„ez a ti órátok és a sötétség hatalmáé” (Lk 22,53)

Július 16-án a katolikusok a Kármelhegyi Boldogasszonyt ünneplik, a környezetvédők pedig a kígyók világnapját. Ezt a napon találta alkalmasnak Franciscus, hogy megjelentesse rendelkezését a katolikus szentmise visszaszorításáról.

Néhány éve találkoztam egy videóval egy dél-amerikai miséről, ahol a hívek áldoztatását végző püspök megtagadta az oltáriszentséget azoktól, akik térdre ereszkedtek és nyelvre kérték az Urat. Akkoriban nem tartottam lényegesnek az áldozás módját, de ez a látvány mégis mellbevágott és megrendített. Mert igaz, hogy én nem tartottam az áldozás módját lényegesnek, de ezek az emberek igen, és végtelenül megdöbbentett a püspök érthetetlen magatartása. Elemi felháborodás vett erőt rajtam, mert a napnál világosabb volt a megfosztott emberek áhítata és Úr iránti tisztelete. Hogyan tagadhatja meg tőlük a püspök az oltáriszentséget? Sokszor eszembe azóta az a püspök érzéketlen szeretetlensége és kegyetlen jogszerűtlensége, a megszégyenített hívek.

Talán ennek az eseménynek is szerepe volt abban, hogy az Úr elvezetett a felismerésre, hogy az imádás és istenfélelem az egész keresztény élet és örök élet középpontja.  Ha ebből az alapvetésből indulunk ki, logikusan és következetesen végiggondolva és haladva szükségszerűen jutunk el arra, hogy minden istentiszteleti aktus középpontja is. Hogy a szentmise nem az emberről szól, ahogy az egész életünk sem rólunk szól, mert nem a mienk, hanem az Úré, akit minden gondolatunknak, cselekedetünknek meg kell dicsőítenie. És akkor szükségszerű arra is rádöbbennünk, hogy az új mise, ahogy mi ismerjük nem mindenben és nem mindenkor Isten dicsőségét szolgálja. Sokáig ellehetünk még ezzel a felismeréssel úgy, hogy megpróbálunk olyan papot keresni, aki „tisztelettel” misézik. Aki az elviselhetetlen előadás-nárcizmustól mentesen Isten dicsőségét keresi, azt mondja, teszi és úgy, ahogy és amit kell. De ha tovább morfondírozunk, és az Úr is megadja kegyelmét, rájöhetünk arra is, hogy önmagában az a tény, hogy Isten megdicsőítése a szerencse és a pap homeosztázisának függvényében történik megfelelőképpen ebben a misében, valami mély rendszerhibát feltételez. Ha ezt a felismerést megkapjuk, felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miként lehetséges ilyen rendszerhiba a misében, ami isteni alapítású? És ha már idáig eljutottunk, az Úr biztosan megadja az alkalmat arra, hogy egyszer – véletlenül vagy tervezetten – részt vehessünk egy régi rítusú szentmisén. És akkor megtapasztalhatjuk, hogy az ismeretlen ismerős szentmisében nem a nárcizmus, a felszínes önünneplés, mint az újban, hanem az Isten iránti mély tisztelet és imádás van kódolva. Az a tisztelet és imádás, amit nekünk testben létezőknek testben is ki kell mutatnunk és meg kell adnunk. Mert ez Istennek jár. Mert erre születtünk, és csak ez ad értelmet az egész világ létezésének, és erre vagyunk meghívva az örökéletben is. Miért is akarnánk üdvözülni, ha nem akarjuk megadni Istennek azt a tiszteletet és imádást, ami neki jár, és miből gondoljuk, hogy eljuthatunk az örök dicsőítésre és imádásra, ha most nem imádjuk Őt?

Mennyi kérdés merül fel az első szentmisénk után! Hogyan lehet az, hogy eddig nem találkoztam ezzel az igazi istentisztelettel? miért változatták meg? hogyan volt lehetséges erről áttérni a sekélyes újra? mit élhettek át azok, akiket megfosztottak ettől és a talmira kötelezték őket? Az Úr új és erős lelket önt belénk, hogy vágyjunk megismerni a gyakorlati tudnivalókon túlmenően a szentmise mélységeit. És minden felfedezett apró és nagyobb dologban a Szentlélek kezenyomát fedezzük fel. A végtelen bölcsességet, a tisztaságot, az értelmet, nagyszerűséget annak minden porcikájában. És végre, annyi év vagy évtized után helyére kerülnek a dolgok: térdeplő, mélyen meghajló, bűnbánattal mellét verő emberként élhetjük meg az igazi keresztény nagykorúságot, azt, hogy a szentmisét átjáró értelem meghaladja az egyéni vallásos érzést, hogy az igazságot cselekedjük ebben az istentiszteletben. Hála tölt el minket, nagylelkűség mindannak megtételére, ami segíti azt, hogy mindig ebben legyen részünk. Mint aki kincset talált idegen földben, és mindenét pénzzé teszi, hogy megszerezhesse. Ha kell, elszakadunk a megszokott helyünktől, az eddig megszokott mise utáni társasági élettől, vállaljuk az ismerősök furcsálló tekintetét és megjegyzéseit, az utazást, az anyagi áldozatot, hogy fennmaradhasson a kincs. Egy mondatban: azt élhetjük át, amit az új rítus esetén sosem tapasztalhattunk. És megízlelve az óbort, nem vágyunk többé az újborra.

