Halála előtt néhány hónappal, szentmise bemutatása közben Aquinói Szent Tamás misztikus tapasztalatban részesült: olyan dolgokat látott, olyasmit nyilatkoztatott ki neki az Úr, aminek fényében semminek tűnt előtte mindaz, amit addig gondolt vagy írt: „Elérkezett a munkám vége. Mindaz, amit írtam, csak szalmának tűnik mindazok után, amik feltárultak előttem.” Mivel a szentírás a mennyország boldogságáról mondja azt, hogy Isten abban azt készítette az őt szeretőknek, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott (vö. Iz 64,3 és 1 Kor 2,9), tehát minden elképzelést meghaladó boldogságot, már kortársai úgy vélték, hogy Szent Tamás a mennyországba és annak boldogságába kaphatott betekintést a szentmise alatt.
Ettől fogva Szent Tamás semmit sem írt többé, közeli halála pedig végleg befejezetlenül hagyta fő művét, a Summát. Így többek között pont arról nincs rendszerezett tanítása, amiből ízelítőt kaphatott e misztikus tapasztalatában. Nyilván Isten akarata volt, hogy ez így történjen, hogy ő „csak” ezzel járuljon hozzá az üdvösségünkhöz, de vajon azt jelenti-e ez, hogy valóban szalma minden, amit írt? Aligha. Sőt valójában ez a történés megerősítette műveinek hitelét, nemcsak a szent élete végén pecsétként kapott misztikus isteni megerősítéssel, hanem az isteni színelátásnak az emberi értelem minden természetes és kegyelmi tudását meghaladó jellegéről általa írottakat is. Pontosan úgy, ahogy Szent Tamás tanítása szerint kellett történnie.
Az Angyali Doktor azt mondja, hogy az örök boldogsághoz két feltétel szükséges: az üdvözült teljes tökéletessége és a birtokolt jó ismerete. Az első eléréséről, azaz a tökéletes szeretetre eljutásról szól a földi életünk, a második pedig az üdvösség lényegét jelenti: Isten örökké tartó élvezetét, a boldogságot, amely Isten lényegi látásából következik, ez a boldogító színelátás. Ez utóbbi viszont meghaladja az ember természetes képességeit: bár az emberi megismerés már feltételezi a természetes képességet a lényeg szerinti megismerésre – ez az, amit a filozófia a fogalomalkotás során végzett lényeg-megragadásban azonosít , de ez mégis csak analógiája Isten lényegi szemléletének. Annak megnevezésére, ami az Isten által belénköntött képesség az ő lényegi szemléletére, Szent Tamás vezette be a lumen gloriae, azaz a dicsőség fénye fogalmát, amit aztán a vienne-i zsinat is megerősített: a lélek testtől való elválásakor az üdvözültek Istentől kapják meg azt a képességet, az értelemnek azt az új minőségét, tomista meghatározás szerint teremtett tulajdonságát, amely képessé teszi őket (reményeim szerint: minket) Isten lényegi, tiszta és akadálytalan látására. XII. Benedek pápa szavai szerint: „Az igazak lelke intuitív, színről színre látás által látja az isteni lényeget, nem úgy, hogy a látás közege egy teremtmény lenne, hanem az isteni lényeg azonnal, világosan és nyíltan megnyilvánul számukra.”
A lumen gloriae a mennyei boldogságra fenntartott képesség, amelyből ugyanakkor a teológusok véleménye szerint néhány kiemelkedő szentnek is jutott ízelítő: a Szűzanyának, aki életének jelentős eseményeinél részesülhetett Isten lényegi szemléletében, vagy például Szent Pálnak, aki „elragadtatott a paradicsomba, és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania” (2Kor12,4), és talán a fentiekben említett alkalommal talán magának Szent Tamásnak is.
