2023. március 13., hétfő

Tanmese püspökeinknek

 

Egy olvasó feltette a kérdést, hogy nem akarok-e valamit írni a német szinodális út legújabb fejleményeiről, arról, hogy miként értékelhető a német egyház lépése az Egyház tanításának fényében, és hogy mik lehetnek a következmények?

A német szinodálisokról nem szívesen írok, mert halottakról jót vagy semmit, és csak akkor jó a fűrészport rágni, ha az ember győzi nyállal… De mivel még mindig pislákol a remény bennem, hogy nálunk még nem veszett el minden, mégis megteszem. Egy tanmesével Kohlberger kisasszonyról, figyelmeztetésül püspökeinknek.

Megbízható német és svájci püspökkari sajtóorgánumok szerint Viola Kohlberger kisasszony „cserkészlány”, a maga 31 évével a „német katolikus fiatalság nagy részének képviselője”, aki néhány éve még a Ludwig Maximilian Egyetemen készítette disszertációnak nevezett dolgozatát az augsburgi egyházmegyei katolikus ifjúsági munkáról. És mivel egy ilyen értekezés korszakalkotó módon szokta előrelendíteni a tudományt és az ifjúsági munkát egyaránt, immár joggal erősíti kutatási asszisztensként az egyetem teológiai fakultását – egy st. galleni származású püspök mellett… És közben már évek óta a német szinodális út egyik „küldötte”.

Hogy miért pont Szénhegyi kisasszonyt szemeltem ki tanmesémhez? Mert néhány éve ő volt a főszereplője egy jelentéktelen, de igen kedves kis eseménynek, amely a német szinodális út antréjaként atombiztosan előrevetítette az egész kifutását.

Történt ugyanis, hogy Szénhegyi kisasszony, aki harmatos ifjúkora ellenére már akkor is karcos harcosa volt a reformnak, bármit jelentsen is az, két szinodális ülés közötti szünetben ordenáré támadás áldozata lett. A gaz támadó pedig Rainer Maria Woelki bíboros volt, aki nem átallott ellenvéleményt kifejteni a kisasszony ülésen elhangzó állításával szemben, mely szerint a bíboros is bizonyíthatóan bűnös lenne kötelességszegésben a bántalmazási ügyekben. Az ellenvélemény ilyen gaz kifejtése váratlanul és felkészületlenül érte Szénhegyi kisasszonyt, aki saját bevallása szerint nagyon jól tudja kezelni a kritikákat, de csak akkor, ha előtte megkérdezik, hogy készen áll-e a kritika fogadására. Nos, Woelki nem kérdezte meg, tehát visszaélt teljes érseki és bíborosi súlyával, egy törékeny, harmatoslelkű cserkészlány fölé magasodva verbálisan és legfőképpen intellektuálisan, ami végképp elítélendő visszaélés. A gaz bíboros, aki amúgy a kevés maradék katolikus püspök egyike Németországban, aljas védekezését még a Szénhegyi akciócsoport hivatalos instagramos vádja után is megismételte: a kölni érsekségnek ugyanis volt képe hivatalos rövid közleményben állítani, hogy nem igaz a vád. Hallatlan, nem? Ha nem szavahihető ember mondaná, magam sem hinném el, hogy ilyen létezik, pedig de. És hogy mi volt a legaljasabb a bíboros gyáva támadásában? Azt állította Szénhegyi kisasszonyról, hogy teljesen érzelmi alapokon vádaskodik. Érthető, hogy a harmatos lelkű ifjú lány bemenekült a mosdóba, ahol „sírnia kellett, és egy kicsit összeomlott”. Szerencsére az akciócsoport három tagja egy vészhelyzeti telefonhívás nyomán azonnal a helyszínre sietett elkapni az elaléló leányzót. Akiről a hülye is láthatja, hogy abszolút nem érzelmi indíttatású valaki, tehát Woelki gazember, akiről éppen ezért a svájci katolikus püspöki kar „félhivatalos lapja” joggal tesz ki előnytelen fotót, és ír Szénhegyi párti, bíborost mószeroló cikket. Woelki bíboros Szénhegyi kisasszonnyal szemben nem bírta a „reformpárti” kritikákat, és pápai ösztönzésre visszavonult egy időre egyházmegyéje vezetésétől, ami egy nem mindennapi egyházjogi esemény. Gondolom azért, mert neki nem volt akciócsoportja, és a sajtó sem fogta a kezét. És ez némi vigasz Szénhegyi kisasszonynak, akinek érthető módon elege van már a püspökök „hatalommal való visszaéléséből”, ezért „az egymást szeretők” (értsd: szodomiták) együttélésének megáldásáról szóló határozat zárószavazása előtti felszólalásában olyan frappánsan mondotta: „Mindannyian egyenlők vagyunk. Nincsenek szabályok. Az egyetlen dolog, ami feltartóztat minket: a Katolikus Egyháznak ez a hagyománya. És ezt szeretném ma megtörni.”

