2017. július 23., vasárnap

Határtalan hit és tántoríthatatlan bizalom

Látva mai világunkat és ismerve a történelmet, ismerve a Bibliát, előbb-utóbb, még a legtürelmesebbek is, óhatatlan felteszik a kérdést: Hogyan lehetséges, hogy Isten még nem vet véget az emberek garázdálkodásának, a folyamatos, szörnyűséges szentségtörésnek, amit Ellene elkövetnek. Még azok is, akik Isten kifürkészhetetlen akaratát Isten kegyelmének segítségével alázatosan elfogadják, eszükkel megpróbálnak valamiféle magyarázatot találni a miértekre.
Szent Iréneusz egyházatya a 2. század végén, amikor a keresztények szintén Jézus második eljövetelét várták – ha nem is úgy, mint mi, az Utolsó Ítéletkor, hanem az azelőttit, az Ezeréves földi uralkodásának kezdetét – erre a miértre a következő választ adta az eretnekek ellen írt híres, Adversus Haereses című könyvében [német nyelven az egész mű megtalálható a honlapon, magyarul csak egy rövid részlet belőle]:
„A harcnak még nincs vége, mivel a démonok továbbra is folytatják a MEGKERESZTELTEK megkísértését, mégpedig a Teremtő tudtával, aki ezt vagy a bűnök büntetéseként, vagy tisztulásként, vagy a lelki megpróbáltatások alatti kölcsönös segítségnyújtással a felebaráti szeretetben való növekedés érdekében engedélyezi. De mindezek előtt leginkább azért, hogy a hitben éberek és erősek maradjunk.”
A következő elképzelés megfelel Szent Iréneusz magyarázatának: Isten azért halogatja közvetlen közbelépését, mert még időt ad azoknak a jó útra térésre, akikben a mai szörnyűséges aposztáziában a jószándéknak, a katolikus érzületnek legalább csírája megmaradt. És azért, hogy a már jó úton levőkben a buzgalmat, de elsősorban az Iránta való szeretetet megerősítse. Igencsak valószínű, hogy az üdvtörténet szempontjából korunk nem a nyilvános eretnekekről, vagyis a zsinati szektáról és ennek tagjairól, és a Sátán többi evilági „munkatársáról” szól, hanem a jóakaratú eltévelyedettekről, keresőkről és a kitartani igyekvőkről. Isten azért enged meg naponta egyre szörnyűbb istentagadásokat, hogy a tévelygőket, a féligazsággal megelégedőket végre észre térítse és a már jó úton levőkben a természetfeletti erényeket növelje.
Arról a harcról, ami a mennyben a lelkekért folyik, plasztikus példát ad a következő történet P. Thomas Jentzsch „Fatima és a félhold” című könyvéből:
A Lepantoi tengeri csata
Hogy a keresztény seregeknek a jelentős túlerőben levő török flotta felett Lepanto mellett aratott győzelme [1571. október 7.] valóban az Ég Királynőjének volt köszönhető, az a nép számára teljes bizonyossággal akkor derült ki, amikor ismertté vált az a látomás, melyben Don Juan d' Austria, V. Károly természetes fiának, a keresztény seregek fővezérének nevelőanyja, a spanyol Katharina Cardonne, egy szentéletű vezeklő asszony részesült. Szent V. Pius pápa felszólítására ő is, mint oly sok hívő e sorsdöntő napokban, bensőséges imával és nehéz vezeklésekkel ostromolta az eget a keresztény seregek győzelméért, Európa megmeneküléséért az iszlám veszélytől. A döntő csata napján szobájából félelemteljes és megrendítő kiáltások hallatszottak ki. Lelki atyjának kérdésére bevallotta, hogy szörnyűséges jelenet játszódott le a szemei előtt. Látomásában az Isteni Felséget látta, akinek egyik oldalán démoni lelkek álltak, akik Isten elé tették azt a megszámlálhatatlan bűnt, amit a keresztények követtek el, és akik ezért azt követelték Istentől, hogy gyakorolja isteni igazságosságát a bűnösökkel szemben. A másik oldalon angyaloktól körülvéve az Ég Királynője állott, aki e bűnök ellensúlyozására az ezen a döntő napokban elimádkozott rózsafüzéreket nyújtotta Istennek. A két szembenálló csoport között ide-oda folyt a szörnyűséges harc. Miközben Katharina megkettőzött buzgósággal és áhítattal tovább imádkozott és vezekelt, túláradó örömmel hirtelen megpillantotta, hogy az óriási harc a keresztények javára dőlt el.