A lumen gloriae összefüggésben áll a tökéletességünkkel, így nem minden üdvözült azonos mértékben részesül benne. Erről ezt mondja a firenzei zsinat: „A lelkek a mennybe való belépéskor azonnal tisztán látják az egy és háromszemélyű Istent, ahogyan Ő van, egyik tökéletesebben, mint a másik, érdemeiktől függően”. A látás tökéletességében való különbség természetesen nem jelenti azt, hogy bárki is kevésbé boldognak tudja majd magát, mint az Istent tökéletesebben látó szentek, mert mindenkinek betelt lesz a saját mértéke. És talán senkit nem lep meg annak állítása, hogy mivel a Szűzanya érdemei, kegyelmei és szeretete nagyobbak mint minden angyalé és minden üdvözült szenté együttvéve, ő a lumen gloriae tekintetében, azaz Isten szemléletének tökéletességében is minden embert meghalad.
A Szűzanyáról szóló dogmák közül három az ő üdvösségtörténetben betöltött kulcsszerepére vonatkozik, a negyedik, (eddig) utolsóként kihirdetett dogma pedig az ő megdicsőülésére, arra, hogy ő testestül, lelkestül felvétetett a Mennyországba, ahol Szent Fián (és Illés prófétán – ld. Szent Tamás Urunk színeváltozásáról írt kommentárját) kívül a feltámadásig csak ő létezik dicsőséges testben. De ahogy a dogmák többsége az üdvösségünkben betöltött szerepére vonatkozik, a róla való teológiai gondolkodás is erre fókuszált. Mert amikor a teológusok a Szűzanya új hitetlenek által hevesen és haraggal tagadott társmegváltói és kegyelemközvetítői szerepéről gondolkodnak, az üdvösségig tartó emberi út nélkülözhetetlen szereplőjeként szólnak róla.
De mi történik majd az utolsó ítélet után, vajon az üdvösség eléréséhez szükséges kegyelmek végével, a Mennyország dicsőségében megszűnne a Szűzanya közvetítői szerepe? Elképzelhetetlennek tartanék egy ilyen irányú változást, többek között Aquinói Szent Tamás „szalmájából” megértettek alapján.
Az üdvösség elérésével Szent Pál tanítása szerint eltűnik a hit és a remény, csak a szeretet marad meg. Az evilági életben korlátlanul növekedhetünk (-nénk…) szeretetben, a léleknek a kegyelem és a szeretet egyre növekvő beáramlásának engedelmeskedő képessége miatt az ember korlátlanul növekedhet a tökéletességben. Sőt, ha valami korlátot szabna itt e földön a természetfölötti szeretetben való növekedésünknek, Szent Tamás szerint meghalnánk, mert „a természetfeletti szeretet lényegéhez tartozik, hogy növekedni képes, mert ha nem lenne képes növekedni, már megszűnne a földi életút folyamata”. A halál viszont végleges határt szab a kegyelemben és a szeretetben való további növekedésnek, mert a szeretet az akaratunkhoz tartozik, és akaratunk az üdvösség elérésével pedig „fixálódik” Istenben. Utána nem tudunk mást akarni vagy jobban akarni (szeretni), mint Istent, akit színről-színre látunk. A hit viszont ismeretté alakul a színelátásban, amely a lumen gloriae által felemelt értelem Isten-látása. És a Szűzanyára vonatkozó korábbi kérdésre visszatérve úgy is feltehetnénk a kérdést, hogy a Szűzanyának lesz-e bármi szerepe a mi mennyországi színelátásunkban, illetve a boldogságban, amely Szent Tamás szerint éppen ebben, Isten lényegi értelmi szemléletében áll? És nehéz mást feltételezni, mint hogy igen, lesz.
