Nagycsütörtök, a legméltóságosabb Oltáriszentség, az Újszövetség titokzatos áldozati és szeretetlakomája, valamint az újszövetségi papság alapításának ünnepi liturgiájában az Evangélium – első pillanatra talán meglepő módon – nem e fenséges titkokról, hanem az Utolsó Vacsora egy másik, látszólag kevésbé fontos eseményéről, a lábmosásról szól (ld.: Jn 13,1-15).
Amire – látszólag – különben is csak azért került sor, mert az apostolok nem ismerték fel a vacsora óriási jelentőségét, és éppen veszekedni kezdtek egymással. „Versengés is támada köztük arról, ki tekintendő közülök nagyobbnak.” (Lk 22,24) Ez olyan téma volt, ami már korábban is több szóváltáshoz vezetett a tanítványok között. (ld. pl. Mt 20,17-28). Ezúttal valószínűleg akkor jutottak el idáig, amikor a húsvéti bárány elfogyasztása után, amit állva és sietve kellett megenni, az asztal körül a helyüket keresték. Kinek van elsőbbsége? Ki kapja Mesterük után a következő legjobb helyet?

Tanítványainak az első helyekért vívott harcára Jézus az önmegalázás és a szolgáló szeretet példájával válaszol. Már korábban is figyelmeztette őket: „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a ti cselédetek.” (Mt 20,26) Most, amikor korábbi figyelmeztetése ellenére az apostolok újfent vetélkedni kezdenek, megismétli tanítását. „Aki nagyobb köztetek, legyen, mint a kisebb, és aki elöljáró, mint a szolgáló.” (Lk 22,26)
A kérdés tehát az, hogy az Egyház Nagycsütörtökön miért tereli a figyelmünket pont a lábmosásra? Netán a lábmosásnak köze van a keresztény vallás legfenségesebb titkaihoz?

A Megváltó küldetése
Az előbbi kérdés megfejtésének kulcsa az a bibliai szöveg, ami már Virágvasárnap elhangzott. Akkor ugyanis a szentleckében Szent Pál a Filippieknek küldött levelében isteni Megváltónk lelkületét e szavakkal írta le: „Aki midőn az Isten alakjában volt, nem tartotta az Istennel való egyenlőséget oly dolognak, melyhez erőszakosan ragaszkodjék, hanem kiüresítette önmagát, felvette a szolga alakját, emberekhez hasonló lett és külsejét tekintve úgy jelent meg, mint ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, és pedig a halálig a keresztfán.” (Fil 2,6-8)
A lábmosás egy külső tett formájában Üdvözítőnknek ezen alázatos lelkületét fejezi ki. Más szóval: A lábmosásban Jézus feltárja számunkra Megváltói küldetésének jelentőségét, valamint keresztáldozatának hatásait, melyek titokzatos módon minden szentmiseáldozatban megjelenítődnek.

Az Evangéliumi szövegből kitűnik, hogy Szent János apostol a lábmosást nagyon fontos, időn túli síkra emeli, amikor így kezdi beszámolóját: Jézus „tudván, hogy mindent kezébe adott neki az Atya, és hogy az Istentől jött ki és az Istenhez megyen….” (Jn 13,3) Vagyis Krisztusnak az Atyától való kijöveteléről és a Hozzá való visszatéréséről beszél először. A szeretett tanítvány tehát a lábmosás alatt e tényekkel való összefüggésben tekint Jézus viselkedésére. Pontosabban: János a lábmosásban Jézus küldetésének állomásait látja meg, az Atyától való kijövetelétől kezdve a visszatéréséig, miután megváltói művét végrehajtotta. Az Atyától való kijövetelt most az asztaltól való felállás jelképezi. A visszatérés a lábmosás utáni leülését.

