Midőn Jézus
hangos kiáltással kiadta szentséges lelkét, láttam, amint lelke fényjelenség
alakjában, sok angyallal, köztük Gáborral, a kereszt tövénél leszállt a földbe.
De azt is láttam, hogy istensége lelkével
éppúgy, mint a kereszten függő testével,
egyesülve maradt. A módot, ahogyan ez történt, nem vagyok képes kifejezni.
Azt a helyet, ahová Jézus lelke szállt, három
részben láttam, mint három világot, és az az érzésem volt, hogy ezek gömb
alakúak és hogy mindegyiket egy őt körülvevő tér, egy-egy szféra, választja el
a másiktól.
A pokoltornáca előtt egy világos, hogy úgy
mondjam: zöld és derűs tér volt. Ez volt az a tér, ahová mindig láttam a
tisztítóhelyből megváltott lelkeket belépni, mielőtt a mennybe vezették volna
őket. A pokoltornáca, ahol azok
tartózkodtak, akik a megváltásra vártak, egy szürke, ködös szférával volt
körülvéve és különböző körökre oszlott. A Megváltó, ragyogó fényben és az
angyaloktól diadalmenetben kísérve, áthatolt két ilyen körön, melyek közül a
baloldali körülvette a pátriárkákat Ábrahámig, a jobboldali pedig a jó lelkeket
Ábrahámtól Keresztelő Szent Jánosig. Jézus áthatolt a kettő közt és ők még nem
ismerték fel őt; de mindenek megteltek örömmel és vágyakozással, és úgy
tetszett, mintha az epedésnek e bágyadt, szűk körei kitágulnának. Mintha a
megváltás levegője, fénye harmata hatotta volna át őket enyhítőén, üdítően. És
mindez végtelen gyorsan ment végbe, mint egy szellő lehelete.
Az Úr e két
körön áthaladva, egy ködös térbe szállott át, ahol ősszüleink, Ádám és Éva tartózkodtak. Szólt
hozzájuk, és ők kimondhatatlan elragadtatással imádták őt. Innen az Úr,
kíséretével és az ősszülőkkel együtt átment abba a körbe, ahol az Ábrahám előtt
élt ősatyák voltak. Ez a tér olyan tisztítóhely-féle
volt, mert itt gonosz lelkek is tartózkodtak, akik az ott levő lelkek
egy némelyikét sokféleképpen gyötörték és rémítgették.
Az angyalok kopogtattak és parancsolták, hogy nyissák ki a kaput; mert itt volt
kapu, mivel ez zárt hely volt, itt zörgetni kellett, mivel jelezni kellett a
jövetelt. Mintha ezt kiáltották volna az angyalok nekem úgy tetszett:
„Nyissátok meg az ajtókat! Tárjátok ki a kapukat!” Diadalmenetben vonult be
Jézus; a gonosz lelkek visszatorpantak és üvöltöttek: „Mi dolgod velünk? Mit
akarsz itt? Most minket akarsz megfeszíteni?” De az angyalok megkötözték őket
és hajtották maguk előtt. Az itt levő lelkek azonban Jézust csak kevéssé
ismerték és csak nagyon homályos tudatuk volt róla; ekkor ő kinyilatkoztatta
magát nekik, ők pedig erre dicsőítették őt.
Ekkor az Úr
lelke a jobboldali kör felé fordult, a tulajdonképpeni pokoltornáca felé és ez előtt találta a jobb lator lelkét, amint angyaloktól kísérve Ábrahám kebelébe vonult be, és a bal latorét, melyet a gonosz
lelkek a pokolba hurcoltak. Jézus lelke megszólította őket, azután az angyali
seregtől, a megváltottaktól és az elűzött gonosz lelkektől kísérve bement Ábrahám kebelébe. Úgy tűnt föl, ez a tér
magasabban fekszik; olyan volt, mintha az ember a temető alatt menne és akkor a
föld alul följutna a templomba. A megkötözött gonosz lelkek ágaskodtak és nem
akartak bemenni, de az angyalok erőszakkal bevezették őket. Itt voltak mind a szentizraeliták, balról a pátriárkák, aztán Mózes, a bírák, a királyok; jobbról a próféták és Jézus ősei és
ezek rokonai le egészen Joakimig, Annáig,
Józsefig, Zakariásig, Erzsébetig és Jánosig. Ebben a térben nem voltak
gonosz lelkek, és nem volt egyéb gyötrelem, mint az epedés az ígéret után, mely
most beteljesedett. Kimondhatatlan gyönyör és boldogság árasztotta el most e
lelkeket, akik köszöntötték és imádták Megváltójukat; a megbilincselt
gonosz lelkek pedig kényszerülve voltak szégyenüket előttük bevallani. Sok
lelket felküldött az Úr, hogy emeljék ki testüket a sírból és abban tegyenek
láthatóan tanúbizonyságot mellette. Ekkor történt tehát, hogy Jeruzsálemben oly
sok halott jött elő a sírokból. Mint vándorló hullák jelentek meg, azután
visszahelyezték testüket a földbe, mint ahogy a törvényszéki hírnök leveti
egyenruháját, miután teljesítette felsőbbsége parancsát.
