Szent Jánost nem az emberi szimpátia vagy szeszély tette szeretett tanítvánnyá. Isten szükségszerűen jobban szereti azt, aki jobban szeret, ezért Krisztus az igazságnak, azaz a szeretet rendjének megfelelően szerette őt kitüntetetten is a tanítványok között. Szeretete tette alkalmassá Szent Jánost arra, hogy a Szűzanya gondviselője legyen, hogy aztán annak példája, szeretete és áhítata nyomán igazán megértse a szentmisét. És milyen jó, hogy Réginald Garrigou-Lagrange atya, a huszadik század legnagyobb teológusa bővebben is kifejti ezt nekünk A Megváltó Anyja című művének következő részletében!
A leghelyesebb, ha itt egy kicsit elidőzünk annál, hogy mit jelenthetett a Boldogságos Szűzanya számára a Szentmise és a Szentáldozás, amelyben Szent János keze által részesült.
Miért kellett Máriát a Golgotán Szent Jánosra bízni, és nem a szent asszonyokra, akik szintén ott voltak a Kereszt lábánál? Az ok az volt, hogy Szent János pap volt, és neki egy olyan kincs adatott, amit a szent asszonyok nem adhattak neki, az Eucharisztia kincse.
Az apostolok közül miért éppen Jánost választotta Péter helyett? Az egyik ok az, hogy egyedül János maradt a keresztnél, akit egy erős, édes kegyelem vonzott és tartott ott. A másik, hogy ő, ahogy Szent Ágoston megjegyzi, a szemlélődő élet, a belső és rejtett élet mintaképe, amely mindig is Mária élete volt, és amely mindvégig sajátja maradt. Mária élete egészen más formát fog ölteni, mint Péteré, mert neki nem lesz része az Egyház irányításában. Az ő hivatása az lesz, hogy Megváltónkat az Ő szentségi jelenlétében szemlélje és szeresse, és hogy szüntelen imádságával elérje a hit terjedését és a lelkek üdvösségét. Ő válik így valóságos értelemben a születő Egyház szívévé, mert senki más nem fog úgy belemerülni Jézus szeretetének mélységeibe és erejébe, mint ő.
Tekintsünk rá ebben a rejtett életben, különösen abban az órában, amikor János az ő jelenlétében celebrálta a szentmisét. Máriának nincs papi karaktere; nem tudja ellátni a papi feladatokat. De M. Olier szavaival élve “a papi lélek teljességét” kapta, amely Krisztus, a Megváltó lelke. Így képes mélyebben behatolni a Szent János által ünnepelt misztériumok értelmébe, mint maga Szent János. Emellett Istenanyai méltósága nagyobb, mint a felszentelt papé; ő adta nekünk a keresztáldozat Papját és Áldozatát, és ő maga is felajánlotta magát Vele együtt.
Számára a szentmise, olyan mértékben, amit csak sejthetünk, a keresztáldozat emlékét és folytatását jelentette. A Golgotán a bánat tőre járta át a szívét, a Jézus iránti szeretet ereje és gyengédsége igazi vértanúságra vitte. Annyit szenvedett, hogy a Golgota emléke soha nem halványulhatott el benne, és minden szentmise friss megújítása volt mindannak, amit ott átélt. Mária ugyanazt az Áldozatot látta az oltáron, amikor János misézett. Ugyanazt a Jézust találta, aki valóban jelen volt; nem csak képmásként volt jelen, hanem testének lényegében, Lelkével és Istenségével együtt.
Igaz, hogy ebben nem volt vérontással járó áldozat, de volt egy szentségi áldozat, amely a kenyér és a bor külön-külön átváltoztatásával valósult meg: Jézus vére szentségi módon ontatott ki az oltáron. Mennyire kifejező az Ő halálának ez a formája annak, aki nem tud felejteni, annak, aki mindig a lelke mélyén hordozza meggyalázott és megsebzett Fiának képét, annak, aki még mindig hallja az Őt ért sértéseket és káromlásokat. Szent János miséje, amelyen Mária jelen volt, a Kereszt legmegrázóbb emléke volt, ahogyan az lényege szerint megörökítve van oltárainkon.
MÁRIA A MISEÁLDOZATBAN TALÁLTA MEG AZ ÉG ÉS A FÖLD KULTUSZÁNAK ÉRINTKEZÉSI PONTJÁT.
