A
következő írás azoknak a katolikusoknak szól, akik tisztában vannak
azzal, hogy olyan politikai hatalmi rendszerben élnek, mely hazugságokon
alapszik, erkölcsileg és vallásilag elfogadhatatlan, és polgárainak
semmilyen cselekvési szabadságot nem ad meg. Egy zárt, a legkisebb rés
nélküli, minden részében összefüggő, finoman megszervezett rendszerről
van szó, ami nem reformálható meg, mert bevált belső logikája mindenféle
reformkísérletet eleve lehetetlenné tesz. Ezért fölösleges
számára idegen tényezőkre hivatkozni, hiszen ezeket a rendszer már
régen eltörölte, aminek következtében már nem is emlékszik rájuk. Ez a rendszer minden ízében hazugságon alapszik, és egyedül azt az igazságot ismeri el, hogy nem létezik igazság.
Üldözésre orientált, és fogalma sincs, hogy mi az a lelkiismeret. Ezért
az egyetlen lehetőség, hogy valaki ne hagyja magát általa
felmorzsolni, agyonzúzni, nem a vele szembeni nyílt ellenállás, hanem
egy „új tevékenység” titokban és alternatív gyakorlása.
Az
ennyire extrém helyzetre tekintettel sokan a harc feladását és az
„erdei út” (Ernst Jünger, 1951.) választását javasolják, mások egy
párhuzamos társadalom kiépítését, vagy közösség, intézmények és
ellenálló gócok alapítását, új társadalmi formák kialakítását, a „mag”
megmentését addig, amíg a folyó vissza nem tér eredeti medrébe, a föld
felenged, és a nap megszárítja. Vagy a kezdetek keresztényeire való
emlékezést, akik csakúgy, mint mi egy nem-keresztény világban éltek
(Lugaresi). A történelmi példa, amit többek mellett az amerikai Dreher
„Option Benedikt“ című felhívásában is melegen ajánl a katolikusok
számára, arra hivatkozik, hogy Szent Benedek a népvándorlás áradatában
és a római birodalom szociális rendjének összeomlásakor nem a
homokzsákok töltésével foglalkozott, hogy az erkölcsi, szellemi romlást
feltartóztassa, hanem visszavonult, hogy az újraépítést előkészítse.
E. Jünger találóan írja le ezt a helyzetet: „Ha az intézmények kétségessé, sőt rossz hírűvé válnak, és még
a templomokban sem az üldözöttekért, hanem az üldözőkért imádkoznak,
akkor az erkölcsi felelősség az egyes emberre megy át, pontosan
fogalmazva: a még meg nem törtekre.”
Nem vitás, hogy a mai katolikusok helyzete megfelel ennek a leírásnak.
Úgy
tűnik, hogy a nyugat [szerk. megj.: az egész világ] politikai
rendszerét megközelíthetetlen személyek kontrollálják, akik a háttérben
ágálnak, és rejtetten – egy ú. n. mély államban – működnek, szorosan
összefonódva a gazdasággal, a technológiával és a szociális
ideológiával. Egy globális programot támogatnak, mely a tudományt is
befolyása alatt tartja, nemzetközi szervezetek agendáját koordinálja, céljait
a közművelődésben viszi keresztül, a nemzetközi bíróságok ítéletét
progresszív politikai céljaival kapcsolja össze, a fősodratú média
teljes támogatását élvezi és felsőbbrendű, globális menedzserek
testületi hálózatát építi ki. De hogy végülis ki hozza meg a végső döntéseket, azt nehéz kideríteni. Az viszont jól látható, hogy ha egy döntés megszületik, akkor azt a különböző aktorok azonnal és összehangoltan, rendkívül precízen valósítják meg.
Az ú. n. korona-őrület ennek a mechanizmusnak mintegy a főpróbája volt.
E szisztémának része a mostani Európai Unió is, ami a szabadságot
egyre jobban korlátozza, és tagjaira egy kereszténység-utáni ideológiát
kényszerít – elsősorban az élet és a család kérdéseiben.