Most láttam az
Üdvözítő diadalmenetét egy mélyebb szférába leszállni, ahol jámbor pogányok tartózkodtak bizonyos
tisztítóhely-félén, akik sejtették az igazságot és epedtek utána. De mivel
bálványképeket tiszteltek, azért gonosz lelkek is voltak közöttük; ámde láttam,
hogy Jézus bevonulása után ezek kényszerültek csalásaikat beismerni, és láttam
a jó lelkeket megindító örömmel hódolni a Megváltónak. Itt is megbilincseltek
ördögöket és továbbűzték őket.
Láttam, amint
Jézus diadalmenete az elhunytaknak több tartózkodási helyén nagy gyorsasággal
vonult át, kiszabadította őket és más végtelen sok egyebet is tett, de
nyomorult állapotomban nem vagyok képes elmondani.
Végül láttam
az urat rendkívüli komolysággal a mélységek magjához: a pokolhoz közelíteni. A poklot egy beláthatatlanul nagy, borzalmas,
fekete, ércfényű, szikla építménynek láttam, melynek bejáratát óriási,
iszonytató, fekete, és reteszekkel, zárakkal ellátott kapuk alkották, melyek
borzadályt keltettek. Az iszonyat ordítása és üvöltése hangzott, a kapuk
felpattantak, és egy rémületes, sötét világ tárult fel.
Mint ahogy a
boldogok honát a mennyei Jeruzsálem alakjában olyannak láttam, mint egy várost,
és a boldogság különféle fokai szerint mint különböző kastélyokat és kerteket,
tele csodálatos gyümölcsfákkal és ezerféle virányokkal; úgy itt a poklot is egy
összefüggő világnak láttam, különféle épületek, terek és tájak alakjában. De az
egésznek alapvonása és célja a boldogság ellentéte volt: csupa kín, gyötrelem
és szenvedés. Miként a boldogság országában minden a végtelen béke, az örök
harmónia és elégtétel alapelvei és viszonyai szerint alakul ki: úgy itt minden
az örök harag, a gyűlölet és a kétségbeesés torz aránytalanságaiban jelenül
meg. Miként a mennyben az örömnek és imádatnak kimondhatatlanul szép, átlátszó
és változatos épületei ragyognak: úgy itt a kínnak, az átoknak, a kétségbeesésnek
számtalanul sokféle sötét börtönei és örvényei éktelenkednek. Miként amott a
legcsodálatosabb kertek az isteni enyhületnek gyümölcseivel pompáznak: úgy itt
a legborzasztóbb sivatagok és ingoványok terjengenek, tele szenvedéssel,
iszonyattal, utálattal és rettenettel. Láttam itt az átoknak, a gyűlöletnek, a
borzalomnak, a kétségbeesésnek, a zűrzavarnak, a kínnak, a gyötrelemnek
templomait, oltárait, várkastélyait, trónusait, kertjeit, tavait és folyamait:
miként a mennyben láttam az áldásnak, a szeretetnek, az egyetértésnek, az
örömnek és a boldogságnak ilyen otthonait és alkotásait. Itt az
elkárhozottaknak kín teljes örök gyűlölködése: ott a szenteknek boldog
egyessége. Itt a visszásságnak és hazugságnak minden csirája és gyökér ága volt
kifejlődve számtalan formában és műben, és ehhez arányosan a gyötrelem és
szenvedés; itt semmi sem volt jó, egy gondolat sem volt megnyugtató, csupán
egy: az isteni igazságosságnak komoly tudata, annak tudata, hogy mindegyik
elkárhozottat az a szenvedés és kín sújt, melyet bűne plántált magának; mert
minden borzalom, ami itt megjelent és történt, lényege és alakja és dühe volt a
leálcázott bűnnek, a kígyónak, mely azok ellen emeli fel fejét, akik őt
keblükön melengették. Láttam itt egy rendkívül rémületes oszlop-építményt, éppúgy
berendezve a borzalomra és iszonyatra, mint Isten országában egy fönségesen
megalkotott építményt berendezve békére és nyugalomra. Ezt mind meg lehet ugyan
érteni, de részletesen elmondani soha!
Midőn az
angyalok kitárták a kapukat, nyüzsgő gomolyaga lett látható a veszekedésnek,
átkozódásnak, szitkozódásnak, üvöltésnek és jajveszékelésnek. Láttam, hogy
Jézus megszólította Júdás lelkét. Némely angyalok a gonosz lelkek egész seregeit
terítették le. Mindnyájan kényszerültek Jézust megvallani és imádni, ami pedig
nekik a legszörnyűbb kínt jelentette. Egy nagy tömeget körbe állítottak egy
másik köré; a középen vaksötét örvény tátongott; Lucifert megbilincselve
beledobták; az örvény feketén fortyogott körülötte. Mindez meghatározott
törvények szerint történt. Hallottam, hogy Lucifer (ha nem tévedek) ötven vagy
hatvan évvel a Kr. u. 2000. év előtt egy időre ismét szabadon lesz bocsátva.