A lábmosás és a megváltás
Tudjuk, hogy Urunk Jézus Krisztus az Atya egyszülött Fia: „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől.” Istensége révén végtelen fenségben áll az egész teremtett világ fölött. Örökkévalóságtól fogva felmérhetetlen dicsőséget és megdicsőült boldogságot élvez az Atya ölében a Szentlélekkel való egységben. Istenségének ragyogását öröktől fogva viseli, mint azt a fénylő fehér felsőruhát, amit szenvedése előtti este a húsvéti bárány elköltésekor viselt.
És mégis, Isten Fia nem ragaszkodott féltékenyen isteni dicsőségéhez, nem kapaszkodott felmérhetetlen méltóságába. Nem, kiüresítette önmagát. Emberré válása pillanatában a Fiú mintegy felkelt a Legszentebb Szentháromság szeretetlakomájától, és készségesen levetette istenségének fényét és dicsőségét, úgy, ahogy az Utolsó Vacsora termében az asztaltól felállt, és az ünnepi felsőruháját letette.
Megtestesülésekor a legszentebb Szűz Mária méhében „szolgai alakot öltött”, azaz felöltötte magára a vérből és húsból való emberi természetet, úgy ahogy az Utolsó Vacsora termében körülövezte magát egy kendővel, a rabszolgák és a szolgák öltözékével. Szent János nagyon gondosan feljegyzi, hogy ez a kendő vászonból készült. A vászon Krisztus emberi természete minőségének jelképeként fogható fel, hiszen a vásznat lenből készítik, és a len a földből nő ki, bizonyos értelemben a földből vétetik, miként ennek a Megváltónál is így kellett történnie, miként ezt a prófétánál olvassuk: „Nyilatkozzék meg a föld, és teremje az Üdvözítőt!” (Iz 45,8) – Hogy a lent fel lehessen dolgozni, addig kell verni, amíg puha és hajlékony nem lesz. Csak ezután lehet rostjaiból a vásznat megfonni és megszőni. A lennek tehát „szenvednie” kell, a lent mintegy meg kell korbácsolni: végig kell mennie a passión, mielőtt az embernek a szolgálatára állhat.
Így vált a dereka köré tekert vászonkendő az Úr szenvedni képes emberi természetének jelképévé, amit Szűz Mária szeplőtelen húsából és véréből magára öltött. Szenvedőképes emberi természet, amit ütni és ostorozni kellett, hogy megváltói áldozatként képes legyen „szolgálni”. Krisztus tehát azért kötötte derekára a kendőt, hogy szolgai munkát végezzen el számunkra.

Keleti szokás szerint mielőtt a vendégeket egy ünnepi terembe beengedték, „asztalhoz méltóvá” tették őket: ez abból állt, hogy a házi szolgák megmosták a vendégek lábait.
Hogy az Isten mennyei menyegzős lakomájára mi is alkalmasakká váljunk, Jézus még szolgai alakjából is tovább alázta magát, mikor rabszolgai munkát, a lábmosást vállalta magára: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon.” (Mt 20,28)
Előbb „vizet önte a mosdótálba és mosni kezdé a tanítványok lábait”, előbb vízzel fellazította a koszt, majd „megtörlé a kendővel” lábaikat. (Jn 13,5) Úgy ahogy a keresztfán drágalátos Vérével leoldotta, majd emberi természetének vásznával letörölte az emberek lelkéről a bűnök mocskát.
Bűneink Krisztus véraláfutásainak és sebeinek formájában vésődtek be passiója alatt a húsába, hogy a vétkeink Rá tapadjanak, míg mi megtisztulunk. „Fájdalmainkat ő hordozta, ... a mi gonoszságainkért sebesíttetett meg, … az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz 53,4/5)
Ily módon mosta Krisztus Ádám gyermekeit tisztává bűneiktől. Nem csak az apostolokat, hanem minden „jóakaratú embert”. (Lk 2,14) Nem csupán vízzel, hanem drágalátos Vérének váltságdíjával. Nem kényszerből, hanem szeretetből, szeretetből mindhalálig: „Szerette övéit, kik e világban valának, mindvégig szerette őket.” (Jn 13,1) „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, és pedig a halálig a keresztfán.” (Fil 2,8)

A keresztfán kiömlött vérével Krisztus minden embert megtisztított bűneitől. Valóban mindenkit? Nem, nem mindenkit! Csak az „övéit”! Ezért nem beszél Krisztus mindenkiről az Oltáriszentség megalapításakor, hanem csak „sokakról”! Nem mintha nem akarta, vagy nem tudta volna mindenkiért kiontani vérét, hanem azért, mert sokan visszautasították/visszautasítják, hogy megtisztítsa őket. Az ilyenek nem tartoznak, nem akarnak Hozzá tartozni, ezért nem az „övéi”. Jézus csak azoknak tehet szolgálatot, akik elfogadják szolgálatát, és vétkeik feletti őszinte bűnbánattal, és komoly elszántsággal meg akarnak javulni.
Nincs automatikus megváltás! Minden egyes embernek külön kell részesülnie Krisztus érdemeiből a megváltói áldozat csészéjéből. Ez elsősorban a szentmiseáldozat és a szentségek révén történik, mindenekelőtt a keresztség és a bűnbánat szentsége révén.
Aki elzárkózik a tisztára mosás elől, vagy akadályokat rak Krisztus működése elé, annak nem lehet segíteni. Az ilyeneknek azt mondja Krisztus, amit Szent Péternek mondott, amikor az először nem akarta megengedni, hogy megmossa a lábait: „Ha meg nem moslak, nem lesz részed énvelem.” (Jn 13,8)

