A béke nem a konfliktus hiánya, hanem a konfliktus kezelésének képessége. – (Dan Millman)
Ha megkérdezik tőlünk, hogy milyen szavak jutnak eszünkbe a konfliktus szó hallatán, akkor többek között ilyenek jelennek meg: veszekedés,
civakodás, ellentét, különbség, nézeteltérés,
békétlenség,összecsapás, vita, ellentmondás, viszály, harc, csata,
ütközet, küzdelem, összeütközés, stb. A hétköznapi beszédben a
konfliktus alatt valamiféle ellentétet, ütközést, összecsapást értünk.
Akivel konfliktusban vagyunk, azzal szembe kerültünk, nem tudunk
megegyezni, nincs köztünk harmónia. Az emberek többsége negatív
jelentéseket, negatív érzéseket kapcsol a konfliktushoz. Ezért
próbálják sokan elfedni, vagy elkerülni azokat, akár önmaguk előtt is
letagadni a létező konfliktusaikat. Sokáig hódított a
társadalom-felfogásban a harmónia modell, amely az emberi együttélés
elengedhetetlen követelményének tartotta a szakadatlan összhangot. Ez
azonban illúzió volt, s talán nem is lenne előnyös, ha valaha
megvalósulhatna.
A konfliktus fogalma
A konfliktusnak sokféle tudományos definíciója született, itt csak néhányat idézek.
Freud
szerint az ember alapvető tulajdonsága a tudatos és tudattalan elméje
közötti konfliktus és az életében alapvető szerepe van a kisgyermekkori
konfliktusoknak. Adler minden emberi jelenség alapjának tartotta a
kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzés közötti konfliktust. Rogers
szerint a problémák gyökere az a konfliktus, amely az emberek pozitív
természete és a civilizációs társadalom természetellenes ráhatásai
között feszül. Deutsch megkülönbözteti a konstruktív és a destruktív
konfliktust: a destruktív konfliktus résztvevői mind vesztesnek
érezhetik magukat, - a konstruktív konfliktus résztvevői viszont
elégedett nyertesnek. Érdekes Sartre gondolata, hogy minden emberi
interakció már önmagában egy konfliktus, de a feleknek szabadsága van,
hogy a konfliktushoz való viszonyulásukon változtassanak. Erikson az
emberi élet minden fejlődési szakaszához egy-egy alapkonfliktust rendel
hozzá. Kiemelem Glasl tételét: a konfliktus egy interakció valamilyen
mértékben egymástól függő emberek között, amikor köztük összeegyeztethetetlenség jelentkezik, s ezt érzelmi sérelemként élik meg.
Pszichológiai szempontból nem kétséges, hogy a konfliktusok az érintett személyeket döntések, választások elé állítják, amelyek feszültséget,
sőt frusztrációt okoznak. Ennek kellemetlen, fájdalmas élményét
viselik el az emberek nehezen, ez vezet a konfliktus negatív
szemléletéhez, esetleg a konfliktusok elől való meneküléshez.
Tehát
minden konfliktushelyzet közös vonása az egymással kapcsolatban lévő,
de szembenálló legalább két szereplő, akik között eltérés, ellentét
van, s ez feszültséggel jár.Minden konfliktusnál előfordulhat egy sor
pszichológiai mechanizmus: zavar (frusztráció, harag), torz észlelés
(szelektív figyelem, csőlátás), az empátia elvesztése (érzéketlenségi
páncél, rugalmatlanság, sztereotípiák), stb.
A
konfliktusok fajtái: megkülönböztethetjük a helyzeti konfliktust, a
tudat alatti konfliktust, a rejtett és a nyílt konfliktust, a
látszólagos konfliktust, a tudatos konfliktust, a lebecsült vagy a
túlbecsült konfliktust, stb.
Konfliktus tipológia.
A
konfliktus típusok 3 fő fajtája főleg abban különbözik, hogy honnan
származik és hol játszódik a konfliktus. Így találkozhatunk személyek
közötti, személyen belüli és csoportok közötti konfliktusokkal. Egy
másik tipológia szerint vannak célkonfliktusok (eltérő célok és
érdekek miatt), a megítélési konfliktusok (eltérő helyzetértékelések
miatt), a kapcsolati konfliktusok (személyes ellenszenv miatt),
szerepkonfliktusok (eltérő szerepelvárások miatt), és
identitás-konfliktusok.