Sok más számadatot elfelejtettem. Több más elkárhozottat még előbb szabadon
fognak engedni az emberek büntetésére és kísértésére. Napjainkban úgy vélem,
megtörtént néhányuknak szabadon bocsátása, másoké röviddel a mi időnk után fog
bekövetkezni.
Lehetetlen
mindent elmondanom, amit látnom adatott; nagyon sok az, és nem tudom rendbe
szedni; de meg oly nagyon beteg is vagyok és mikor erről beszélek, újra szemem
előtt látok mindent és e látványtól szinte meg lehet halni.
De még láttam
azt is, amint a megváltott lelkek végtelen seregekben Üdvözítőjük lelkét a
tisztítóhelyekről és a pokol tornácából felkísérték egy boldog helyre a mennyei Jeruzsálem alatt. Oda, ahol bizonyos idővel
ezelőtt egy boldogult barátomat is láttam. Ide került a jobb lator lelke is,
aki az Úr ígérete szerint a paradicsomban
látta viszont Megváltóját. Láttam, hogy itt a lelkeket öröm és felüdülés várta
ama mennyei asztaloknál, aminők gyakran megjelentek nekem vigasztaló
látomásaimban.
Minderről nem
tudok semminő időpont- vagy időtartamadatot mondani; elbeszélni sem tudok
mindent, amit láttam és hallottam, részint, mert már magam sem értem meg
egészen, részint pedig, mert félreértésekre adna alkalmat. Azonban az Urat nagyon különböző helyeken láttam, még a
tengeren is; mintha megszentelne és fölszabadítana minden teremtményt; a gonosz
lelkek és rossz szellemek mindenütt az örvénybe menekültek előle. Aztán láttam
az Úr lelkét a föld sok pontján is. Láttam őt megjelenni a Golgotha alatt Ádám
sírjában, és Ádám és Éva lelke ott hozzá jött s ő beszélt velük. És láttam őt,
amint velük bejárta mindenfelé a próféták nyugvóhelyeit sírról-sírra; láttam,
midőn ezeknek lelkei csontjaik mellett hozzája csatlakoztak és ő sok mindent
megmagyarázott nekik. Aztán láttam őt a választottak e seregével, közte
Dáviddal, életének és kínszenvedésének sok helyén megjelenni, ahol
megmagyarázta nekik az előképeket, melyek ott velük történtek és végtelen
szeretettel kiosztotta nekik ama kegyelmeket, melyeket ez előképek
megvalósításával számukra kiérdemelt.
Többek közt
láttam őt megkeresztelkedése helyén is, ahol sok előkép történt; itt is mindent
megmagyarázott a lelkeknek; én pedig mélyen meghatva elmélkedtem az ő végtelen
irgalmasságáról, mellyel szent keresztsége kegyelmeit az ő javukra fordította.
Leírhatatlanul
megindító volt látni, amint az Úr Jézus lelke, körülvéve ezektől a boldog,
megvigasztalt lelkektől, fényárban ragyogva nyugodtan átlebegett a sötét föld,
sziklák és vizek fölött, a levegőn át…
Ez az a kevés,
amire még emlékszem gazdag látomásaimból az Úr leszállásáról az alvilágba és az
ősatyák jámbor lelkeinek megváltásáról. Azonban ezen az időbeli képen kívül
láttam egy örök képet is az ő irgalmasságáról a szegény lelkek iránt e napon.
Láttam, hogy valahányszor az Egyház e napot évente ünnepli, ő mindannyiszor
szabadító pillantást vet a tisztítóhelyre; láttam, hogy ma is, nagypénteken,
midőn e látomásom volt, kiszabadított a tisztítóhelyről egyeseket, akik
megfeszítésekor vétkeztek. Ma láttam sok, előttem ismeretlen léleknek, sőt
ismerős lelkeknek is kiszabadulását, de nem nevezem meg őket.
Jézus első
leszállása a pokol tornácára, korábbi előképeknek beteljesedése, de maga is
előkép, melynek teljesedése a mai megváltás. A leszállás egy kép az elmúlt
időkből míg a mai megváltás egy folyton tartó tény; mert a leszállás valójában
az ő érdemei kegyelemfájának elültetése a szenvedő lelkek javára, míg az
állandó és mai megváltás is e kegyelemfának gyümölcstermése az egyházi év lelki
kertjében; azonban a küzdő Egyház kötelessége ezt a fát ápolni, gyümölcseit
összegyűjteni és a szenvedő Egyháznak juttatni, mert ez magától semmit sem
tehet magáért. Így van ez az Úr minden érdemeivel; együtt kell munkálkodnunk
velük, hogy részesei legyünk. Arcunk verejtékével kell ennünk kenyerünket.