Prevost
megválasztása után sokan beszéltek az egyházban bekövetkező
kibékülésről, ami egyet jelent annak elismerésével, hogy előtte sokan
arra kényszerültek, hogy egyfajta „katakomba-életet” folytassanak.
Megismerkedtem egy házaspárok alkotta közösséggel, akik miután közülük
egy férj elhagyta feleségét, egy „Egész életre szóló házasság” nevű
közösséget alapítottak, hogy ezzel a házasság felbonthatatlanságát
hangsúlyozzák és őrizzék. Közösségüket azonban egyházmegyéjük elzavarta,
azzal az indoklással, hogy puszta létük zavarhatja az együtt-élő elváltakat – ez jó példa arra a helyzetre, melyben „mindenfajta kiút el van torlaszolva” (Jünger).
Leonardo
Lugaresi 2024-ben Torinóban megjelent „Vivere da cristiani in un mondo
non cristiano“ (Keresztényként élni egy nem keresztény világban) című
könyvében azt az elméletet képviseli, hogy a korai keresztények
lényegében a maihoz hasonló helyzetben, azaz egy olyan ellenséges
világban éltek, melytől sokat lehet tanulni.
Csakhogy óriási, alapvető különbség, hogy az akkori világ kereszténység előtti és nem kereszténység utáni volt.
Az akkori pogányság még teista volt [hitt valamilyen istenben], az
ateizmus csupán egyes filozófusokra korlátozódott. Ezzel szemben a mai –
kereszténység utáni – újpogányság tökéletesen ateista, ami a teizmusra
való gondolat vagy arra való hivatkozás minden lehetőségét kizárja.
Ez a világ nem csak Istent, de a teizmust is tökéletesen elfelejtette,
és még azt is elfelejtette, hogy elfelejtette. Ma „a kereszténység
törvényes elítélése a természetesség törvényes elítélésével” zajlik, és
„ha a naturalizáció-utániság törvény lesz, akkor a természetesség
bűntetté válik”. Ez az új radikális üldözési forma hozza magával a
bíróság elé való idézés konkrét veszélyét abban az esetben, ha valaki
egészen egyszerűen csak keresztény módjára viselkedik.
Ugyanakkor a mai üldözés rendszerint "finomabb módszerekkel" dolgozik: felmondás,
elfelejtés, a létezés eltörlése, a maradékok elpusztítása,
használhatatlanság deklarálása, elhallgatás. A nyugati világban a
gyermekeket nem keresztelik meg, házasságokat nem kötnek, halottakat nem
temetik el [helyette elégetik, és a hamvakat szétszórják,
lásd a szóróparcellák egyre nagyobb mértékű gyarapodását még nemrég
katolikus helységekben is]. A ma élő emberek többségének
semmilyen fogalma nincs Krisztusról, és nem is érzik ezt hiánynak. A
kereszténység nem csak vallásként tűnik el, hanem mint civilizációs
örökség is, még szociális működésüket, hatásukat is kitörlik egy
ország, nép emlékezetéből. Ráadásul a maradék katolikusok
minden területen provokációnak vannak kitéve: az abortusz-klinikák, az
iskolai tankönyvek, az oktatás, a művelődés, a bevándorlási politika, a
vallási szimbólumok eltávolítása és az "új jogok" kulturális
megvalósítása elleni harcban.
Lugaresi
az első keresztények mozgásterét analizálja: a jogot, az iskolát, a
gazdaságot és a szórakozást, és ebből azt a tanulságot vonja le, hogy a
keresztények a fennálló rendszert arra használták fel, hogy –
amennyiben ez az igazsággal összeegyeztethető volt – a pozitívumot
hozzák ki belőle, ahol csak lehet. Szerinte ez azt jelenti, hogy ma sem
szabad a meglévő rendszertől visszahúzódni, a párhuzamos társadalomnak
sokkal inkább az egész társadalomban kell megérnie arra, hogy a későbbi
eseményeket pozitívan tudja befolyásolni.