Thomas kategorizálta a konfliktus-magatartásokat
két dimenzió alapján. Az egyik dimenzió a saját igényekrre irányulás
(önérvényesítés), a másik a partner igényeire irányulás (együttműködés).
Grafikusan ezt így ábrázolhatjuk:
A kényszerítő konfliktus-magatartás csak a saját igényeire irányul, s nem törődik a partner érdekeivel. Az alkalmazkodó magatartás csak a partner igényeire irányul, s feladja a saját igényeit. Az elkerülő magatartás sem a saját, sem pedig a partner igényeivel nem törődik, kitér a konfliktus útjából. A kompromisszumos magatartás a saját és a partner igényeit is figyelembe veszi, mindketten feladnak valamennyit s így félúton találkoznak. Az együttműködő magatartás a saját igényeket és a partner igényeit is kielégíti, a közös megoldásra törekszik.
A kényszerítő vagy agresszív magatartás mögött ott állhat a versengő, rivalizáló
hajlamunk. Le akarjuk győzni a konfliktuspartnert, felülkerekedni vele
szemben. A görög-római, zsidó-keresztény kultúránk is szerepet játszik
ebben, amely versengő jellegű, szemben olyan törzsi kultúrákkal,
amelyek nem is ismerik a versengést. Egyébként a versenyre szükség van,
önmagában nem rossz, csak fel kell tudni ismerni, hogy mikor előnyös a
versengés, és mikor az együttműködés, összefogás, megegyezés.
A
konfliktusokban gyakran megbújik vagy nyíltan megjelenik az agresszió.
Agressziónak nevezünk minden olyan szándékos cselekvést, amelynek
indítéka, hogy – nyílt vagy szimbolikus formában – valakinek vagy
valaminek kárt, sérelmet vagy fájdalmat okozzon. Az antiszociális
agresszió romboló, közösségellenes magatartás, - a proszociális
agresszió a közösség és az egyén érdekeit szolgáló viselkedésnek minősül
A konstruktív agressziót a pszichológia inkább asszertivitásnak
nevezi.
Indulati konfliktusok – frusztráció, agresszió és érzelmek
Az
agresszió érzelmi kísérőjelensége és megnyilvánulási formája a düh és a
harag. Az agresszív viselkedés közvetlen kiváltó oka pedig a
frusztráció, amely a cselekvést korlátozó tilalmak hatására keletkezik, a
célirányos viselkedés megakadályozásának vagy késleltetésének a
következménye. A konfliktusok úgy kapcsolódnak a frusztrációhoz, hogy a
vagy a konfliktus helyzet vagy a konfliktusban szembenálló személy
jelent akadályt a cél elérésében. Az agresszív feszültség egyébként
nemcsak cselekvésben nyilvánulhat meg, hanem képzeletben is
megjeleníthető.
A konfliktusok általában kiéleződnek,
s ennek a kiéleződésnek különböző fokozatai lehetnek. Minél
kiélezettebb fokozatba jutott a konfliktus, annál nehezebb megoldást
találni rá.
A
kevéssé kiélezett fokozatokban még lehetséges a nyertes-nyertes
megoldást közösen megtalálni. Az élesebb fokozatokban már semleges
közvetítő segítségével is csak nyertes-vesztes megoldást tudnak
találni. A leginkább kiélezett fokozatokban legvalószínűbb a
vesztes-vesztes megoldás. Ezért célszerű a konfliktusokkal minél korábbi
fokozataikban foglalkozni, hogy a résztvevőknek legyen lehetőségük a
konstruktív megoldás megtalálására.
A belső konfliktusok
között meg kell még említeni az ideális énkép és az aktuális énkép
közötti eltérést, távolságot. S a gyakori súlyos veszélyre is utalni
kell, hogy a belső konfliktust a személy kivetíti magából a partnerre, s
így az látszólag külső konfliktusként jelenik meg, (anélkül, hogy
tudna róla)
Tudomásul kell vennünk, hogy gyakran fordulnak elő az életünkben megoldhatatlan, tartós konfliktusok, amelyekkel együtt kell élnünk.
A konfliktus nem mindig kerül felszínre,
olykor csak mint lehetőség jelenik meg. Általában az érzéseink alapján
ébredünk rá arra, hogy konfliktushelyzetbe kerültünk, félünk
valakitől, dühösek vagyunk valakire és negatív érzéseinket kivetítjük
rá. Ezután következnek azok a jelek, amelyeket már a
kívülállók is észrevesznek - hangos szóváltás, veszekedés,
sértődöttség, egymás folyamatos bántása. A megoldás - a kapcsolat
mélységétől, az egymásrautaltság mértékétől függően - sokféle lehet, de
nem mindegy, milyen hatása lesz a jövőre nézve.