Minden, amit Jézus értünk az időben tett, örök gyümölcsöket hoz; de nekünk
azokat az időben kell ápolnunk és leszakítanunk, mert különben nem élvezhetjük
őket az örökkévalóságban. Az Egyház tökéletes házigazda; esztendeje minden örök
gyümölcsnek legtökéletesebb kertje az időben; egy évben elegendő jut mindenből
mindenkinek. Jaj a rest és hűtlen kertészeknek, ha valamely kegyelem kárba vész,
amely egy beteget meggyógyíthatott volna, egy gyöngét megerősíthetett volna,
egy éhezőt jóllakathatott volna! Az ítélet napján számot kell majd adniok a
családatyáknak az utolsó szalmaszálról is!
A szombat nap
végén János bement a
szentasszonyokhoz, gyászolt velük és vigasztalta őket. Midőn rövid időzés után
elhagyta őket, jött Péter és az idősebb Jakab ugyanazzal a céllal; aztán ők is
elmentek. Ekkor a szentasszonyok külön-külön még egyszer leültek a hamuval
behintett alacsony ládákba és beburkolózva gyászleplükbe egyideig gyászoltak.
Mialatt a Szűzanya Jézus után epekedve bensőséges
imádságban ült, egy angyalt láttam hozzája lépni, aki azt mondta neki, hogy
menjen ki Nikodémus kis kapujához, mert közeledik az Úr. Mária szívét nagy öröm
töltötte el; beburkolta magát köpenyébe és eltávozott anélkül, hogy a
szentasszonyoknak szólt volna. Láttam őt egyedül sietni ahhoz a kiskapuhoz a
városfalnál, amelyen át a sírkertből hazajöttek.
Esti kilenc
óra lehetett, midőn láttam, hogy Mária a kapu közelében egy magányos helyen
sietős útjában hirtelen megállt; elragadtatva, örvendő vágyakozással nézett a
magas fal felé, és láttam, amint Jézus
lelke fényesen és sebek nélkül az ősatyák lelkeinek nagy seregétől kísérve
Mária felé lebegett; és az ősatyák felé fordulva s a Szent Szűzre mutatva így
szólt: „Mária, az én anyám!” És úgy tetszett, hogy átölelte őt, aztán eltűnt.
Ekkora Szűzanya térdre borult és megcsókolta a földet, ahol Fia állott; térde
és lába lenyomata megmaradt a kőben. Kimondhatatlanul megvigasztalódva ment
vissza az asszonyokhoz, akiket egy asztalnál talált kenetek és fűszerszámok
készítésével foglalatoskodva. Nem mondta el nekik, mi történt vele, de nagyon
meg volt erősödve, vigasztalta és megerősítette a hitben mindnyájukat.
Mikor Mária
visszajött, láttam a szentasszonyokat egy hosszú asztal mellett állni, mely egy
kecskebaklábú állványon állt tálalóasztal módjára és földig érő terítővel volt
lefedve. Ezen az asztalon mindenféle gyógyfüveket válogattak, kevertek és rendeztek;
kis üvegekbe keneteket és nárdusvizet töltögettek; sok élővirág is volt ott,
köztük csíkos írisz és liliom. Mindent lepedőkbe csomagoltak. Mária távolléte
alatt Magdolna, Kleofás felesége Mária, Salome, Johanna Chusa és Mária Salome a
városban jártak mindezt bevásárolni. Az volt a tervük, hogy holnap korán reggel
Jézus beburkolt tetemét ezekkel behintik és meglocsolják. Láttam, hogy e szerek
egy részét néhány tanítvány hozta a fűszerárusnőtől és beadta a házba anélkül,
hogy az asszonyokhoz bement volna.
Nem sokkal
azután, hogy a Szent Szűz látta Fia lelkét és visszament az asszonyokhoz,
láttam Arimateai Józsefet börtönében
imádkozva. Láttam, hogy a börtönt egyszerre nagy fényesség árasztja el és
hallottam, hogy Józsefet nevén szólítja valaki. S akkor láttam, hogy fönt az
egyik kőfugánál mintha a tetőt fölemelnék a faltól és ott egy fényes alak
jelenik meg, aki egy lepedőt bocsát le; ez a lepedő emlékeztetett engem a
sírlepelre, melybe József az Úr Jézust takarta. A jelenség felszólította
Józsefet, hogy másszék föl a lepedőn. Erre József két kézzel megragadta a
lepedőt, lábaival a fal kiálló köveibe támaszkodva felmászott jó két
embermagasságnyira a nyíláshoz, mely mögötte ismét bezárult. Amint József
feljutott, a jelenség eltűnt. Nem tudom, vajon az Úr volt-e vagy egy angyal,
aki őt kiszabadította.