Ha azonban összehasonlítjuk az említett négy területet a római korban
és a mai világban, rögtön szembetűnik a kettő közötti radikális
különbség: Ma ez a négy terület olyan szorosan össze van fonódva, hogy
az igazság semmiképpen nem törhet felszínre. Ráadásul a korai
keresztények a természetes bölcsesség számos elemét fellelhették a
körülöttük levő világban, ma viszont pont ezek az elemek tűntek el
teljesen, sőt fordultak visszájukra, abszurdba. A negatívumoknak nem
mennyiségi, hanem minőségi kiéleződéséről van szó. Pozitívumot már alig
lehet találni, ha mégis, akkor az csak a múltnak egy kicsiny itt
felejtett maradéka, amit a mai logika szerint egyre jobban el kell
tüntetni.
Az
"egyházi" helyzet leírásához hozzátartozik, hogy a szekularizálás
akceptálása időközben már ott tart, hogy a kereszténység nyilvános
haszontalansága egy "nagykorú" világban messzemenően elfogadottá vált.
Az ú. n. korona-őrületben az "egyház" szociálisan és politikailag
haszontalannak jelentette ki saját magát.
A mai "egyházban" a „keresztény társadalom” kifejezést határozottan visszautasítják. A közéletben az
"egyház" saját magát a polgárok számára fenntartott etikus művelődési
agentúrának tekinti; melynek hatásköre pusztán értékek közvetítésére
korlátozódik, és eredeti, egyedül a vallásra vonatkozó megbízatását
teljesen feladta. Az "egyház" csupán „az emberiesség szakértője” (E. Jünger).
A kereszténység eltűnését a közéletből nem csak a keresztényellenes,
újpogány erők siettetik, hanem "egyházi" szektorok is. Ezért kerülnek a
katolikus „ellenállók” nem csak az ellenség, hanem a "barát"
kereszttüzébe is.
A
kereszténység előtti nem-keresztény világ és a modern, posztmodern
világ közötti különbség megértéséhez meg kell érteni a filozófiai és
teológiai modernizmus ateista karakterét. Ehelyütt valami eddig teljesen
ismeretlen lép fel: egy ateista kultúra, gondolkodásmód, mely
alkalmatlannak tartja magát arra, hogy Istenről méltó módon
gondolkodjon. Ez magyarázza meg, hogy a modern világ nem csak istentelen, hanem istenellenes is.
A kereszténység előtti filozófia sok természetes értéket megőrzött,
amit a kereszténység be tudott integrálni tanításába. Ellentétben azzal a
téves nézettel, hogy a kereszténység lett hellenizálva, a valóság az,
hogy a kereszténység hellenizálta a görög gondolkodást. A kereszténység
előtti világ és a kereszténység között nem létezett az az erőszakos
ellentét, ami ma a modern filozófia és a kereszténység között fennáll. A
modernnek ezen felül még egy gnosztikus vallási dimenziója is van, egy
gyógyíthatatlan, valóságtagadó, „irgalmat nem ismerő”
keresztényellenes tendencia.
Még egy
fontos pont: A fennálló rendszertől való szakításra és egy kicsi
alternatív közösség alapítására tett javaslatokat azzal szokták
bírálni, hogy ezek az alapítások az „egészre” való tekintés
elvesztésével járnak. Csakhogy ennek nem kell természetszerűleg így
történnie. Aki egy rendszert lelkiismereti okokból, mint
használhatatlant, hazugot visszautasít, nem szűnik meg annak fejlődését
követni, és az egészért érzett felelőséggel gondolkodni.
Ha Don Camillonak a feszület azt tanácsolja, hogy a lényeg a „mag”
megőrzéséből áll, akkor ezzel arra is felszólít, hogy ezt az egész
emberiség iránti szeretetből tegye. Egy parallel-társadalom az
igazság hordozójának tekinti magát, mely igazság nem a saját tulajdona,
hanem minden emberé, és nem csak a beavatottak, hanem mindenki javáért
tevékenykedik. Ez különbözteti meg a modern utópiáktól, amik
magukba zárkóznak, és az egész ellen harcolnak, hogy az igazságot majd
ők találják fel – az előbbi viszont a már régen kinyilatkoztatott, örök igazságot akarja szolgálni.
(forrás: www.katholisches.info – 2026. január 2.)
https://www.katolikus-honlap.hu/2601/fontana.htm