Akár igaz ez a történet, akár nem, nekünk sokat segíthet. Ráadásul hasonló látomásról a szentek is beszámoltak, és a katolikus tanításból is tudjuk, hogy a bűnösöket Sátán vádolja Isten előtt, „kikéri” magának őket (lásd például Lk 22,31: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát”).
A fentebb vázolt látomás, illetve ennek leírása érzékelhetővé teszi számunkra, gyenge, érzékeinkhez láncolt emberek számára ezen harcok lefolyását.
Képzeljük el tehát, hogy a démonok ma mekkora listát tárhatnak Isten elé az emberek bűneivel, és hogy mennyi rózsafüzér kellene ahhoz, hogy ezt a véget nem érő bűnlajstromot ellensúlyozni lehessen? Ismerve a mai állapotokat, nem valószínű, hogy a harc az igazságosság jegyében az imádkozók javára dőlhetne el. Ezért valószínű, hogy Isten már csak az egyesek sorsával törődik, egyesek, a valóban jóakaratúak megtérésére vár. Azok sorsával, akik hajlandók „meghalni a bűnnek, a világnak és a világ hívságainak,”, azaz hajlandók Isten, aki az igazság és az élet, kedvéért lemondani minden evilági hiúságról, beleértve ebbe a sikert, a hírnevet, a becsvágyat, a látszólagos evilági biztonságot, és mindezt készek feladni az egyedül Istenben való bizalmukért.
Myra Davidoglou „Isten azért pusztította el Szodomát, mert nem volt benne még tíz igaz ember sem” című cikkében ezeket írja: „Isten szemében bizonyára jelentősége van az igazak számának. Ha egy nép vétkei és gaztettei olyan nagyok, hogy már az égre kiáltanak, néhány istenfélő és kifogástalan hívő nem elegendő arra, hogy ettől a néptől elháruljon az isteni büntetés. … Egyedül Isten ismeri a kiválasztottak számát. Ami a maradékot illeti, hogy mi sokan vagyunk-e vagy sem; ettől függetlenül, viselkedésünknek meg kell felelnie Isten szavának, miszerint, »aki mindvégig kitart, az üdvözül«. (Mt 24,13) … Az isteni harag lecsillapítására csak egyetlen eszköz létezik, mégpedig a személyes bűnbánat és vezeklés és minden egyes ember szentté válása. Semmit nem használ ezt mondani: Uram, Uram! Mint ahogy egyedül az sem, ha valaki korrekt az imádkozásban, de egyúttal nem tartja meg a parancsokat.”
Mert akármilyen kevesen is vannak, amíg akadnak Isten parancsait maradéktalanul megtartani akaró, egyedül a teljes igazság szerint élni akaró emberek, addig a Sátán nem győzedelmeskedhet. Mivel a gonosz minden korban és minden helyzetben meg van róla győződve, és ezzel áltatja magát és mindenki mást, hogy megfelelő bér ellenében nincs egyetlen ember sem, aki képes lenne ellenállni a rossznak, a csábításnak. Sátán nem érzi magát tehát biztonságban, nem érzi magát győztesnek, nem nyugszik addig, amíg egyetlen egy ember marad, aki hisz Krisztusban, Őt, az igazságot követi, és a világ minden kincséért, csábításáért sem tagadja meg Megváltóját. [A gonosznak ezt a tulajdonságát magunk körül is megfigyelhetjük, sőt, számos film választja ezt témájául.]
A jóban való kitartáshoz, illetve a teljes igazsághoz való eljutáshoz azonban nem elegendőek emberi erőink, ehhez manapság, minden vezetés, minden tekintély megszűntekor, már természetfeletti segítség szükségeltetik, ugyanolyan erő, mint amit Isten a fizikailag elszenvedett vértanúságnál adott híveinek. Hogy ezt a vértanúságot el tudjuk viselni, hogy erre fel tudjunk készülni, ahhoz előbb a vértanúság mibenlétével kell tisztában lennünk.
Következzen tehát elsőnek a Magyar Katolikus Lexikon magyarázata a vértanúságról, majd egy részlet az antimodernist.org cikkéből: „A vértanúság, mint történeti tömegbizonyság, főleg a kereszténység első századaiban, annak tanújele, hogy azok az evangéliumi tények, amelyeken a kereszténység s főleg Jézus istenségének hite nyugszik, annyira kétségen felül álló, annyira a legjobb tanúságok s bizonyságok által beigazolt valóságokként éltek a hozzájuk történetileg közelálló nemzedékek lelkében, hogy a jóhiszemű s igazságszerető emberek inkább a halált választották, mintsem e tényeket bármi földi előny kedvéért megtagadták volna.”