Ugyanaz az Áldozat az, akit a szentmisében felajánlunk, és aki a Mennyben felajánlja dicsőséges sebeit a Mennyei Atyának. Igaz, hogy Krisztus Teste soha nem szűnik meg a Mennyben lenni. Nem száll le a Mennyből, a szó szoros értelmében, az oltárra. Hanem anélkül, hogy megsokszorozódna, a kenyér és a bor szubsztanciájának önmagává való átlényegítése által válik valóban jelenvalóvá.
Ugyanaz a főpap vagy felajánló van a mennyben és a földön is, “aki mindig él, hogy közbenjárjon értünk“. (Zsid 7,25). A szentmise celebránsa nem más, mint egy szolgálattevő, aki Jézus nevében beszél, de amikor azt mondja: “Ez az én testem”, akkor Jézus az, aki általa beszél.
Jézus az, aki Istenként adja a szavaknak az átváltoztatás erejét. Jézus, mint ember az, aki szent lelkének cselekedete által átadja az isteni erőt, és aki továbbra is így áldozza fel magát értünk, mint főpap. Ha az emberi pap történetesen néha kissé elkalandozik, a fő felajánlót ez nem téríti el, és Jézusnak mint Embernek, aki továbbra is szentségi módon felajánlja magát értünk, gondja van mindarra, amit mi elmulasztunk – mindarra a lelki hatásra, amelyet minden egyes szentmise gyakorol a jelenlévő és a távol levő hívekre és a tisztítótűzben levő lelkekre.
Jézus továbbra is felajánlja önmagát minden szentmisében, a tényleges felajánlás az Ő szolgájának keze által történik. Oltáraink áldozatának lelke az a belső áldozat, amely mindig élő valóság az Ő Szent Szívében; ezen áldozaton keresztül folyamatosan alkalmazza ránk a Golgota érdemeit és elégtételét. A szentek néha Jézust látták a pap helyén a konszekráció pillanatában. De Mária jobban ismerte a teljes igazságot, mint bármelyik szent. Mindegyiküknél jobban tudta, hogy minden szentmise lelke az az áldozat, amely az ő Fia Szívében él. Azt is megértette, hogy amikor e világ eléri a végét, és az utolsó szentmise is megtörténik, Jézus belső áldozata örökké folytatódni fog, immár nem könyörgésként, hanem imádásként és hálaadásként – mint az örök kultusz, amelyet most is kifejez a szentmisében a háromszor szent Isten tiszteletére mondott Sanctus.
Hogyan kapcsolódott Mária Jézusnak, a főpapnak az áldozatához? Mint azt később elmagyarázzuk, mint egyetemes Közvetítő és Társmegváltó egyesítette magát vele. Továbbra is úgy kapcsolódott hozzá, mint a Kereszt lábánál – az imádó engesztelés, a könyörgés és a hálaadás lelkével.
Az áldozati lelkek mintaképe felajánlotta a Jézus istenségének tagadása miatt elszenvedett gyötrelmeit, amelyek Szent Jánost negyedik evangéliumának megírására késztették. Hálát adott a legszentebb Oltáriszentség alapításáért és mindazokért a jótéteményekért, amelyeknek forrása az Eucharisztia. Imádkozott a bűnösök megtéréséért, a jók fejlődéséért, az Apostolok munkájához és szenvedéseihez szükséges segítségért.
Mindebben Mária a mi példaképünk, aki megtanít minket arra, hogyan legyünk imádók lélekben és igazságban.
Mit mondjunk Mária szentáldozásáról? A buzgó szentáldozás legfőbb feltétele az Eucharisztia utáni éhség. A szentek éheztek rá. Amikor Sziénai Szent Katalintól megtagadták a szentáldozást, az ő vágya elérte, hogy a nagy ostyából egy rész a celebráns számára észrevétlenül letörjön, és csodálatos módon a szenthez kerüljön. Mária éhsége az Eucharisztia után azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb és intenzívebb volt, mint a szenteké. Elmélkedjünk tisztelettel arról az erős, szeretetteljes vágyról, amely e Szentségben Máriát Jézushoz vonzotta.
