Hírek

Elzavartak hét papot egy kocsmából, mert azt hitték, legénybúcsúra öltöztek be.

Frissen felszentelt társukat szerették volna megünnepelni a szeminaristák, de egy félreértés miatt kis híján nem engedték be őket a kocsmába.

Bár régen a sörfőzés szorosan kapcsolódott a szerzetesrendek életéhez, ma már furcsán nézünk, ha egy kocsmában reverendás pappal találkozunk. Szinte elképzelhetetlen jelenségnek tűnik, éppen ezért is zavarodott meg a cardiffi City Arms kocsma kidobója, aki egy hét fős, papokból álló társaságra azt hitte, legénybúcsút ünnepelnek.

Michael Doyle atya hat szeminarista társával tartott a cardiffi City Arms kocsmába, hogy koccintsanak egyet Peter McLaren társuk aznapi pappá szentelésére – írja a szeretlekmagyarorszag.hu . McLaren atyát a Metropolitan katedrálisban szentelték fel, rajta kívül még egy társukat is ünnepelték, akit szintén a héten szenteltek fel. A City Arms a helyi papság törzshelyének számít, még Cardiff érseke is szívesen látogatja. Ennek ellenére a bejárathoz érve a kidobó közölte az ünneplő társasággal, hogy nem mehetnek be.

Az indoklás szerint ugyanis jelmezbe öltözve nem lehet látogatni a helyet.

Az ajtónálló nem tudta elképzelni, hogy valódi papokkal áll szemben, legénybúcsúzó társaságnak nézte őket, és úgy gondolta, viselkedésük megzavarja majd a vendégeket.

A társaság csalódottan tudomásul vette a kiutasítást, amikor hirtelen a kocsma vezetője lépett oda hozzájuk és megkérdezte, hogy tényleg valódi papok-e?

A félreértés így hamar tisztázódott, és a papok egy jó sörrel ünnepelhették meg felszentelt társaikat. A kocsmáros még hozzátette:

“Nem mindennapi eset, hogy egy társaság, ami kizárólag papokból áll, nálunk szeretne inni egyet, de bármikor szívesen látjuk őket.”

Doyle atya szerint azonban nem szokatlan, hogy legénybúcsúzó társaságnak nézik őket, egy másik bárban például arról érdeklődtek, hogy melyikük a vőlegény.

„Nyomatékosan tiltakozom az újfajta liturgikus szokások ellen”

A római liturgia szétzúzása, ami eddigi mélypontját a NOM mostani gyakorlatában érte el, nem a „zsinatutáni” reform-consilium munkájával vette kezdetét. E bizottság Annibale Bugnini vezetésével mindössze azt rögzítette, amit a 20. század elején [X. Pius alatt, lásd e cikket: „Tevékeny részvétel”] elindult liturgikus mozgalomban részleteiben már megvitattak, megterveztek és kipróbáltak. A világosan látók számára ezért már a „zsinat” előtt felismerhető volt, hogy egy, a korszellem előtt kitárulkozó egyház és ennek liturgiája mely irányba fog kikerülhetetlenül terelődni.

Az internetre nemrég került fel Paul Claudel (1868-1955) egyik cikke, melyet a katolikus költő egy hónappal halála előtt a „Le Figaro” újságban jelentetett meg, abban az időben, amikor még XII. Pius volt az Egyház feje. Az itt következő szöveg Claudel cikkének legfontosabb részeit foglalja össze. [Azt se felejtsük el, hogy az e cikkben kárhoztatott szokás erre az időre már nem csak Franciaországban, de Németországban, Ausztriában, az USA-ban és még nyilván sok más helyen is vészesen elterjedt. Lásd ezzel kapcsolatban a következő tanulmányt: Az új miserítus.]

---

Nyomatékosan tiltakozom az ellen, hogy a szentmisét Franciaországban egyre gyakrabban mutatják be a nép felé fordulva. A vallás alapelve az, hogy Isten áll az első helyen, és hogy az emberek jóléte csak e főelv elismerésének és praktikus alkalmazásának egyik hatását képezi. A szentmisében kiváló módon adjuk meg Istennek az Őt megillető tiszteletet azáltal, hogy a pap az oltáron bemutatja Neki a mi nevünkben Fia áldozatát. Mi vagyunk azok, akik Istennek a pap által és vele együtt áldozati ajándékainkat és imánkat felajánljuk.

A nép felé forduló újfajta liturgia elrabolja a hívőktől méltóságukat és jogaikat. A pap a misét többé már nem velük közösen ünnepli, mint tette korábban, amit azzal jelzett, hogy azoknál az aktusoknál, melyeket a hívők nevében végzett, kifordult hozzájuk, hogy részvételüket és együttműködésüket biztosítsa. Eredetileg ezt a viselkedést értették a „mise követése” alatt. Mindebből mára csak egy kíváncsi közönség marad, ami bámulja a papot, ahogy az a „munkáját” végzi. Nem csoda, hogy ezt látva a hitetlenek a papot egy mágussal hasonlítják össze, aki a bámuló tömeg előtt mutatja be bűvészmutatványait.

Való igaz, hogy a szentmisében a legmegrendítőbb és legszemélyesebb részek rejtve maradnak a hívek szemei elől. De szívükben és hitükben ezek sincsenek elrejtve. Ennek jele az is, hogy az ünnepélyes szentmisében a szubdiakónus a felajánlás alatt az oltár lépcsői előtt áll, és kezeibe rejti arcát. Mi is arra vagyunk felszólítva, hogy az imádkozás alatt magunkba szálljunk, és ne kíváncsiak, hanem összeszedettek legyünk. ….

A mostani sajnálatos gyakorlat a hívek nagy megdöbbenésére és összezavarására a tiszteletreméltó régi szertartást teljesen megfordította. Már nincs többé oltár – hol maradt a megszentelt kő, amit a Jelenések Könyve magával Krisztus Testével hasonlít össze? Az oltár helyett durva állvány van asztalterítővel, ami lehangoló módon emlékeztet bennünket a kálvinista munkapadokra.
Mivel a hívek jó látását, szabad betekintését tették meg a legfőbb elvnek, ezt a „munkapadot” mindentől szabaddá kellett tenni: Nem csak a gyertyatartókat és a virágvázákat, de még a tabernákulumot, sőt, még a feszületet is eltávolították! A pap a misét egy légüres térben ünnepli! Amikor a híveket arra szólítja fel, hogy emeljék fel szívüket és tekintetüket – azok hova emeljék? Már semmi nincs a szemünk előtt, ami segítene, hogy lelkünk az Isteni felé irányuljon!
(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2017. július 29.)
http://katolikus-honlap.hu/1701/claudel.htm