Ebben megerősíthet bennünket az, amit Szent Tamás az angyalokról tanított. Az angyalok üdvözült szellemi lények, ezért mindaz, amit az ő kommunikációjukról és tevékenységükről írt szent Tamás megvilágíthatja az üdvözült emberről való gondolkodásunkat is. Az angyalok kommunikációjában a magasabbrendű angyal világosítja meg az alacsonyabb rendűt. Mivel az ő tudásuk teremtésükkor beléjük öntött teljeskörű tudás a teremtett dolgok lényegéről, amely tudás arányos természetük alapján betöltött hierarchikus helyükkel, ez a felvilágosítás két dolgot jelent: az első, hogy a magasabbrendű angyal megerősíti az alacsonyabb angyal értelmének erejét, hogy az képes legyen felfogni olyan dolgokat, amelyek saját természeténél fogva meghaladják a képességeit. A második az, hogy a magasabb angyal az egyetemes fogalmon belül úgy különbözteti meg a fogalom aspektusait, hogy az alacsonyabb angyal képes legyen azt megragadni. Ilyen értelemben a megvilágosítás mindig hierarchikus: a magasabb felől hat az alacsonyabb irányába. Az angyali megvilágosítás nem növeli az alacsonyabbrendű angyal szeretetét, tehát nem változik annak hierarchiában elfoglalt helye, de kétségtelenül mélyül Istenről fennálló tudása (megismeri az adott dologra, helyzetre vonatkozó, magasabb angyal által közölt isteni akaratot), így mivel a tiszta szellemi létezőknél is a szemlélés, az istenismeret mélysége a boldogság oka és mértéke, elképzelhető, hogy minden egyes ilyen kommunikáció növeli az angyalok boldogságát.
Amikor ezekről ír, Szent Tamás a világ kormányzásában betöltött feladathoz köti az angyalok kommunikációját, azaz egymás megvilágosítását, tehát látszólag a végítéletig tartó dologról szól, de a Summa III. részéhez írt kiegészítésben mégis azt mondja:
„Semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy azt mondjuk, hogy az ítélet napja után, amikor az emberek és az angyalok dicsősége egyszer s mindenkorra beteljesedik, minden üdvözült megismeri mindazt, amit Isten a látás tudása által ismer, mégis úgy, hogy nem mindenki fog mindent látni az isteni lényegben. Krisztus lelke azonban mindent tisztán fog látni benne, úgy, ahogyan most látja; míg mások több vagy kevesebb dolgot fognak látni benne, aszerint, hogy milyen fokú tisztánlátással fogják megismerni Istent: és így Krisztus lelke minden más lelket felvilágosít majd azokról a dolgokról, amelyeket másoknál jobban lát az Igében. Ezért van megírva (Jel 21,23): “Isten dicsősége megvilágosítja Jeruzsálem városát, és a Bárány a lámpása”. Hasonlóképpen a magasabb rendű lelkek megvilágosítják az alacsonyabb rendűeket (valójában nem új megvilágosítással, hogy ezzel növeljék az alacsonyabb rendűek tudását), hanem egyfajta folyamatos megvilágosítással; hasonlóképpen ahogy a Nap álló helyzetben megvilágítja a légkört. Ezért van megírva (Dániel 12,3): “Akik sokakat az igazságra tanítanak”, “örökké ragyogni fognak, mint a csillagok”.
Tudjuk, hogy az angyali hierarchiában a lázadás miatt megürült helyeket üdvözült emberek töltik be, azaz már most van és lesz is olyan helyzet, amikor ember tölti be azt a hierarchikus helyet, amely felől megvilágosítás történhet az alacsonyabb helyen lévő felé. Sőt, mivel a Szűzanya az említettek szerint minden angyal és minden ember érdemeinél, kegyelemeinél és szereteténél tökéletesebb, a teremtett üdvözült lények hierarchiájának tetején ő áll, ő a nyak, aki a Főt a testhez köti, így a végítélet után ő lesz a test legfelsőbb teremtett megvilágosítója: ahogy rajta keresztül árad minden kegyelem az emberekre az üdvösségért való küzdelemben, rajta keresztül árad az üdvösség boldogságának fénye is.