Most láttam őt
észrevétlenül egy darabon a városfalon a Coenaculum közeléig szaladni, mely a
Sion déli falához közel áll. Itt leszállt a falról és zörgetett a Coenaculum
kapuján. Az ott együtt levő tanítványok ugyanis bezárták az ajtókat és már
nagyon szomorkodtak József eltűnésén; már-már elhitték azt a hírt, hogy a
csatornába dobták. Midőn kinyitották neki a kaput és ő belépett hozzájuk,
örömük éppoly nagy volt, mint később, mikor Péter kiszabadult a börtönből és
hozzájuk jött. József elbeszélte a jelenést, melyet látott, ők pedig nagyon
örültek és megvigasztalódtak, hálát adtak Istennek és Józsefnek enni adtak. De
ő még az éjjel Jeruzsálemből elmenekült szülővárosába, Arimateába; azonban arra
a hírre, hogy már nem fenyegeti semmi veszedelem, ismét visszatért
Jeruzsálembe.
Láttam a
szombat nap végén Kaifást és több főpapot Nikodémus házában vele tárgyalni,
miközben látszólag egész barátságosan kérdezgettek tőle egyet-mást, de már nem
tudom mit. Ő azonban keményen és hűségesen kitartott Jézus védelmében. Aztán
elváltak.
Csakhamar
ezután láttam az Úr sírját; csend és
nyugalom honolt ott, mintegy hét őr álldogált és üldögélt a sziklasírral
szemben és körülötte. Cassius a
helyét a bejárat előtti gödörben egész nap csak ritkán hagyta el pár
pillanatra. Most éppen megint ott állt elmélkedésbe és várakozásba merülve;
mert nagy kegyelmekben és megvilágosításban részesült és sok belső meglátásai
és buzdulásai voltak. Éjszaka volt és a tűzkosarak a sírbolt előtt rőt fényt
vetettek körül; ekkor az én szemléletem imádva közeledett Jézus szentséges holttestéhez, mely változatlanul, beburkolva,
fényárral körülvéve két angyal közt
nyugodott, akiket a sírba tétel óta folyton ott láttam csendes imádásban a szent
test fejénél és lábánál. Ezek az angyalok papi alakoknak látszottak és
helyzetükkel, mellükön keresztbe tett karjaikkal egészen a frigyszekrény
kerubjaira emlékeztettek, csak éppen hogy szárnyakat nem láttam rajtuk.
Különben az egész temetés és a sír általában nagyon gyakran élénken felidézte
előttem a frigyszekrényt, történetének különböző korszakaiban. Ez a fény és az
angyalok jelenléte némiképp alighanem Cassiusnak is láthatóvá lett és ezért
állt ő folytonosan a bezárt sírra szegezett tekintettel, hasonlóan olyan
emberhez, aki az Oltáriszentséget imádja.
Miközben a
szent testet szemléltem imádva, úgy láttam, mintha az Úr lelke a megváltott
ősatyák lelkeivel a sziklán keresztül a sírpadhoz
lépne és megismertetné velük megkínzott
testének minden bántalmazását. Ugyanebben a pillanatban úgy tetszett,
mintha a burkolatok mind eltűntek volna és én láttam a szent testet sebekkel
elborítva; úgy tűnt, mintha a vele egyesült istenség a szent testet egész
megkínzottságában titokzatos módon kinyilatkoztatná a lelkeknek. A test
teljesen átlátszó volt és legbelsőbb rejtekéig feltárult. Sebesülései
megszégyenítése, fájdalmai a legbelsőbb részletekig megismerhetők lettek. A
lelkek kimondhatatlan tisztelettel vették körül, remegtek és sírtak a
részvéttől.
Most olyan
szemléletbe mentem át, melynek titkát egész tartalmában nem tudom világosan
elmondani. Láttam egy képet: mintha Jézus lelke, bár az élet visszatérése
nélkül, tökéletesen egyesülve a szent testtel, de mégis benne és vele elhagyná
a sírt; úgy tetszett nekem, mintha az imádó angyalok vinnék fölfelé a sebekkel
borított, megkínzott testet, abban a testtartásban, ahogyan a sírban feküdt.
Megdöbbenve láttam, amint áthatolnak a sziklán és föllebbennek a mennybe és az
a látomásom volt, mintha Jézus az ő vértanú-testét mennyei Atyja trónja előtt bemutatná az imádó angyalok
megszámlálhatatlan karai között. Olyan módon történt ez, ahogyan Jézus halála
után némely próféták testét, lelkük fölvette és a templomba vezette anélkül,
hogy valóban újra éltek volna és újból meg kellett volna halniok; mert hiszen
lelkük minden erőszak nélkül ismét letette a testet. Úgy láttam, hogy ezúttal
az ősatyák lelkei nem kísérték el Jézus testét. Ma sem tudom, hol voltak addig,
míg újból az Úr lelkével együtt nem láttam őket.
Ebben a
látomásban a sírszikla megrendülését figyeltem meg. Négy katona bement a
városba valamiért; a másik három ott mintegy ájulásba esett. Földrengésnek
vélték a dolgot és nem vették észre, mi volt az igazi oka. Cassius azonban nagyon
izgatott és megrendült volt, mert neki volt némi világos bepillantása abba, ami
történt, anélkül, hogy valójában tisztán látott volna. De kitartott őrhelyén és
nagy áhítattal várta, mi fog még történni. A városba ment katonák időközben
visszajöttek.