A vértanúság
(forrás: antimodernist.org/am – 2017. június 25.
A katolikus tanítás szerint azt, akinek hite miatt súlyos üldöztetéseket kell elszenvednie, hitvallónak nevezik. Vértanú az, aki Krisztusban való hitéért, vagy valamely krisztusi erényért (mert a keresztény erény bizonyos értelemben a hit megvallása) türelmesen (ellenállás nélkül) elszenvedi az erőszakkal, gyűlöletből okozott halált, vagyis halálával tanúságot tesz Krisztusban való hitéről.
A keresztény vértanúságnak két előfeltétele van: A vértanúnak a halált önként kell vállalnia, azaz nem kelletlenül vagy kényszerből, de kifejezetten keresnie az alkalmat a vértanúságra, nem szabad. Másodszor az igaz hitért kell életét adnia, mert aki tévtanért hal meg, nem lesz mártír, mivel hiányzik belőle Isten szeretete, ami nélkül a mártíromságnak nincs természetfeletti értéke.
A vértanúság elszenvedése heroikus aktusa a természetfeletti erénynek, a lelkierőnek, de egyúttal a teológiai erényeknek, a hitnek, a reménynek, és legfőképpen a szeretetnek is, ami ezt a cselekedetet egyáltalán lehetővé teszi. A vértanúsághoz a hősiesség erénye valójában, mint szükséges elvből, a szeretetből ered, és ez az egyetlen, igaz római-katolikus Egyházon kívül nem jöhet létre, mert a természetfeletti erények előfeltételezik a megszentelő kegyelem meglétét, és mindig ehhez vannak hozzákapcsolva. A vértanúság ezért per se elválaszthatatlanul kapcsolódik az igazi valláshoz és az igazi Egyházhoz.
Mielőtt alaposan megvizsgálnánk magunkat, hogy minket mi ösztökél a kitartásra, az önbecsülés, a hiúság, a hagyománytisztelet, vagy bármely más emberi tulajdonság, vagy valóban Isten alázatos szeretete, ahogy azt a vértanúság megköveteli, következzen egy részlet H. V. Morton első ízben 1957-ben megjelent „Róma – vándorlások a múltban és a jelenben” című könyvéből. A szerző az itt következő részben a Callixtus katakombában tett látogatásakor az őt vezető szerzetessel folytatott beszélgetéséből idéz [megjegyzés: amikor 1989-ben, tehát nem 500 vagy 100, hanem pusztán 28 évvel ezelőtt első ízben Rómában jártam, még minket, azaz mindössze két látogatót, is egy szerzetes vezetett gyertyafényben végig ebben a katakombában].– Ön sok időt tölt a katakombákban, jegyeztem meg. Mi teszi Önre a legmélyebb benyomást?
– Na hallja, válaszolt, naponta kérdések százaira kell választ adnom, de ilyesmit még soha senki nem kérdezett tőlem. De mégis azonnal, gondolkozás nélkül válaszolni tudok rá: a határtalan hit és a tántoríthatatlan bizalom élménye, érzékelése.
– Olykor arra gondolok, folytatta tovább inkább magának, mint nekem, hogy a mai világ a materializmusával és az akkori római világ valójában eléggé hasonlítottak egymáshoz. A katakombákba leszállva azonban annak a hitnek a világába jutok, mely hegyeket képes megmozgatni.Mai világunkban, ami nemcsak tökéletesen istentelen, de minden képzeletet felülmúlóan ostoba, rohadt és szennyes is, Krisztushoz hűnek maradni, a világnak ellenszegülni, a teljes igazság szerint élni, nos, ezt csakis az első keresztényekre jellemző „határtalan hittel és tántoríthatatlan bizalommal” lehet elérni. Aki azon katolikusok közé szeretne tartozni, akiket Urunk, ha visszajön, „ébren” talál, annak mindenáron igyekeznie kell a szellemi-lelki megpróbáltatásokat egyre inkább Urunk iránti szeretetből vállalni és viselni. Akinek ez sikerül, az a másik két természetfeletti erényt, a hitet és a reményt is megszerzi, melyek segítségével örömmel és nem „kelletlenül” tudja majd a világ borzalmait elviselni. Imádkozzunk, hogy a római katakombák „határtalan hittel és tántoríthatatlan bizalommal” bíró első keresztényeinek a közbenjárása hozzásegítsen ehhez bennünket.
http://katolikus-honlap.hu/1701/szellemiver.htm

