Az egy héttel ezelőtti prédikáció címe ez volt: Egy világ a szakadék/pusztulás szélén (Eine Welt am Abgrund).


Ez a mélység a korai emberiség végső fázisa volt közvetlenül az özönvíz előtt. A Biblia kérlelhetetlenül tiszta képet fest erről a korszakról, benne pontos diagnózissal az akkor élt nemzedékről, mely fellázadt Teremtője ellen, és saját gőgös céljait követte, amiért el kellett pusztulnia.
Ezek után logikusan merül fel bennünk a kérdés, hogy vajon a mi generációnk mennyiben különbözik az özönvíz előttitől? Milyen közel vagyunk mi a szakadékhoz, és vajon miből fog a mi szakadékunk állani? Hogy ez a szakadék nem egy új özönvíz lesz, azt a Bibliából tudjuk, hiszen Isten megígérte Noénak, hogy még egyszer nem fogja ily módon elpusztítani a világot (vö. Ter 8,21-22).

De akkor mi vár a mi generációnkra, és gyermekeink generációjára?

A Biblia az emberiség történetét mutatja be a teremtéstől a beteljesülésig, azaz Jézus újraeljöveteléig. A Biblia az elejétől a végéig tudatosan egy célt követ. A cél tehát ismert a számunkra, de ennek pontos idejét a Biblia nem közli velünk, ütemtervet nem ad számunkra. És bár a Szentírás óva int a spekulációktól, arra felhívja a figyelmünket, hogy legyünk éberek, és hogy vegyük észre a jeleket (vö. Mt 24 és 25 f.). Az idők jelei olyanok, mint az útjelző kövek, melyek mind az irányról, mind a megtett, illetve még előttünk álló út hosszáról is adnak információt. Konkrét segítséget nyújtanak nekünk, hogy már a jelenben helyesen készülhessünk fel a jövőre. Azt mutatja meg nekünk, hogy az elkövetkezendő mélységtől hogyan menekülhetünk meg, hogyan kerülhetjük el, hogy magunk is belezuhanjunk e szakadékba.
Természetesen minden egyes ember, így a saját halálunk is egy mélység, amit nem kerülhetünk el, és ami felé életünk minden percében közelebb jutunk. Noé története azt mutatja meg, hogyan lehet – miközben egy egész nemzedék vakon rohan a pusztulásába –, az egyes embernek lelke pusztulását elkerülni.

Noé történetét jobban megértjük, ha ma körülnézünk, és felmérjük a mostani nemzedéket, ami vakon masírozik a szakadékba, vidáman menetel katasztrófája elé, mint azok a közmondás szerinti bárányok, amik a szakadék széléről készségesen vetik alá magukat a mélybe.

Isten az utolsó pillanatban is mindig megadja a lehetőséget a döntésre. A Biblia leírása a vízözönről és Noé családjáról arra utal, hogy ott, a szakadék szélén is születtek döntések. Mózes első könyvének 6. fejezete az akkori nemzedék tagjait nem terelt tömegként írja le, akiknek sorsa néhány napon belül dől el, és akik mintegy önhibájukon kívül sodródtak bele egy helyzetbe, ami a végzetük lett, hanem nagyonis tudatosan cselekvő emberekként, akik szabad akaratukból választották a gonoszt, tudatosan lázadtak Isten ellen.

Isten mindig gondoskodik olyan helyzetekről, melyekben az ember egyértelmű döntéseket hozhat. Ezzel teszi magát az egész generációt, és benne minden egyes embert egyenként felelősséget viselővé, azaz képessé a szabad döntésre. Mert csak ily módon válik az ember és a generáció felelősségre vonhatóvá.
Ma viszont [több évtizedes, mondhatni több évszázados tudatos rombolás után] az emberek nagyon nagy része már nem képes egyedül döntést hozni, felelősséget vállalni. Ráadásul napjainkban a tudatos erkölcsi és szellemi rombolómunka után még a pánikkeltés, a pszichológiai hadviselés is elérzésteleníti az embereket.
De Isten, ellentétben evilági "urainkkal", nem alkalmaz teremtményeivel szemben hangulatkeltő módszereket. Isten az embereket mindig olyan helyzetbe hozza, hogy azok tudatos döntéseket hozhassanak. – A Biblia világosan leírja, hogy Isten döntése (Ter 6,7: „Eltörlöm a föld színéről az embert…”) és a vízözön kezdete között legalább 100, de lehet, hogy 120 év telt el. Isten elég sok időt hagyott az embereknek a megtérésre, ami abból is kitűnik, hogy ez idő alatt többször elismételte döntését. Noé, akinek Isten több ízben is elmondta tervét, nyilván továbbadta kortársainak Isten világos szavait. (vö. Ter 6,13,14,17; 7,1,4)
Isten türelmes volt, és Noé kortársai nem néma statisztaként vettek részt a történésekben, nem kiskorú tömegként, amit az események magukkal sodornak. Nem, minden egyes ember gondolkodó egyénként viselkedett, akiktől Isten világos döntést követelt.