Konfliktus az emberben saját magán belül is létrejön. Ilyenkor beszélünk belső vívódásról, dilemmáról.
Gyökerük többféle lehet, olykor csak nem tudunk dönteni egy fontos
kérdésben, nem tudunk választani két megoldás között, vagy nem tudjuk,
mikor melyik „szerepünkbe" bújjunk bele. De vannak sok fejtörést,
gyötrődést okozó belső dilemmáink, melyeknek megoldása nemcsak rólunk
szól, hanem a környezetünkben élő emberekre, családunkra is kihatással
van. Ennek eredményeképpen kialakulhat egy tartós stressz állapot,
melyre gyakran a helyzetből való kilépés a jó válasz.
A
konfliktusok életünk törvényszerű következményei. Lehetnek jók,
termékenyek, egészséges versenyhelyzetet eredményezők, melyeknek jó
megoldása előreviszi a kapcsolatokat, fejlesztik az együttműködési
készséget, a kreativitást, mindenki számára kielégítően végződnek,
pozitív konfliktuskezelési sémákat adnak a későbbiekre vonatkozólag.
Ezekre a konfliktusokra személyiségfejlődésünk érdekében is szükségünk
van. A konfliktusok nagy része érezhetően a „rossz konfliktus"
kategóriájába tartozik (a konfliktus szó is inkább negatív jelentéssel
bír a legtöbb embernél). A rossz konfliktus alapja lehet megfélemlítés,
diszkrimináció, agresszió, túlérzékenység, személyeskedés,
visszafojtott feszültség, lappangó indulat. Az érintett felek úgy
érzik, hogy a másik fél frusztrálja őket, veszélyezteti érdekeiket és
pozíciójukat, gátolja céljaik elérését.
A konfliktusok leggyakoribb típusai
Kapcsolati konfliktus:
erős érzelmek dominálnak, a kommunikáció nehézkes (elbeszélnek egymás
mellett, vagy már nem is beszélgetnek), saját nézőpontjukat akarják a
másikra erőltetni. Jellemzőek a bántó megnyilatkozások, a téves
észlelések a másikról.
Értékkonfliktus:
a szereplők életfelfogásuk, hitrendszerük, politikai nézeteikből
fakadóan a gondolatokat és viselkedéseket más kritériumok alapján
ítélik meg, az elérendő célokhoz eltérő értékek kapcsolódnak. Ezek a
nézetek nehezen befolyásolhatóak.
Érdekkonfliktus:
akkor alakul ki, amikor egyik fél saját szükségleteit a másik kárára
próbálja kielégíteni, a javakért folytatott versengés vagy a felek
ütköző szükségletei, ellentétben álló érdekei váltják ki.
A problémamegoldó stratégia
mindegyik fél számára győztes végkimenetelt eredményez, mert olyan
megoldására törekednek, amelyben mindkét fél érdekei érvényesülnek. A
közösen elfogadott megoldás mellett mindkét fél elkötelezett, egymás
mélyebb megismerése, rejtett értékeinek felfedezése pedig stabilizálja,
fejleszti a kapcsolatot.
Ha a konfliktus már kialakult, akkor elsősorban "menedzselni"
kell. Megelőzni az elmélyülését és a kiterjedését. Feldolgozni, az
indokokat kézzelfoghatóvá tenni, a hozzá fűződő érzelmeket leválasztva a
mögötte meghúzódó érdekeket átláthatóvá tenni, vagyis ÁTALAKÍTANI JÓ
KONFLIKTUSSÁ.