(Róm 6,3-11)

Pünkösd utáni hatodik vasárnap szentleckéjében (Róm 6,3-11) olvassuk a következő mondatot, amit mind a német, mind a magyar misszálé latinul így közöl: „Quod enim mórtuus est peccáto, mórtuus est semel: quod autem vivit, vivit Deo.” Ugyanakkor az interneten található latin szentírásfordítás a vesszőt máshova teszi (valószínűleg ez a helyes): „Quod enim mortuus est, peccato mortuus est semel; quod autem vivit, vivit Deo.” (Róm 6,10)
A Szunyogh Xavér misszálé, a Káldi-féle Biblia-fordítást követve, e latin Biblia-verset így fordítja: „Mert halála egyszer s mindenkiért való halál volt a bűnnek; az élete azonban élet az Istennek.”
A Szent István Társulat 1992-es Bibliájában Róm 6,10 alatt teljesen mást olvashatunk: (Mivel itt a kérdéses vers magyar fordítása vonatkozó névmással indul, az előző verset is idézni kell a jobb megértéshez: „Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úrrá rajta.” Róm 6,9) – „Aki meghalt, az egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, aki azonban él, az Istennek él.” (Róm 6,10) Vagyis amíg a Káldi-féle Biblia a vonatkozó névmást az előző mondat alapján Krisztusra vonatkoztatja, addig az 1992-es kiadás szerint a mondat általánosan mindenkire érvényes. Ez a fordítás nemcsak nem felel meg a latin szövegnek, de ráadásul semmi értelme sincs! Hiszen, ha egy ember – „aki… az” – meghal, akkor bár földi értelemben tényleg nem tud már bűnt elkövetni, de ha elkárhozik, akkor egész túlvilági létét a bűn határozza meg! Ehhez a szöveghez már valóban nincs messze a „mindenki meg van váltva” zsinati tana!
A latin vers Schott-féle misszáléjának fordítása megint lényegesen eltér mindkét magyar változattól (és megfelel a katolikus tanításnak): „Sein Sterben war nämlich ein einmaliges Sterben für die Sünde: sein Leben aber ist ein Leben für Gott.” – Magyarul „Halála ugyanis egyszeri halál volt a bűnökért: élete azonban élet Istenért.” – Ez a fordítás teljesen mást jelent, mint a két magyar, és nyilvánvaló, hogy ez az, ami megfelel a latin szövegnek.
Az 1992-es magyar fordítás egyáltalán nem hasonlít ehhez, ráadásul teológiailag is teljesen mást jelent. Ugyan a Káldi-féle fordítás is Krisztusra vonatkoztatja a mondatot, és ennyiben megegyezik a némettel, azaz a latin eredetivel, de ez máshol követ el érthetetlen és súlyos hibát: a „semel” szót nem egyszerinek, hanem „egyszer s mindenkiért”-tel fordítja! Káldi idejében (17.század eleje) ez nyilván nem volt olyan feltűnő, de a latin-magyar nyelvű misszálé megjelenésekor (1933) már igencsak közel került ahhoz a szellemiséghez, ami aztán a „pro multis” kifejezést a szentmise legszentebb részében, a kánonban „sokakért” helyett „mindenkiért” fordította le. Ilyen előkészítés után, nem csoda, hogy ez utóbbira sor kerülhetett!
Az 1992-es magyar fordítás teljesen érthetetlen, és felveti azt a kérdést, hogyan lehetséges hogy ekkora hibák kerülnek be egy Biblia-fordításba? És vajon hány ekkora hibát lehetne még találni, ha valaki utánanézne? (A „quod” a „qui” vonatkozó névmás semleges neme, tehát semmiképpen nem fordítható „aki”-val. A quod jelentése itt „mert, mivel”, és nem „aki”. A „semel” pedig több lehetséges jelentése közül itt nem „egyszer s mindenkorra”, hanem „egyszeri”. És pláne nem „egyszer s mindenkiért”, mint Káldi-nál és Szunyogh Xavér-nál!)
Az ezen az oldalon felhozott példák mind az Egyház bölcsességét (ami szerint évszázadokig eljárt) bizonyítják, vagyis azt, hogy a Bibliát és a liturgikus szövegeket nem szabad lefordítani, és helyes értelmezés és kontroll nélkül a hívek kezébe adni. A fordítások még akkor is ferdítenek, ha jószándékkal készülnek, pláne, ha már egy akatolikus szellemiség áll mögöttük! És azt is megmutatják, hogy a Szentírás és a szent szövegek értelmezésében vissza kell nyúlni az egyházatyák munkáihoz, akik nemcsak a latin nyelvet értették jobban, mint a mai nyelvészek, de lelkületük is sokkal katolikusabb volt.
Végezetül még egy idézet a Schott-féle német misszáléból, ami számunkra ma különösen nagy jelentőségűvé vált: „A szentmisén való részvételünkkel Krisztussal együtt meghalunk a bűnnek, a világnak és a világ hívságainak, és Vele együtt új, Istennek szentelt életre támadunk fel.” (Schott-misszálé, Pünkösd utáni hatodik vasárnap bevezetője)


http://katolikus-honlap.hu/1701/forditas.htm#0723

Fekete István : Ima

Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet. 
– Mondd, kisfiam…  És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez. 
Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé. 
Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből. 
Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság. 
Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából. 
Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb. 
Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima. 
Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.
         Fekete István