Óriási fejlemények! Úgy tűnik sokak imái és kérései meghallgatásra találtak püspökeink részéről, akik, bár nem beszéltek előzetesen róla, meghozták a döntést: az új misekönyv bevezetésével egyidejűleg megtiltják a kézbeáldoztatást Magyarországon.
Hogy honnan tudom? Beszéljenek a tények helyettem.
Veress András püspök a korábban megénekelt pannonhalmi liturgikus napokon bemutatta az új misekönyvet. Bár nem mondott el mindent róla, sőt igazából még mindig titkolózik (már-már hősies titoktartása), és előadása színesítésére a Magyar Kurír Kaotikus Hírportál beszámolója szerint ezt a képet vetítette:
De a jól végzett munka miatti érthető büszkesége mégiscsak rávette, hogy egy pillanatra felmutassa a kész misekönyvet is. Íme:
Hogy mi az érdekes ezen a képen a püspök örömittas diadalkiáltásának képi megjelenítésén kívül? Ott virítanak a könyv oldalán a kánoni lapozófülek, amelyek a korábbi, előadás közben vetített képen nem látszottak! Hát nem nagyszerű? Óriási!
Hogy mi ennek a jelentősége?
Ennek megvilágítására röviden összefoglalom a püspökkari belső vitákat az informátoraim beszámolói alapján. Hosszas viták folytak ugyanis a Püspöki Karon belül, a Liturgikus Intézetről és más komoly liturgikus szellemi és testi műhelyekről nem is beszélve, mégpedig arról, hogy az új misekönyv külsejében fizikai megjelenítését kell-e adni vagy sem annak a szakításnak, ami a mise áldozati jellegétől való elhatárolódás tekintetében beteljesedni látszik a fényes római szellők aktuális irányvonalában.
A szellős irányzat eme szakítás manifesztálását követelte, mégpedig azáltal, hogy elhagyják a misekönyv új kiadásában a totálisan értelmetlenné vált lapozófüleket. Egy igen komoly szakértő (bizonytalan vagyok, hogy óesbé vagy esjé volt, de mindenképpen szakállas, mint Grillo, tehát igen komoly liturgikus) azzal érvelt, hogy a lapozófül ismét megvalósítja a szociológia alappéldáját, mert akárcsak abban a példában Péntek, itt is értelmetlenül, pusztán megszokásból kerülgetjük a kiszáradt robinsoni tavat, ahelyett, hogy egyenesen, szinodálisan átvágnánk rajta. És ez nagyon nem helyes! Ezek a fülek ugyanis korábbi püspökeink figyelmetlensége miatt fájó csökevényként hirdették a mise lényegének és az Oltáriszentség mibenlétének, a neki járó tiszteletnek zsinat előtti régi felfogását, folyamatosan emlékeztetve az Új Pünkösd apostolait a feledni vágyott dolgokra. A régiek ugyanis azért ragasztották ezeket a füleket a római kánont tartalmazó lapok szélére, hogy a papok az Oltáriszentség morzsáinak leejtésének megakadályozására összezárva tartott kánoni ujjak ellenére is tudjanak lapozni a misekönyvben. Ezért csakis a kánont tartalmazó lapokra voltak ilyenek ragasztva, mert noha még bőven volt lapoznivaló a kánonon kívül is, de az átváltoztatás előtt, vagy az ujjak ablúciója után már nem jelentett problémát szabadon lapozni, segítő fül nélkül. A fülek megtartása tehát – érveltek a szellős irányzat képviselői – vagy teljesen értelmetlen liturgikus szigetjelenség megőrzése lenne, vagy visszatérést jelentene a régi felfogáshoz és mindenhez, ami abból következik. Ez pedig biztosan nem tetszene Rómának.
Ezek nyomós érvek voltak, főleg ez utóbbi, ezért a Püspöki Kar tagjai itt egy pillanatra megdermedtek a várható következmények és pápai vizitációk felrémlő lehetőségétől, néhányan gyors fejszámolással számbavették a nyugdíjig hátralévő éveik számát (állítólag egyikük még fejben permutált is a valószínűségek mérlegelése során, de ebben forrásaim nem voltak egybehangzóak). De a súlyos csendben megszólalt végül maga Udvardy érsek, és a tőle megszokott éleselméjűségnek és rendíthetetlen katolikus hitnek tanúbizonyságát adva ezt mondta: „A logika, az logika, az igazság pedig igazság!”. („A család pedig család” – mormogta elgondolkodva Marton psp). Kifejtette, hogy a hívek biztosan megbotránkoznának, ha elhagynák a lapozófüleket, amiket a szembemisézés során roppantmód megszoktak és igen megszerettek, ő pedig biztosan nem merné a kicsinyeket megbotránkoztatni. Sőt, mindenkor figyelembe kívánja venni az ő aggályaikat és vágyaikat, még ha ilyen kis materiális csacsiságokhoz ragaszkodnak is, mert hátha pont ezek a sensus fidei megnyilvánulásai? Még a végén úgy tűnne, hogy az Igazság ellen tusakodik, azt pedig ő sosem tenné. Ha pedig a megmaradt hívek még meglévő csökevényes hitérzéke ötven év után is ezt mondja, akkor végre figyelembe kellene ezt venni: „Jöjjön, aminek jönnie kell, térjünk vissza a reform előtti felfogáshoz!” – mondta.
Varga püspök sűrűn helyeselt, és egyenes tekintetével körbenézve mondta: „Mindig híve voltam a hagyományokhoz hű, logikus és értelmes gondolkodásnak, ez vezetett el engem egykor a Bokor közösségbe, és ez is vezetett el onnan. Már csak ezért sem tartanám elegendőnek, ha megállnánk itt. Tegyük ismét kötelezővé a kánoni ujjak összezárását az átváltoztatástól az öblintésig (vsz. az ablúciót értette ez alatt a psp – szerk. megj.) a papok számára! De még itt se álljunk meg, mert a logika és az Oltáriszentség bennem izzó tisztelete is azt diktálja, hogy tovább kell mennünk: tegyük kötelezővé a nyelvre áldozást, mert praktikus okokból lehetetlen lenne annyi kezet lemosni. Márpedig a hívek joggal éreznék hátrányosan megkülönböztetve magukat, ha az Oltáriszentség kézbevétele után az ő kezüket nem mosnánk le, mert az nem lenne demokratikus. És az baj. Nagy baj.”
„Akkor szavazzunk!” – javasolta a bíboros úr, és így is történt. A szavazás eredménye egyértelmű volt: a püspökök (a drágák, az Úr áldja meg őket!), egyhangúan elfogadták, hogy 2022. augusztus 15-től, Nagyboldogasszony ünnepétől a papok csak kánoni ujjaikat összezárva végezhetik a legszentebb áldozat bemutatását, a hívek pedig csak nyelvre áldozhatnak. (A püspökök egyúttal a hívek imáit kérik, hogy a várható pápai vizitátoroknak ne sikerüljön eljutniuk Magyarországra, vagy ha mégis… Nem, inkább csak ne jussanak el! Mert a bíbornak elegendő csak az övön és a kalapon lennie, nem kell a valóságban is áradnia.)
Nos, hát így történt, hogy egy patkószeg (pardon, lapozófül) miatt ezúttal megmenekült a katolikus hit és az Egyház Magyarországon.