Szemlélődésem
most ismét a szentasszonyok felé
fordult. Láttam, hogy miután bevégezték a fűszerek előkészítését és azokat
becsomagolták a lepedőkbe, ismét visszavonultak fülkéikbe, de nem feküdtek le
aludni, csak éppen ledűltek a felgöngyölített ágyneműknek támaszkodva egy kissé
pihenni, mert még napkelte előtt ki akartak menni Jézus sírjához. Már többször
kifejezték aggodalmukat e szándékuk dolgában, mert nagyon féltek, hogy Jézus
ellenségei meglesik őket, mikor kimennek; de a Szent Szűz, akit Jézus megjelenése
új bátorsággal töltött el, vigasztalta és felbátorította őket, hogy egy kis
pihenés után csak menjenek ki nyugodtan a sírhoz, semmi bajuk sem esik majd.
Így hát most szépen lepihentek.
Éjjel tizenegy
óra tájban a Szűzanya, szeretettől és sóvárgástól ösztökélve, már nem bírt
maradni. Fölkelt, teljesen beburkolta magát egy szürke köpenybe és egyedül
elhagyta a házat. Még azt gondoltam magamban: Ó, hát hogy engedhetik el egyedül
ezt a fájdalmas szent anyát ilyen körülmények közt?! De aztán láttam, amint gyászolva
elment Kaifás házáig s onnan Pilátus palotájáig – jókora út vissza a városba.
Végigjárta Jézus keresztútját egészen,
a kihalt utcákon át, egymaga, és meg-megállt kis időre minden egyes helyen,
ahol Fiát bármi fájdalom, bántalom érte. Mintha keresett volna valamit, amit
elveszített. Több ízben letérdelt a földre, kezével körültapogatott a köveken,
majd ajkaival érintette azokat, mintha valami szentséget, az Úr vérét érintené
és tisztelné meg csókjaival. Ám ő a szeretet felfokozott hevében és magasabb
fénytől megvilágosítva cselekedett és teljesen elmerült a szeretetben és
imádatban. Én elkísértem egész útján és gyönge erőmből telhetőleg együttéreztem
és cselekedtem mindent, amit ő érzett és cselekedett.
Útját a
Kálvária-hegyig folytatta. Midőn már közel volt hozzá, megállt; úgy láttam,
mintha Jézus jelenne meg neki szent mártírtestével; egy angyal haladt elől, a
sírboltbeli két angyal kétoldalt volt mellette és megváltott lelkek nagy serege
mögötte. Teste tagjai nem mozogtak; olyan volt, mint egy járó holttetem,
fénnyel övezve; de hangot hallottam belőle kijönni, mely kijelentette Anyjának,
mit cselekedett a pokol tornácában és hogy megdicsőült testtel elevenen föl fog
támadni és hozzá fog menni, tehát várakozzék reá a Kálvária mellett annál a
kőnél, amelynél elesett. Akkor aztán láttam ezt a jelenséget a városba vonulni,
a Szent Szüzet pedig betakart fővel imádkozva letérdelni azon a helyen, ahol
Fia elbúcsúzott tőle. Éjfél elmúlt bizonyára, mert Mária elég sok időt töltött
el a keresztúton.
De láttam azt
is, hogy az Úr serege is végigjárta a keresztutat, és az Üdvözítő megmutatta
nekik minden elszenvedett bántalmazását és megkínzását, az angyalok pedig
titokzatos módon felgyűjtötték minden csepp szent vérét, melyet kínszenvedése
folyamán hullatott; és láttam, hogy megmutatta nekik keresztre szegezését, a
kereszt felállítását, oldala megnyitását, levételét és tetem előkészítését; a
Szűzanya pedig lélekben együtt végigszemlélte mindezeket és szeretett és imádva
imádkozott.
Ezután úgy
tűnt nekem, mintha az Úr teste ismét ott pihenne a szent sírban és az angyalok
titokzatos módon pótolnák neki mindazt, amit a kínszenvedés elvett tőle. Láttam
őt úgy, ahogyan előbb volt: beburkolva a halotti leplekkel, körülragyogva
fénnyel, és a két imádkozó angyalt a sírpad fejénél és lábánál. Nem vagyok
képes kifejezni, hogyan történt mindaz, ami történt; oly sok az, oly bonyolult
és amellett annyira kimondhatatlan, hogy értelmünk a dolgok megszokott rendje
szerint azt sohasem lesz képes felfogni. De ott, a látomásban, nekem világos és
érthető minden, ami itt oly homályosan jelentkezik, hogy nem tudom kifejezni.
Midőn most a
hajnal egy fehér vonallal jelentkezett az égen, láttam, hogy Magdolna, Kleofás
felesége Mária, Johanna Chusa és Salome, köpenyükbe burkolózva elhagyták a
Coenaculum-beli lakást. Vitték a lepedőkbe csomagolt fűszereket; egyikük égő
lámpást is vitt; de minden a köpenyük alá volt rejtve. A fűszerek vagy
élővirágokból voltak előállítva és ezeket rá kellett szórni a megfelelő helyre,
vagy pedig kisajtolt nedvek, esszenciák és olajok voltak, locsolni valók. A jó
asszonyok nagy aggódással mentek Nikodémus kis kapuja felé.