Ahogy szintén Szent Tamás írta a Summa III. részében (q.56) „az Isten által teremtett természetes rendben az okok úgy működnek, hogy először a hozzájuk közelebbi dolgokban fejtik ki hatásukat és ezáltal a távolabbi dolgokban.” De az angyalok már a természetfölötti rend szerint is működnek, az üdvösség és boldogító színelátás állapotában vannak, miért ne gondolhatnánk tehát, hogy a természetfölötti rendben is ez a hatásmód jellemzi az okokat?
És ha ez így van, akkor a Szűzanya végítélet előtti kegyelemközvetítői szerepe lényegileg ugyanaz, mint a végítélet utáni közvetítői szerepe: Ő Krisztus fényében látja az igazi fényt, és rajta keresztül árad ki Isten „mélyítő” ismerete minden üdvözültre, ezáltal a Szűzanya valóban örökké az lesz, aminek a loretói litánia mondja: örömünknek oka (és a kötözködő hitetlenek kedvéért: másodlagos oka, természetesen, ahogy az egyházatyák és teológusok mindig is tartották, bár tudom, hogy ez a hitetlenek számára semmit sem jelent.) És bár a szeretetünk az Angyali Doktor tanítása szerint nem növekszik az üdvösségben, de örömünk a magasabbról származó megvilágosítás miatt egyre mélyülő megértés miatt talán igen. Micsoda távlat: vég nélkül növekvő öröm, amelynek „elsődleges másodlagos” oka a Szűzanya.
A kishitűek, de főként a katolikus hitet elvesztők körében ilyenkor jön a dühös vád: mindez csak jámbor képzelgés, mert ennek semmi biblikus alapja sincs! Pedig mintha mégis lenne: Izajás könyvének 66. fejezete, amely a szűzi születés fájdalommentességére vonatkozó hagyományos katolikus tanításé mellett – „mielőtt vajúdott volna, már szült is. Mielőtt rájöttek volna a szülés fájdalmai fiúgyermeknek adott életet”, az Egyház anyja cím alapja is: „Ki hallott valaha ilyesmit, ki látott ehhez hasonlót? Jöhet-e világra egy ország egyetlen nap alatt? Megszülethet-e egy nemzet egyetlen pillanat alatt? Mert Sion éppen csak vajúdni kezdett máris megszülte fiait (többes szám!…)”.
De ebből hogyan következik Mária szerepe a végítélet után?
Azt mondja az Úr: „Vajon én, aki megnyitom a méhet, tán nem akarom a szülést is? – mondja az Úr. És én, aki akarom a szülést, tán bezárom a méhet?” És ha az Úr egy költői kérdéssel állítja, hogy nem akarja bezárni a fiait szülő méhét, akkor a Szűz mindig életet fog adni az Egyháznak. Először az üdvösségre vezető kegyelmeket, majd az örök dicsőségben a végnélküli boldogságot, mert általa lesz részünk az örök boldogságot jelentő szemlélésben:
„Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta! Hogy tejével táplálkozzatok és jóllakjatok vigasztalása ölén, és elteljetek gyönyörrel dicsőségének emlőjén”
És hogy Szent Tamás tanítása a hierarchiában álló angyalok magasabbról induló és alacsonyabb felé tartó megvilágosításáról is megerősítést nyerjen: „ezt mondja az Úr: Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot; és mint kiáradt patakot a nemzetek dicsőségét. Ölükben hordozzák csecsemőiket, és a térdükön becézik őket.” A Szűzanyára kiáradt folyam úgy viselkedik, ahogy a folyamok szoktak: folyik, fentről lefelé, és a nemzetek dicsősége úgy társul ehhez a folyamhoz, ahogy a patakok teszik, mert az üdvözült szentek érdemei így aránylanak a Szent Szűzéhez. És minden szent angyal és ember továbbadja a fényt az alatta lévő „csecsemőknek”, ahogy a szülőanya teszi térden ringatott gyerekét táplálva, és ahogy a húsvéti gyertyáról meggyújtott fény terjed tova a róla meggyújtott gyertyákra.
Ó, dicsőséges és áldott Szűz!
https://invocabo.wordpress.com/2024/08/15/oromunknek-oka/