A konfliktuskezelés, megelőzés módszerei, technikái
- encounter/találkozás
- erőszakmentes kommunikáció
- mediáció, közvetítés,
- tárgyalás, alkudozás, megegyezés
- empátia, compassió
- pozitív humor, önirónia
- kívülről rátekintés a konfliktus-helyzetre
- a partner személyének feltétel nélküli elfogadása
- értelemkeresés, a szenvedéshez való viszony megváltoztatás
- kiengesztelés, bocsánatkérés
- megbocsátás, irgalom
- kölcsönös kiengesztelődés
A KONFLIKTUSOK KERESZTÉNY SZEMLÉLETE
A konfliktus-helyzet elfogadása – felajánlása engesztelésül (magamért, másokért)
Minden konfliktus valamilyen mértékű feszültséggel, stresszel, de fájdalommal, szenvedéssel is együtt jár:
akkor is, ha kompromisszumot kötnek
a konfliktus szereplői, hiszen mindketten lemondanak saját
szükségleteik, érdekeik, stb. egy részéről, s bár kielégítően
megoldották a konfliktust, mégis van veszteség-élményük;
akkor még inkább, ha az alkalmazkodás jegyében
az egyik fél teljesen lemond saját igényéről, feladja, s engedi, hogy
teljesen a partner akarata, érdeke érvényesüljön. Ilyenkor a legnagyobb
a veszteségélmény, sőt vereség, megalázottság élménye van annak, aki
alkalmazkodott;
ha elmenekül a
konfliktusból, kitér előle, akkor tulajdonképpen a helyzetből lép ki, s
ezzel a partnerrel való kapcsolatot veszíti el, de legalább is annak
közelségét, bensőségességét, őszinteségét, – s ez is fájdalmas, ez is
szomorú;
ha a kényszerítő,
vagy agresszív kompromisszumkezelést választja, s van ereje a
partnerrel teljesem elfogadtatni a saját akaratát, érdekét, - akkor
legalább utólag jelentkezhet lelkiismeret-furdalás, szégyenérzet,
esetleg a vesztes és kisemmizett, megalázott partner sajnálata – s ez
sem jó érzés, ez is fájdalmas;
talán csak az ötödik, a megegyezésre törekvő
konfliktus-megoldás jár a legkisebb szenvedéssel, hiszen a végén
mindketten győztesnek, sikeresnek érezhetik magukat, - de ez a leginkább
megerőltető, fárasztó, sok türelmet, figyelmet igénylő út, - s ezért
terhes megoldás.
Ezeknek a feszültségeknek, fájdalmaknak, szenvedéseknek, vagy csak terheknek az elfogadása és engesztelésként való felajánlása a keresztény konfliktuskezelés sajátos formája lehet.
Kicsit bővebben kell foglalkoznunk azokkal az esetekkel, amikor a konfliktus belátható időn belül megoldhatatlan,
vagy annak tűnik. Itt legalább az egyik partner tudatában van a
kibékíthetetlen konfliktusnak, ellentétnek, de az is lehet, hogy
mindketten, - mégsem lép/nek/ ki a helyzetből, nem menekül/nek/, mert a
kapcsolat olyan fontos, értékes, hogy nem mond/anak/ le róla. Ezért
akár hosszú távon együtt élnek a konfliktussal, igyekez/nek/ nem
foglalkozni vele, ezt nevezték más területen békés egymás mellett élésnek.
Ez nem azonos azzal az önáltatással, amikor a partnerek nem vesznek
tudomást a meglévő konfliktusról, próbálják elhitetni magunkkal, hogy
nincs is konfliktus, esetleg szőnyeg alá söprik azokat. A békés egymás
mellett élésben nem láthatatlan a konfliktus, az ellentét, - csak
félreteszik. Az ökumenikus törekvésekben szokták emlegetni szent XXIII.
János pápa óta: nem az keressük, ami szétválaszt, hanem ami összeköt. S
ha két ember között van olyan érték, ami erősen összeköt, akkor azzal a
feloldhatatlan ellentétet, a komoly konfliktust is elviselik. A
keresztények embereknek ilyen összekötő kapocs a szeretet.
Mindazonáltal ez is fájdalommal, szenvedéssel jár mindkettőjük számára. Megterheli a kapcsolatot, különösen akkor, ha érték-konfliktusról
van szó (például világnézeti, hitbeli, erkölcsi felfogásbeli,
politikai, stb. különbségről, ellentétről). A felek ezekben az esetekben
gyakran az időre bízzák a konfliktus feloldódását, türelmesen várnak
rá, - a keresztények inkább a Szentlélekben bíznak, aki majd
megvilágosítja mindkettőjüket, vagy legalább az egyiküket. A kezelés
része az is, ha kitartóan imádkoznak egymásért: például, ha az egyikük
hívő keresztény, a másik vallásilag közömbös, vagy nem hívő, esetleg nem
keresztény vallás követője, akkor annak megtéréséért, a krisztusi hit
kegyelméért számára.
Azonban
a szenvedés ezekkel az aktivitásokkal nem múlik el. Ezért itt van
leginkább tere az engesztelésnek. Az engesztelés sokféle lehet.