Láttam Jézus lelkének jelenségét, mint egy nagy
fényt, két harcos angyal közt (az előbbiek papi alakban jelentek meg), sok
fényalaktól körülvéve, felülről a
sírsziklán keresztül szent holttestére leszállani és föléje hajolva
beleolvadni; és most láttam a test tagjait a burkolat alatt megmozdulni, és
láttam a fénylő, eleven testet lelkével és istenségével egyesülve, mintegy a
halotti burkolat egy részéből, amely a tetem oldalát takarta, előjönni, mintha
az oldalsebből emelkednék ki. A látvány emlékeztetett Évára, amint Ádám
oldalából előtűnt. Minden csupa fény és ragyogás volt.
Most egy másik
képben azt láttam, mintha a mélységből, mintegy a sírpad alól, egy szörnyeteg jelensége tolná ki magát;
fölegyenesedett kígyófarkára és sárkányfejét dühösen az Úr felé fordította.
Azonkívül, úgy emlékszem, emberfeje is volt. A föltámadott Megváltó kezében
láttam egy vékony fehér pálcát, rajta fönt egy lobogó zászlócskát, és az Úr
rálépett a sárkányfejre, a pálcával pedig háromszor beleszúrt a kígyó farkába;
és ez mindannyiszor összébb zsugorodott és végül eltűnt, miután sárkányfeje egészen
betaposódott a földbe, míg emberfeje egymaga nézett fölfelé. Ezt a képet már
többször láttam a föltámadásnál, és ilyenforma kígyót láttam már Jézus
fogantatásánál is leselkedni. Ennek a kígyónak lénye mindig arra a
paradicsombeli kígyóra emlékeztetett engem, csak még utálatosabb volt. Azt
hiszem, ez a kép erre az ígéretre vonatkozik: „Az asszony ivadéka megrontja
fejedet”. Az egész úgy tetszett nekem, mint a halál legyőzésének jelképe; mert mialatt a sárkányfej eltaposását
láttam, nem láttam az Úr sírját.
Most láttam az Urat nagy fényben átlebbenni a sziklán keresztül. A föld rengett, és egy
angyal harcos alakban, mint a villám
röppent le a mennyből a sírhoz, a követ jobbra hengerítette és ráült. A
rázkódtatás oly nagy volt, hogy a tűzkosarak ide-oda lengtek és a lángok
kicsaptak. Az őrök, mikor ezt látták, elkábulva megtántorodtak, leestek a
földre és mint a halottak, megmerevedve, elferdült helyzetben terültek el. Cassius csupa fényben látott mindent; de
hamar összeszedve magát a sírpadhoz lépett és az ajtót félig kinyitva
megtapogatta az üres lepleket, aztán eltávozott, hogy Pilátusnak hírt adjon az
eseményekről; de egyideig még a közelben maradt, hogy megvárja, nem történik-e
még valami újabb esemény, mert csak a földrengést látta, meg azt, amikor az angyal
félretolta a követ és ráült, és az üres sírt, de Jézust magát nem látta. Ő is,
meg az őrök is elbeszélték ezeket az eseményeket a tanítványoknak.
Abban a
percben, mikor az angyal az égből leröppent s a föld ott megrendült, láttam a feltámadott Megváltót megjelenni a
Kálvária-hegyen Édesanyjának. Jézus végtelenül szép, fényes és komoly volt;
öltözete, mintegy testén átvetett bő köpeny, járás közben utána lebegett és
csillogott, mint a kékesfehér füst a napfényben. Sebhelyei igen nagyok voltak
és ragyogtak; a kéz-sebbe az ember az ujját beledughatta volna. A sebajkak
olyan vonalakat mutattak, mint három egyenlő háromszög, mely egy kör
középpontjában találkozik. A kezek közepéről sugarak mentek az ujjak felé. Az
ősatyák lelkei meghajoltak Jézus Anyja előtt, akihez az Úr valamit mondott a
viszontlátásról, de elfelejtettem, hogy mit. Megmutatta neki sebeit és mikor
Mária a földre borult, hogy megcsókolja lábát, Jézus megfogta kezét, fölemelte
és eltűnt.
A távolban
láttam a tűzkosarakat csillogni a sírnál és Jeruzsálem fölött a keleti égbolton
egy fehér vonalat derengeni.