Az olyanoknak, akik a szentségeket a megtérés és a jobbulás komoly szándéka nélkül fogadják, Krisztus másik figyelmeztetése szól: „Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan”. (Jn 13,11) Az ilyen emberekre Krisztus e szavai érvényesek: „Nem lesz részed énvelem.” – Nincs részetek az Én véremben, nincs részetek az Én áldozatomban, nincs részetek megváltó művem érdemeiben. Akit nem mosok meg, azon megtapad a bűnök piszka. Az megragad a puszta evilágiakban, szenvedélyekben, vacakságokban – az végül megigazulás nélkül marad, következésképpen örökre méltatlan marad a Legszentebb Szentháromság örök asztaltársaságában való részvételhez. Az nyomorultul elpusztul bűneiben, és miként Júdás, az áruló, örökre el lesz kárhozva.

Urunk nem marad örökre szolgai alakjában. Miként Nagycsütörtökön felállt a lábmosástól, felöltötte felsőruháit, és újra helyet foglalt az asztalfőn, úgy fog megváltó áldozatának bevégzése után a halálból feltámadni, feltámadott testének megdicsőült köntösét magára venni, és dicsőséges mennybemenetelének napján az Őt megillető helyet a mennyei esküvői lakoma asztalánál elfoglalni – „az Atyaisten jobbján”. Az Utolsó Vacsora termében Krisztus tetteivel jelképesen – mondhatjuk úgy is, szertartásszerűen, liturgikus módon – érzékeltette, hogy mi történt megtestesülésekor, kereszthalálakor, dicsőséges feltámadásakor, majd mennybemenetelekor.

A lábmosás és a szentmiseáldozat
Mindezek után már nem nehéz megérteni a lábmosás és az Újszövetség áldozata közötti összefüggést. Amit Jézus a lábmosás ceremóniájában láthatóan bemutatott, nem más, mint az, ami – testi szemeink elől elrejtve – minden szentmisében végbemegy. Csak a hívő szem láthatja ezt meg: Jézus leteszi dicsőségét, amit a mennyben élvez, és „körül övezi magát” a kenyér szolgai alakjával. Kiüresíti és megalázza magát az átváltoztatáskor megváltói keresztáldozatának megjelenítésekor. És úgy szolgál nekünk, hogy étekként adja magát nekünk. Miként a földi étel arra szolgál, hogy az embert életben tartsa, úgy szolgál nekünk Krisztus a kenyér alakjában, hogy lelkünk örök életet nyerjen. A szent áldozáskor Krisztus „az övéit” megmossa a bocsánatos bűnök porától, melyekkel gyengeségből, hanyagságból vagy meggondolatlanságból naponta beszennyezik magunkat.

„Példát adtam nektek”
Végezetül Jézus így beszél tanítványaihoz: „Tudjátok-e, mit cselekedtem veletek? Ti engem mesternek és úrnak híttok, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és mester megmostam a ti lábaitokat, nektek is mosnotok kell egymás lábait. Mert példát adtam nektek, hogy amint én cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek.” (Jn 13,12-15)

De miként kell nekünk ezt a felszólítást értelmeznünk és teljesítenünk, azaz hogy kell egymás lábát mosnunk? Jézus szavai az alázat és a felebaráti szeretet állandó gyakorlására szólítanak fel bennünket. Arra, hogy szívesebben és gyorsabban legyünk kész a szolgálatra, mint a parancsolásra.
Egy másik, mélyebb jelentésre a lábmosás és Krisztus szenvedése közötti szoros összefüggésből következtethetünk. Köztudott, hogy a szentmisén való részvétel jelentősége nem a szent áldozásból áll, hanem abból, hogy „Általa és Vele és Benne” magunkat is felajánljuk Istennek tetsző áldozatként. Ez csak akkor sikerülhet, ha átvesszük lelkünkbe Krisztus lelkületét. Nem csak az oltár lábainál, hanem állandóan.
Bocsássuk tehát emberi természetünket, testünket és lelkünket, vászonkendőként Megváltónk rendelkezésére, azáltal, hogy a bűnösök vétkeiért mi vezekelünk, mi próbálunk elégtételt adni, engesztelni. Ez valósul meg akkor, amikor napi gondjainkat, kudarcainkat, betegségeinket, aggodalmainkat és félelmeinket zúgolódás nélkül elfogadjuk és felajánljuk, amivel mintegy átadjuk Krisztusnak a lábmosáshoz szükséges vizet. „Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.” (Jn 13,16-17)

(forrás: Mária Szeplőtelen Szíve kápolna, Ditzingen-Heimerdingen – 2022, április)

https://www.katolikus-honlap.hu/2201/mlenz.htm