Nos, sikerült neki, az összes jelenlévő 95,5 %-ával, a jelenlévő püspökök 86 százalékával – mert az Egyház tanításával szembeni szavazáskor tartózkodó püspökök természetesen az igennel szavazókat erősítették. Nem is tudom, hogy miért mondom, de a szinodális női küldöttek 100%-a szavazta meg a határozat tervezetét. Talán mert gyárilag alkalmasabbak az egyedüli döntési szempontot jelentő érzelmi nyitottságra?

A kereszténység kétezer éve, szentek, egyházatyák szellemi, lelki teljesítménye után elértünk a szénhegyi bányászbéka szintjére.

Szénhegyi kisasszony, itt még csak sima papi civilben

Na, de miért ekkora jelentőséget tulajdonítani egy deréktájban plébánosi erényeket is felmutató harmatos lelkű ifjú leányzó drámáinak és szavainak? Mert ez vár az egész világ püspökeire és papjaira.

Na, de Famulus, ez sosem történhet meg Magyarországon!

Tényleg? Igazából már folyamatban is van: az alapok készen állnak. Mert csak egy országgyűlési választásnyira vagyunk az első országos állami érzékenyítőkampánytól, és néhány püspöki kinevezésnyire az első, irányba simuló magyar püspökkari dokumentumtól. És amint az első megtörténik, a második azonnal követi majd.  Abszurd feltételezés, ugye?

Ha valaki nem vevő a mélyebb okok német-magyar azonosságának boncolására, az csak látogasson meg néhány hazai katolikus gimnáziumot. Valószínűleg mindegyikben talál majd szivárványos lelkületű ifjakat, akik zavartalanul létezhetnek, ha nem „nagyon” tolják a propagandát, azaz nem kezdenek prideos nyíltsággal vonulgatni. Mert az ennél „szerényebb” jelenlét egyre kevésbé éri el az ingerküszöböt, az eligazító választ pedig még kevésbé. És ennek oka az, hogy a katolikusnak nevezett iskolai dolgozók maguk sem tudják, hogy mi a baj ezzel, azon kívül, hogy őnekik esetleg kissé visszataszító. De hát a szeretet mindig jó, tehát mindenki úgy szeretheti egymást, ahogy neki tetszik. A hit, amely egyértelmű eligazítást adna, és Isten teremtő szándékához és akaratához simulásra késztetné őket, már nem sajátjuk.

Megkockáztatnám az állítást, hogy a német útvesztés oka ugyanaz, mint ami a magyarországié lehet. A zsinat in nuce hittagadásai már régen sajátjává váltak a magyar teológiai oktatásnak, a benne felnövekvő új papoknak, a közülük kikerült püspököknek. A vallásszabadság új fogalmának hirdetése valójában az Istentől való függetlenség zsinati dokumentumban való implicit állítása, amely a zsinat után Krisztus és az Egyház nélkülözhetőségének implicit és explicit „megvallásává” vált egyháziak és világi keresztények részéről, amely a vallásosság szubjektív normativáltságából fakadt, és azt erősítette. Ezek a zsinati megfogalmazások ellentmondanak a két évezredes katolikus felfogásnak és tanításnak, az ezek bennfoglalt szándékának megfelelő értelmet magukévá tevők pedig hittagadást követnek el. Az a pusztán evilági szempont érvényesül bennük, amely a világháborút túlélő, annak pusztításától elborzadó gyenge hitű embereket különösen sújtotta: a háború minden nehézsége amiatt vált elviselhetetlen teherré számukra, mert megfosztotta őket azoktól a mindennapi élvezetektől, nyugalomtól, kielégüléstől, amely a gyenge, vagy nem létező hit miatt korábban is egyedüli örömforrás volt számukra. A háború végével mindent megtettek, hogy ez ismét ne következhessék be. Minden elvi kérdést, katolikus tanítást hajlandók voltak feláldozni a pusztán emberi egység és béke érdekében. És ez a döntésük az esetleg még létező gyenge hitet is megszüntethette, mert a nyugalmukat, a testet és a világot választották Isten és a kinyilatkoztatás igazságának szolgálata helyett. És ezt teszik püspökeink és papjaink is, amikor húzódozva ugyan, vagy netán lelkesen beállnak az ökumené szekere elé, az emberi egységet előnyben részesítve a hitbeli egység helyett. Mert ezért áll közelebb főpapjainkhoz egy evangélikus, mint az örök szentmiséhez ragaszkodó katolikus. Innen a rideg kegyetlenség, amellyel fellépnek ez utóbbiak ellen.