És vajon mi várható, ha jön egy Franciscus, aki a kígyók világnapján túltengő ideológiától vezérelve egy tollvonással akar megfosztani a kincstől, kígyót adva a kért hal helyett azoknak, akiket apaként kellene táplálnia? Vajon el fogjuk fogadni a Romboló tiltását, akinek az intézkedései, mulasztásai, szavai és tettei koherenciáját adó egyetlen felismerhető összekötő eleme a rombolás? Mert mi más lehet oka annak, hogy minden intézkedése, beszéde, tette hatását tekintve rombolásként jellemezhető? hogy ezek apologetikus magyarázatra szorulnak? És hogy a magyarázat mindig arra irányul, hogy miért ne lássunk rossz szándéknak, rossz szándékú tévedésnek, eretnekségnek, sötétségnek a rossz szándékot, a rossz szándékú hamisságot, az eretnekséget, a sötétséget, hogy miért állítsuk, hogy a rossz gyümölcs nem következménye a fa rosszaságának. A modernisták kedvenc filozófusai alapján mondhatnánk, hogy nem az a valóság, amit látunk, de ha egy állat úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy mozog, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az egy kacsa. Pont. Franciscus is az, aminek látszik ebből a szempontból: egy igazi antipápa.

Sokan mondják őt ellenpápának, és bár megérne egy írást annak számbavétele, hogy milyen jogon, milyen tények alapján állíthat ilyent bárki is, de én nem ilyen értelemben mondom most őt antipápának. Franciscus mindannak az antitézise, amit egy igaz pásztorról tudunk, várunk és remélünk. Nála minden igaz keresztény érték ki van csavarodva, ellenkezőjére fordul, az együttérzés a bűnben maradásra biztat, az irgalom csak a bűneikhez ragaszkodókat illeti, az apostoli hagyomány követése merevség, az Isten iránti tisztelet üldözendő, mintha nem Krisztus helytartóját látnánk működni az ő személyében, hanem Isten majmáét.

De mivel már sok éve edz minket arra, ami vár ránk, kondicionálja intézkedéseivel, tetteivel és tanításával, szavaival a válaszunkat, talán nem meglepő, hogy alakul a válasz. És ezért, ha túl vagyunk az első jogos felháborodáson, fontos tudatosítanunk, hogy ez az ámokfutás is az, aminek látszik: a sötétség hatalmának tombolása, a sötétség órája, amely közvetlenül a hajnalt előzi meg. És a hajnalt megelőző óra a legsötétebb. De a hajnal jönni fog.

Addig pedig készítsük az utat: a legfontosabb tennivalón, a személyes hűséges Krisztus-követésünkön kívül beszéljünk a felismert igazságokról, hirdessük akár alkalmas, akár alkalmatlan. És mondjuk el úton-útfélen, hogy az a zsinat, amelynek ez a pápa a beteljesítője, nem a Szentlélek műve volt, és hogy csak egy igaz hit van, amelyben egyedül lehetséges az üdvösség; hogy a keresztség nem mellőzhető néphagyomány, hanem az üdvösség feltétele az élő hittel együtt; hogy a liturgikus reform szakítás volt a hagyománnyal, az apostoli hit szándékos megtagadása és elferdítése, egy tragédia, amit mihamarabb semmissé kell tenni, visszatérve az évezredek szentmiséjére; hogy a püspökök szolgatársaink, akiknek nem kellene szorongatniuk nyakunkat, és akiknek nemcsak ellentmondhatunk, hanem készen is állunk ellentmondani nekik, ha a hittel szemben tevékenykednek.

És adjuk hálát azért, hogy az Úr, aki soha nem próbál meg minket erőnkön felül, ebbe a korba teremtett minket, amikor talán arra is meghív, hogy Érte tanúságot tegyünk Róla, akár üldözések között is.

https://invocabo.wordpress.com/2021/07/18/a-kigyok-vilagnapja/