson benne bármi ellenére. Ha belátjuk ennek igazságát, valószínűleg nem csak nekem hiányzik valami fájóan a Bíboros Úr körleveléből: bár van benne egy utalás az engesztelésre, de egyszer sem hangzik el benne a bűnbánat szó. Persze, tudom, ne legyek telhetetlen, hiszen az ima és a böjt értelmezhetetlen bűnbánat nélkül, biztosan feltételezi, hogy mi is tudjuk ezt és tesszük. Különben semmit sem érne az imánk és böjtölésünk. De valóban feltételezi?
Ha az Eucharisztikus Kongresszusra való felkészülésben, magában a Kongresszusban a Szentlélek működésére utaló jeleket, a Kongresszus után pedig a hatásait keressük a pillanatnyi érzelmi felindulás és az erre való jóleső emlékezés helyett, mit találunk?
Templom bezárások, a szentségkiszolgáltatás megtagadása, majd kötelező kézbe áldozás, két húsvét szentmise nélkül, rettegés a testi haláltól, a fertőző szenteltvíztől, bűnbánatra való legcsekélyebb utalás hiánya a kongresszusra való felkészülésben. Magán a Kongresszuson kivittük a terekre a miséket, így nem csak a templomaink padlója volt tele Krisztus Testével, hanem tereink is. Kötelezővé tettük a kézbe áldozást a kongresszuson, számtalanszor megtagadtuk a Szent Testet a méltó módon áldozni kívánóktól.
Lehetett-e a Szentlélek, aki erre vezetett bennünket? Aki a püspökeinket buzdította ezen intézkedések elrendelésében, fenntartásában, majd ismételt elrendelésében? A kérdés költői.
Egy másik narratívát javaslok megfontolásra: az Eucharisztikus Világkongresszus egy elszalasztott lehetőség volt a bűnbánatra, majd Isten méltó megdicsőítésére, és ezt azóta sem pótoltunk.
Hogy ez végre megtörténhessen, arra hívom fel püspökeinket, hitben számunkra rendelt atyáinkat, hogy járjanak elő jó példával: nyilvánosan kövessék meg a híveket, akiket intézkedéseikkel megfosztottak a kegyelem eszközeitől, sokakat véglegesen, a híveket, akiket katolikus hitükkel és egyházjoggal összhangban lévő lelkiismereti meggyőződésük miatt üldöztek. És mivel a kártétel nyilvános volt, a bűnvallomásnak is annak kell lennie. Kezdjenek el helyesen cselekedni az Oltáriszentséggel kapcsolatban: tanítsanak és rendelkezzenek a katolikus hittel összhangban. De legfőképpen könyörögjenek bűnbocsánatért az Úrhoz, mert intézkedéseikkel Istentől tagadták meg azt a dicsőséget, ami Neki minden körülmények között jár.
Két évvel ezelőtt nagy vihart kavartam azzal a modern teológusokat hideg verítékkel elborító és általuk habzó szájjal tagadott gondolattal, hogy Istennek hármas ostora, a járvány, háború és éhínség ellen csak a bűnbánat, böjt és ima segít. Püspökeink két éve kitartanak a jogtalan és hitellenes tiltásokban, a szentségtaposás kötelezővé tételében.
Már megvolt a járvány, éppen a háborúnál tartunk. Megvárjuk az éhínséget is ?