Eközben Noéval, akit beavatott terveibe, Isten szövetséget köt, vagyis „elkötelezi magát” Noéval szemben, mintegy „szavát adja” Noénak. Körülbelül így: „Megbízhatsz bennem, ez fog történni, te ezt fogod csinálni, és én melletted leszek.” Isten a katasztrófa előtt a lehető legnagyobb világosságról gondoskodik.
Jézus is beszél a vízözön előtti időkről, és hivatkozik Noé kortársainak a felelősségére: Mt 24,37-38: „Mert valamint a vízözön előtti napokban ettek és ittak, házasodtak és férjhez mentek, mindaddig a napig, melyen Noé bement a bárkába; és nem vették észre, míg el nem jött a vízözön és elragadta mindnyájukat, úgy lészen az Emberfiának eljövetele is.” Jézus e szavakkal bizonyságot tesz arról, hogy Noé kortársainak bőven megvolt a lehetősége, hogy felfigyeljenek Noé bárkaépítésére, mégsem tették, vagy nem törődtek vele, vagy egyszerűen csak ostobaságnak tartották.
Legyetek éberek és mindig készek; figyeljetek az idők jeleire; vállaljatok felelősséget, hozzatok felelős döntéseket! – int Jézus, mikor tanítványai a jövőről kérdezik őt.

Napjaink nemzedéke csakúgy, mint Noé kortársai nem élnek a döntés, a választás lehetőségével: esznek-isznak, házasodnak, de az idők jeleire nem figyelnek, ezek minden figyelmeztetés dacára hidegen hagyják őket.

A következő kérdés tehát így szól: Mi volt az, ami Noét megkülönböztette kortársaitól? Hogyan történt, hogy Noé teljesen más döntést hozott, mint javíthatatlan, vak és süket nemzedéke összes többi tagja? Erre a kérdésre a választ Szent Pál adja meg a Zsidókhoz írt levelének 11. fejezetében:
„Az igaz ember a hitből él.” (Zsid 10,38) – „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert az Istenhez járulónak hinnie kell, hogy ő van, és [Isten] az őt keresőknek megjutalmazója. Mivel hitt, azért épített Noé, kinyilatkoztatást nyervén a még nem látható dolgokról, isteni félelemmel bárkát családjának megmentésére, mely által elítélte a világot, és örököse lett az igazságosságnak, mely hit által vagyon.” (Zsid 11,6-7)
Noé tehát hitt Istennek, hitte azt, amit maga nem látott, de hallott Istentől. Az Istennek, az Istenben való hit nem valami erkölcsi teljesítmény, hanem ajándék Istentől. Olyasmi, amire az ember nem lehet büszke, amiért csak nagyon hálás lehet. A hit nem vallásos érzés, nem ködös reménykedés, nem spirituális nyitottság. A hit szilárd bizalom Istenben. Az ember a hit által hisz abban, amit nem lát. Szilárdan meg van győződve olyan tényekben, amiket nem lát. A hit a valóság, amire a hívő ember hagyatkozik. A hit arra a valóságra támaszkodik, ami a hívő emberen kívül áll. A hit nem önmagába néz, hanem kifelé, magától el. A hit olyan tényekről van meggyőződve, amiket nem lát. A hit az objektív valóság elfogadása, anélkül, hogy azt látná.
Jézus maga fogalmazta ezt meg, amikor Tamás apostolt megfedte hitetlenségéért: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29)

Noé minden másnál jobban tisztelte Istent. De honnan vette Noé ezt a bizonyságot? Onnan, hogy Isten szólt hozzá. Noé felismerte, hogy Istenben egy valóságos személlyel van dolga. – És hogyan tudunk mi erről meggyőződni? Onnan, hogy Isten hozzánk is szól. A Bibliában Isten igéje, azaz Isten maga szól hozzánk. A Biblia ismeri a szívünket, vigasztal bennünket, szól hozzánk.

Isten Noé számára életének legnagyobb realitása volt. És ez volt Noé és kortársai között a legfontosabb különbség, a megkülönböztető-, a legfeltűnőbb ismertetőjel.
Aki hívő lesz, annak ugyanez lesz a legfontosabb megkülönböztető jele maga és a többi ember között. Ez nem lehet másképp, mert a hit az egész világképünket átalakítja, és a történéseket átláthatóvá, érthetővé teszi. És ezért vannak a hitnek gyakorlati következményei, amik a hívőt világosan érzékelhetően elválasztják hitetlen, vagy közömbös, vagy csak langyos embertársaitól.