- Az egyik: „testemben kiegészítem
azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből az ő testének, az
Egyháznak a javára.” Tehát engesztelve szenvedek az Egyház javára.
Engesztelve szenvedek, mert a Jézus Krisztusiránt megnyilvánuló
compassio erre indít.
- „Örömmel szenvedek értetek” -
mondja Szent Pál apostol még az előző ige-mondat elején. Tehát
engesztelve felajánlhatom szenvedésemet a konfliktusban érintett
partneremért, az ő bűneiért, azért, mert nem engedi hatni magában az
Isten meghívó kegyelmét.
- Végül engesztelhetek magamért, a
saját felelősségemért, mindazokért a hibákért, mulasztásokért, amiket a
partneremmel szemben elkövettem, s amelyek hozzájárulhattak a
konfliktus kialakulásához, a partner álláspontjának, szembenállásának
megmerevedéséhez.
A konfliktusok gyakran indulatokat gerjesztenek, s eközben a partnerek sérthetik, egymást, megsebezhetik egymást, megrendíthetik a másik önértékelését, stb. Ez is mind szenvedéssel jár. Egyrészt ezt is felajánlhatják engesztelésül, esetleg éppen a sértő partnerért. Másrészt itt van leginkább szükség megbocsátásra, irgalomra s erre támaszkodó kiengesztelődésre
(amit a sértett kezdeményezhet). De lehet, hogy mindketten sérültek, s
akkor még inkább a (kölcsönös) kiengesztelődő gesztusokra, valódi belső
megbocsájtásra van szükség (az irgalmas Isten megbocsájtását utánozva)
A belső (személyen belüli) konfliktusok ugyancsak fájdalmasak. Itt az egyik rossz út a kivetítés.
Ha viszont tudatosítja az adott személy saját belső ellentmondását, a
személyisége különböző részei közötti vitát, konfliktust, akkor a
kiengesztelődés olyan értelmezése kerülhet előtérbe, ami meglepő, hiszen
nem szoktunk így gondolni rá: kiengesztelődik önmagával. Úgy
is fogalmazhatunk, hogy megbocsát önmagának, személye egyik
(pozitívnak ítélt ) része a másik (negatívnak ítélt) résznek. Ez
pszichológia nyelven azt jelenti, hogy hiteles lesz, őszintén gondol saját magára, közel engedi magához az érzéseit s kapcsolatba lép velük. Ezután már empátiát is érezhet önmag iránt, saját nehézségei, szenvedései iránt. S végül elfogadja, feltétel nélkül, pozitívan elfogadja önmagát, becsüli, sőt nagyra becsüli önmagát. S ha mégis marad önvád, belső ellentmondás, akkor azt felajánlhatja Istennek engesztelésül.
Most visszatérek Pál apostol már idézett fél mondatára: „Örömmel szenvedek értetek”. Talán az öröm
szó lep meg sok embert. Lehet örömmel szenvedni? A fájdalom – akár
testi, akár lelki kín – inkább szomorúságot, rossz kedvet, elkeseredést,
esetleg bosszúságot, haragot, sokkot, tiltakozást, lázadó reakciót
vált ki a szenvedő emberekből. S most mégis azt olvassuk illetve
halljuk, hogy „örömmel szenvedek”. Akadhat, aki azt gondolja cinikusan,
hogy a levél írója talán mazochista, - hiszen azok élvezik a fájdalmat.
Ennél a témánál hivatkoznom kell Viktor Franklra. Ő úgy vélte, hogy a homo patiens, vagyis a szenvedő ember magasabban áll az értékrendben, mint a homo faber, az alkotó ember.
A
pszichológiai, pszichoterápiás irányzatok közül leginkább a Frankl
nevéhez fűződő logoterápia és egzisztenciaanalízis jutott közel ahhoz,
hogy segítse a szenvedő embert választ találni a Mi célból?
kérdésére. Elméleti síkon közelít a szenvedés értelmének témájához,
másrészt értelemközpontú pszichoterápiaként konkrét technikákkal
facilitálja az értelemfellelés folyamatát.
Kiemelem
Frankl következő megjegyzését: „Az akarat szabadságához és az értelem
akarásához … a szenvedés értelme társul harmadik oszlopként”.