Minden lélek Isten felé vonzódik, mert Ő a Szuverén Jó, akiért teremtettünk. De a bűn – az eredendő és a tulajdonképpeni – és a számtalan tökéletlenség következményei miatt Isten nem tűnik vonzónak a szemünkben, és gyengítik a Vele való egyesülés iránti veleszületett vágyunkat. Mária lelkét azonban a bűnök és tökéletlenségek következményei nem érintették; csodálatos szeretetének Isten felé irányuló hajlamát soha semmi sem fékezte. Mária megfeledkezve önmagáról, szilárdan Isten felé fordult, olyan szilárdsággal, amely napról napra nőtt, ahogyan érdemei is. A benne lakozó Szentlélek arra késztette, hogy Istennek adja magát és egyesüljön vele. Isten iránti szeretetét, mint egy erős szomjúságot, édes szenvedés kísérte, amely csak akkor szűnt meg, amikor szeretetből meghalt, és belépett az örökkévalóság egyesülésébe. Ilyen volt az Eucharisztia iránti vágya.
Jézus a maga részéről a leghőbben vágyott arra, hogy beteljesítse Mária szentségét, hogy közölje vele Szentséges Szívének túláradó gazdagságát. Ha Ő szenvedhetne a dicsőségben, akkor szenvedne attól az ellenállástól, amit mi tanúsítunk ugyanezen vágya iránt, amit Ő irántunk tanúsít. De Ő nem talált ellenállást Máriában. És így a lehető legbensőségesebb módon tudta magát közölni vele, hogy a két élet a földön eggyé váljon: Jézus egysége Máriával az Ige és a Szent Emberiség megszentelő egyesülésének tükörképe volt, a Három Isteni Személy közösségének képmása az egyetlen végtelen Igazságban és az egyetlen határtalan Jóságban. Mária újra az Úr tiszta, élő tabernákulumává vált, amikor szentáldozásban részesült – egy tabernákulum, amely ismert és szeretett; ezerszer értékesebb, mint bármely arany cibórium; igazi elefántcsonttorony, aranyház és frigynek szent szekrénye.
Milyen hatásai voltak Mária áldozásának? Mindent felülmúltak, amiről Szent Teréz beszámol a belső vár hetedik szobájában történő átalakító egyesüléssel kapcsolatban. Az átalakító egyesülésben a léleknek a megismerés és a szeretet által valamilyen módon Istenné alakító erejét a tűznek a vasdarabbal való egyesüléséhez, vagy a fénynek a levegővel való egyesüléséhez hasonlították, amelyet megvilágít. Jézus lelkéből természetfeletti melegség és fény sugarai törtek elő, és közölték magukat Mária értelmével és akaratával. Mária nem tudta magának tulajdonítani azt a magasztos hatást, amelyet ezek kiváltottak benne. Inkább annak adott dicsőséget értük, aki az alapjuk és a céljuk volt: “Aki engem eszik, az általam is él;” aki a testemet eszi, az általam és értem él, ahogy én is Atyám által és Atyámért élek. Mária minden egyes szentáldozása felülmúlta az előzőt buzgóságban, és mivel a szeretet nagymértékű növekedését eredményezte benne, arra késztette, hogy a következő szentáldozást még nagyobb gyümölccsel fogadja. Mária lelke annál gyorsabban haladt Isten felé, minél közelebb került Istenhez; ez volt a lelki gravitáció törvénye. Ő mintegy tükör volt, amely visszatükrözte Jézusra azt a fényt és melegséget, amelyet tőle kapott; sőt koncentrálta is őket, hogy a lelkek felé irányítsa.
Mindenben az eucharisztikus áhítat tökéletes mintaképe volt. Ha hozzá fordulunk, megtanít bennünket arra, hogyan imádjuk és hogyan vezekeljünk; megtanít bennünket arra, hogy milyen legyen a mi vágyunk a legszentebb Oltáriszentség iránt. Tőle megtanulhatjuk, hogyan imádkozzunk a szentmisében az Egyház nagy szándékaiért, és hogyan adjunk hálát Istennek a számtalan kegyelemért, amelyet nekünk és az emberiségnek ajándékozott.
(A részlet forrása: The Mother Of The Saviour by Reverend Reginald Garrigou-Lagrange O.P.)
https://invocabo.wordpress.com/2024/01/03/az-oltariszentseg-iranti-ahitat-peldakepe/