 

1. A valódi hit magányos hit

Az embert Isten másképp látja, és ezért másképp is ítél róla, mint evilági környezete. Isten e világ teremtője, e világon minden az Ő tulajdona, minden Tőle függ, és élete végén mindenki felett Ő ítél.
A bűnös ember környezete számára veszély forrásává válik. A bűn nem csak Isten, de a teremtés rendjét is megsérti. A bűn az embereket és a dolgokat abból az identitásból akarja kiszakítani, amelyet Isten nekik rendelt.
Jó példa erre a német kormány legújabb törvénytervezete, mely szerint, ha elfogadják, 14 éves kortól bárki saját maga definiálhatja meg nemét teljesen függetlenül testi jegyeitől, azáltal, hogy a bíróságon ezt kérvényezi. A kiskorú kérvényezők esetében a bíróságnak egy szakértőt kell bevonni az eljárásba, de ennek a szakértőnek nem kell feltétlenül orvosnak vagy pszichológusnak lennie, hanem azok a transzgender szervezetek tagjai is lehetnek, miközben a szülőknek gyermekeik döntésébe semmilyen beleszólási joguk nem lehet. – Ez nem más, mint gonosztett, mellyel az ember egy másik embert hatalmába hajt.

Noé Isten akarata, parancsai szerint akart élni. A Biblia sehol nem mondja Noéról, hogy feddhetetlen, bűntelen vagy hibátlan ember lett volna. Feltehetőleg erkölcsileg sem volt sokkal magasabb rendű sok kortársánál. A különbség közte és ezek között nem a jó tulajdonságaiban volt, hanem Istenhez való viszonyában. „Noé Isten színe előtt járt.” (Ter 6,9)
Aki valóban hisz, akinek élő hite van, aki életét valóban Isten színe előtt akarja leélni, az kortársai számára különlegességnek számít. A valódi hit kezdetektől fogva magányos hit. Ez nem azt jelenti, hogy a hívő elvonul a világtól, hanem azt, hogy valódi hittel bíró ember minden korban nagyon kevés akad.
Isten minden embert egyenként hívja a hitre. Aki válaszol Isten hívására, az bűneivel együtt teljesen egyedül áll Istennel szemben. Az Istenhez vezető szűk kapun csak egyesével, egyedi döntés után lehet bejutni. De aki vállalja ezt a szűk kapun való átmenetelt, az emiatt nem csak embertársaitól szakad el, de élete további részére, amíg követi Istent, elnyeri Jézus társaságát, és Jézussal együtt áll majd Isten elé. A valódi hit azzal kezdődik, hogy az ember magányosan áll Jézus elé, de ettől kezdve soha nem lesz Jézus nélkül. Az Egyházhoz való tartozás arra is szolgál, hogy az igaz hittel rendelkező ember ezt a magányosságot, amit hite miatt a világ rá szabott, el tudja viselni.

Noé számára nem volt kérdés, hogy kinek akarjon tetszeni, embertársainak-e vagy Istennek. Pedig Noé nem akart kitűnni a többiek közül, nem akart más lenni, mint ők. De elsősorban Istenhez akart hű lenni. Nem kereste a magányosságot, de Istenért kész volt ezt magára venni, és elviselni, ha Isten így rendelte. És aki Istennel van, az van többségben, mert az ég angyalai, a szentek csapata, az üdvözültek, mind ezen az oldalon állnak.

Napjainkban ugyanígy történik: a hívő embert hitetlen környezete képtelen megérteni. A mai nemzedék, miként Noé idejében, túlnyomó részt hitetlen emberekből áll. Olyanokból, akik nem ismerik és nem is akarják megismerni Istent, és akik számára a hit belső lényege teljesen idegen. A magányos hit, a magányos hívő azonban nem hagyja magát a többségtől befolyásolni.

 

2. A valódi hit buzgó hit

Noé nem csak így-úgy, hanem nagyon pontosan teljesítette Isten parancsát. Pontosan azt és úgy tette, ahogy Isten megparancsolta neki. Jézus mondja: „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat. .. Aki szeret engem, az megtartja tanításomat.” (Jn 14,15/23) A valódi hit hűséges és engedelmes.