Frankl
megközelítésében nincsen olyan élethelyzet, amely valóban értelmetlen
lenne. Ez azt jelenti, hogy „az emberi egzisztencia negatív oldalai, ama
tragikus triász, amelyben a szenvedés, a bűn és a halál egybefonódnak,
átalakíthatók valami pozitívba, teljesítménybe, csak helyes tartással
és beállítódással kell bánni velük". Az ember tehát megfelelő
beállítódást kialakítva képes teljesítményt kovácsolni elkerülhetetlen
szenvedéséből. Ez a beállítódás Frankl szemében a
megvalósítható értékek közül a legemberibb, a legmagasabb rendű a többi
értékkategóriát - az alkotói és élményértékeket - felülmúlva. Az az
ember, aki már nem tudja az életét alkotó módon alakítani, mégis tudja
uralni azt másképp, azáltal, hogy kialakít egy bizonyos beállítódást a helyzettel szemben: belső szabadságából kifolyólag dönt arról, hogy így vagy úgy viszonyul hozzá. Ez egyfajta belső uralás képessége, amelyben az ember elfogadja, hogy külsődlegesen nem tud alakítani a helyzeten, viszont tudja alakítani saját magát, a hozzáállását.
Elekes
Szende pszichológus kutatás végzett a szenvedés gyakorlati értelméről:
Leggyakrabban a változás és a megedződés szavak szerepeltek az
interjúalanyok válaszaiban. Ezek konkrétan a következők voltak:
- Pozitív irányú személyiségváltozás
- Az élet felértékelődése
- Az értékrend és a prioritások megváltozása
- Spirituális növekedés
- A közeli személyek felértékelődése
- Új célok körvonalazódása
- Önismeret fejlődése
Elekes
kutatásában a megkérdezett személyek közül többen válaszolták azt, hogy
volt értelme a megtapasztalt szenvedéseknek. A megkérdezett idős
személyek életük szenvedéssel teli helyzeteire visszagondolva többen
válaszolták azt, hogy volt értelme a megtapasztalt szenvedéseknek. Egy
79 éves férfi a vezeklésben látta a nehézségek értelmét,
szerinte a szenvedés „lelki megnyugvást ad, hogy az ember a másoknak
okozott gondokat elfelejtse vele". Ugyanakkor hozzáteszi azt, hogy
szenvedés nélkül igazi örömről sem beszélhetünk: „ahhoz, hogy
örömünk legyen, kell szenvedni, s ahhoz, hogy az életben örömöt tudjunk
átélni, azért szenvedni is kell". Egy sklerosis multiplexben szenvedő
néni pedig határozott igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy volt-e,
van-e értelme szenvedéseinek: úgy vélte, szenvedéseit felajánlhatja Istennek, amivel mások javát szolgálhatja.
Az utóbbi példákban már előkerült az engesztelés, – bár más szavakkal: vezeklés, illetve felajánlás Istennek mások javára.
Így már érthetőbb az örömmel szenvedés. De hitünk alapja, az evangélium is jó hírt, örömhírt
jelent. Vagy még egy bibliai ige: a jókedvű adakozót szereti az Isten.
Az adakozás is az engesztelés egyik formája, lemondás javaink egy
részéről, ami nem egészen fájdalommentes. De ezt jókedvűen kéne tennünk!
S ha a
szenvedés lehet örömteli, jókedvű, akkor az engesztelés is, amely
természetes szenvedéssel jár együtt. Itt visszakanyarodok a
konfliktusokhoz: a konfliktusoknak meg lehet találni az értelmét, s ez –
többek között - az engesztelés. S ha jól tesszük, akkor lesz az
örvendező engesztelés.
Összefoglalom gondolatmenetemet: az elkerülhetetlen mindennapi konfliktusainkat – melyek gyakran megoldhatatlanok - pszichológiai szakkifejezéssel átkeretezhetjük, értelmet találhatunk nekik. A tudatosított fájó, kínzó, megterhelő konfliktusainkat egy belső átkapcsolással engesztelésnek tekinthetjük.
Még tovább lépve ezen a nyomvonalon a konfliktusokat felajánlhatjuk
Istennek: magunkért vagy másokért, - akár a konfliktusban érintett
partnerért is. A vele járó szenvedést pedig hozzácsatolhatjuk Jézus
szenvedéséhez, együtt érezve vele, s kiegészítve az övét,
hozzájárulhatunk a megváltás művéhez. Ennek a hozzájárulásnak a tudata a
szenvedés mélyén, a teljes tehetetlenséget átélve is eltölthet valódi
örömmel és hálával.