Amikor a hit elveszett, már nem Isten törvényeiben megismerhető akarata volt a vezérelv, hanem a saját érzelem, ötlet és indulat, ezért csak idő és megfelelő körülmények kérdése volt, hogy az ilyen szinodális döntéshez jussanak. A körülmények hamarabb előálltak a németeknél, de az alapok készen állnak nálunk is. Mert amint Aquinói Szent Tamás mondta a hitetlenségről, az „azért a legnagyobb bűn, mert teljesen elválasztja az embert Istentől, és meghamisítja magát az Istenről alkotott elképzelését”.  A hamis elképzelés pedig minden kontrollt felszámol, parttalanná és céltalanná téve az egyes embert, együtt üvöltő zombihad részévé teszi, amely bármikor gondolkodás nélkül nekimegy bárkinek, aki „zajt kelt” egy katolikus állítással. Az Istenre nem hallgató „katolikus” érzelgős, elhomályosult ember lesz, aki az aktuális, jónak érzett impulzusok hatására sodródik. Mivel a hit, remény és a szeretet az értelmet, emlékezetet és akaratot megvilágosító isteni erények, ezek elvesztése szükségszerűen elsötétüléshez vezet. A hit elvesztése támasz nélkül hagyja az értelmet, amely ide-oda csapódik és sodródik, mint vasorrú bába az érzelmi mágnesviharban. A remény isteni erényének hiánya elhomályosítja az emlékezetet, amely már nem emlékezik Isten „jóvoltára”, hogy „bizodalmat vegyen abból”, reménytelenné válik, így csak a pillanatnyi kielégülést hajhássza. A szeretet természetfölötti erénye nélküli akarat pedig pusztítóvá teszi az értelem célvesztettségét – ez a zombihad kegyetlenségének oka. Hát így készül a Szénhegyi karcos harcos. Mert ha elvész az objektív igazság, azaz a valóság ismerete, nem marad más csak szubjektív érzelmek és indulatok: az egyetlen realitás, amely Szénhegyi kisasszonynak, a szinodális út képviselőinek és a német püspökök döntő többségének maradt.

De hogy ne maradjak teljesen adósa a kedves olvasónak, aki szisztematikus összefoglalót remélt, elmerenghetünk még azon, hogy minek kellene következnie egy ilyen döntés után, és ezzel szemben mi várható.

A szinodális szavazáson résztvevő, igennel szavazó német püspökök és világiak önmagától beálló kiközösítésbe estek. A legfőbb egyházi hatóságnak ezt ki is kellene mondania, megfosztva a püspököket az általuk betöltött egyházi pozícióktól, újakat kinevezve helyükbe. A világ püspökeinek nyílt közleményekben kellene kimondaniuk a tényt, hogy nincsenek egységben ezekkel az eretnek skizmatikusokkal. De mivel a német nyílt hittagadás legfőbb egyházi oka éppen a pápai szék méltatlan foglalójának hallgatása, nem várható ilyen egyértelmű és gyors eljárás. Mert ő minden tettével, szavával, intézkedésével csak a korábbi rossz tetteinek, szavainak és intézkedéseinek kártételét fokozza immár tíz éve, bizonyságot téve arról, hogy a belső fórumos döntéseknek megismerhető külső következményei alapján is beazonosítható a romboló szándék. És valószínűleg nem lesz magyar püspökkari nyilatkozat sem. Mert a félhivatalos lapjuk napok óta Franciscus tíz évét ünnepli, egy szót sem ejtve a német szinodális útvesztés döntéséről. A sunnyogás erénynek tűnik, ha a hitért kellene kiállni: mert mint tudjuk, az erény mindig ott hever az arany középút porában, főleg ha a nyugdíj is közel már. Ünnepeljük tehát Franciscust! Zengjen az az “I love you!”.

Hogy a németeknél mi lesz? A világi szinodális képviselők győzelemittasan tovább “közelítenek az evangéliumhoz”, és továbbra sem veszik észre, hogy az sikoltva menekül tőlük. Újult erővel követelik a további “reformokat”. A püspöki kar kidolgozza a szodomiták megáldásának igen érzelemdús szertartását, amelyet az igennel szavazók egyházmegyéjében már az idén bevezetnek próba jelleggel, bár erre még több évük lenne. És az fog történni, ami a kézbeáldozásnál: a választható rövidesen kötelező lesz, mert ebben nyilvánulhat csak meg a legfőbb elv, az egyedül üdvözítő emberi egység. A hét ellenszavazó püspök közül csak három vállalta nyíltan a szembenállását, a többi négy a római felmentő seregekben, vagy a bevezetésre szabott három évnél korábban bekövetkező nyugdíjazásukban reménykedtek. De mivel a római felmentő sereg nem érkezik, le fognak mondani, vagy pusztán szemet hunynak. Hiszen a szénhegyi karcos harcosoktól és a sajtótól való félelmük miatt most is csak titkos kiállásra volt elegendő bátorságuk. Ahogy a mi püspökeinknek is, akik talán magukban még meg is indokolják a hallgatást: hiszen “a nyílt kiállás növelné a szakadást”, „csökkentené az egységet”. Persze az emberit, hiszen természetfölötti hit nélkül már csak ez marad.

https://invocabo.wordpress.com/2023/03/13/tanmese-puspokeinknek/