Az átlag hívő ember sokszor azért kételkedik Isten szavában, azért nem engedelmeskedik, mert nem tudja elképzelni, hogy amit Isten tőle elvár, az hogyan teljesedhet be. Emberi eszével, gyenge hitével lehetetlennek tart olyan dolgokat, amiket maga nem ért, nem tart megtörténhetőnek. Noé helyében például kételkedne, hogy az állatokat miként terelhetné a bárkába.
A valódi hit tudja, sőt, meg van róla győződve, hogy Isten mindent megold, hogy Isten nem kíván lehetetlent, és ha valamit megparancsol, akkor Ő maga gondoskodik róla, hogy parancsa végrehajtható legyen. Így történt a vízözön előtt is: A kellő időben Isten maga vezette oda a bárkához az állatokat.
Noé tisztelte Istent, Noé hagyta, hogy Isten Isten legyen, azaz mindenható. Noé komolyan vette Istent, és ezért tudta, hogy amit Isten mond, annak úgy kell lennie. Ha Isten azt parancsolja neki, hogy a szárazon építsen fel egy másfél focipálya nagyságú bárkát, akkor gondolkodás nélkül épít.
Akkor is hűen és precízen teljesíti Isten parancsait, ha közben mindenki más azt mondja neki, hogy nevetségessé teszi magát, akkor is, ha kigúnyolják, akkor is, ha kiközösítik maguk közül, akkor is, ha szidalmazzák, vagy környezete közveszélyes őrültnek jelenti ki. Noé épített gúny ellenére, tétlenség, restség ellenére, bénító közömbösség ellenére.

Ha Isten Isten, akkor ostobák lennénk, ha inkább az embereknek hinnénk, mint Istennek. A valódi hit üdvös értelemben mindig hű és buzgó akar lenni.
„Ezt mondja az Úr: Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és szíve elfordul az Úrtól. … Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye.” (Jer 17,5/7)

 

3. A valódi hit hívogató hit

A Bibliából nem tudjuk meg, hogy Noé családtagjainak milyen volt a hite, de azt igen, hogy családja együtt dolgozott és együtt menekült meg vele, és Isten Noé fiait is belevonta a Noéval kötött szövetségbe.
Szent Péter apostol azt írja Noéról, hogy az igazság hírnöke volt (vö. 2 Pét 2,5). Az Istennel való békét csak a Jézusban való hit adhatja meg. Méltányosságot Istentől csak akkor kaphatunk, ha békében vagyunk Istennel. Szent Pál apostol írta a Zsidókhoz írt levelében: „Noé isteni félelemmel épített bárkát családjának megmentésére, mely által elítélte a világot, és örököse lett az igazságosságnak, mely hit által vagyon.” (vö. Zsid 11,6-7) „Elítélte a világot”, ez annyit jelent, hogy tettével emlékeztette kortársait arra, hogy hitetlenségük miatt Isten ítélete alá fognak esni. Ezen kívül a bárka építésével arra is emlékeztette őket, hogy kortársainak szükségük van segítségre, Isten irgalmasságára a megmeneküléshez.
Ez utóbbi minden keresztény igehirdetés első feladata: „Problémád lesz Istennel, ha nem hagyod, hogy megmentsen; mert neked szükséged van a megmentésre, a megváltásra!” Senkit nem szabad engedni a pokolba jutni anélkül, hogy előbb ne figyelmeztessék erre a veszélyre, és hogy előbb ne imádkozzanak érte. A bárka másfél focipálya nagyságú volt, elég nagy ahhoz, hogy Noé családján kívül más ember is megmenekülhessen benne; Noé bizonyára megkérdezte társait, hogy ki akar vele menni – de senki nem felelt igennel.

A mi helyzetünkben a legfontosabb a fenntartás nélküli szolgálás. Isten szeret bennünket, és nem akarja, hogy elvesszünk.

1951. november 28-án egy angol teherszállító hajó egy nagy viharban zátonyra futott az Északi tengerben az Ems folyó torkolatánál fekvő Borkum sziget előtt és kettétört. Egy háromfős mentőcsónak jött a hajó 15 fős legénységének a megmentésére. A mentést csak úgy lehetett megoldani, hogy a kis csónak a hajó törzse mellé úszott, és amikor a legkedvezőbb pozícióba ért, elhangzott a kapitány kiáltása: Ugorj! A csónak húszszor húzott el a hajó mellett, míg 13 embert, akik ugrottak, fel tudott venni. De két embernek hiába kiabáltak, azok nem merték megkockáztatni az ugrást. Végül egy hullám elsodorta őket, és vízbe fulladtak.

A Jézushoz való feltétel nélküli ugrás is bátorságot kíván, mert el kell hagynunk megszokott és biztosnak vélt korábbi életünket. Holott ez a mostani élet már régen nem is annyira biztos, és bizonyosan nem tud bennünket az elkövetkezendő vihartól megvédeni.


„Kitartástokkal megmentitek lelketeket. Vigyázzatok, nehogy elnehezedjék szívetek a mámorban, a tobzódásban, meg az élet gondjaiban, és készületlenül érjen benneteket az a nap, mert mint a tőr, úgy fog lecsapni a föld színének minden lakójára. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.” (Lk 21,19/34-36) – „Aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 24,13)

http://katolikus-honlap.hu/2101/predik2.htm