A szentasszonyok Nikodémus kis kapujához
közel voltak, mikor Jézus feltámadt; nem vettek észre semmit a jelekből, amik
akkor történtek; a sír őrzéséről sem tudtak, mert tegnap, szombat lévén, senki
sem volt kint a sírnál, ők maguk gyászban és a legnagyobb visszavonultságban
töltötték a napot. Útközben aggódva kérdezgették: „Ki hengeríti el majd nekünk
azt a követ az ajtó elől?” Ugyanis nagy vágyakozásukban, hogy az Úr testének
tiszteletet tehessenek, nem is gondoltak a kőre. Az volt a szándékuk, hogy a
nárdusvízzel s a kenetekkel belocsolják a szent tetemet, a füveket és virágot
pedig ráhintik; mert ők semmivel sem járultak hozzá a tegnapi tetem-előkészítés
fűszereihez, azokat mind Nikodémus szerezte be; tehát most oda akarták áldozni
Uruk és Mesterük testének a legbecsesebbet, amit meg tudtak szerezni. Salome
vásárolta a legtöbbet, de nem az a Salome, aki János anyja volt, hanem egy
másik Salome, Szent József rokona, egy gazdag jeruzsálemi asszony. Most tehát
elhatározták, hogy a fűszereket lerakják a sír elé a kőre és ott gyászolnak,
amíg csak nem jön oda valamelyik tanítvány és szabaddá nem teszi nekik a
bejáratot.
Láttam az
őröket, amint kábultan, kifordult helyzetben feküdtek. A kő az előcsarnokban a
jobboldalra tolva, úgyhogy most ki lehetett nyitni az ajtót, mely már csak be
volt hajtva. De én az ajtón keresztül láttam a lepleket, melyek előbb Jézus
testét takarták, ebben a sorban feküdni a sírpadon: a nagy lepedő, melybe a
test volt becsavarva, változatlanul feküdt, de üresen és besüppedve, mert nem
volt alatta semmi más, mint a füvek; a pólya, mellyel a lepedő körül volt
kötve, még összesodorva egész hosszában a sírpad elülső szélén, mintha
lesodorták volna; az a kendő pedig, mellyel Mária Jézus fejét betakarta, külön
feküdt fejtől jobbra, egészen úgy, ahogy a fej nyugodott benne, de felhajtott
arcfedővel.
Láttam az
asszonyokat a kerthez közeledni. Amint megpillantották az őrök fáklyáit és a
szanaszét fekvő katonákat, megijedtek és a kert mellett tovább mentek a
Golgotha felé. Magdolna azonban nem
törődött semmi veszedelemmel és besietett a kertbe, csak Salome követte némi
távolságban, ők ketten gondoskodtak leginkább a kenetekről. A másik két asszony
félénkebb volt és kint maradt a kert előtt.
Láttam Magdolnát, amint az őrökhöz közeledett
és kissé megijedve visszafutott Salome felé; akkor aztán mind a ketten együtt
mentek be félénken a fekvő őrök közt a sírüregbe. Látták, hogy a kő el van hengerítve,
de az ajtó be volt hajtva, valószínűleg Cassius hajtotta be. Magdolna nagy
félve kinyitotta az ajtó egyik szárnyát, rámeredt a sírpadra és látta, hogy a
leplek üresen és félrerakva feküsznek. Minden csupa fény, és egy angyal ül a
sírpadon. Magdolna megzavarodott és nem tudom, hallott-e valami szót az
angyaltól, de láttam, hogy nagy sietve kimegy a kertből és Nikodémus kiskapuján
át a városba szalad az egybegyűlt apostolokhoz. Mária Salome is, aki csak az előcsarnokba mert lépni, nem tudom,
hallott-e szókat az angyaltól, de láttam, hogy Magdolna után nagy ijedten
kisiet a sírból és a kertből és szalad a kert előtt maradt asszonyokhoz és
elmondja nekik, mi történt.
Mindez gyors
egymásutánban és oly rémület közt folyt le, mintha kísértetet láttak volna. A többi asszonyok Mária Salome híradása
nyomán örültek is, megijedtek is egyszerre és egy darabig tétováztak,
bemenjenek-e a kertbe. Cassius pedig,
miután eltávozott a sírból, még egyideig ott várt és figyelt a környéken, vajon
nem látja-e meg Jézust, vagy nem jelenik-e meg az asszonyoknak. Akkor sietve
elindult a kivezetés kapuja felé, hogy hírt vigyen Pilátusnak, s az asszonyok
mellett elsietve, néhány szóval elmondta nekik, amit látott, és felszólította
őket, hogy győződjenek meg maguk mindenről. A jó asszonyok végre bátorságra
kaptak és együtt bementek a kertbe. Amint nagy félve beléptek az előcsarnokba,
a sír két angyala állott előttük
tündöklő, fehér papi öltönyben. Az asszonyok nagyon megijedtek, összebújtak és
arcuk elé tartva kezüket remegve néztek a földre. Ekkor az egyik angyal
megszólalt és körülbelül ilyenfélét mondott nekik: hogy ne féljenek, ne itt
keressék a Megfeszítettet, ő feltámadt és nincs többé a holtak sírjában;
megmutatta az angyal nekik az üres sírhelyet és megparancsolta nekik, hogy
mondják meg a tanítványoknak, amit láttak és hallottak; Jézus majd előttük
megyen Galileába. Emlékezzenek arra, amit ő mondott Galileában: „Az Emberfiának
a bűnösök kezébe kell adatnia és meg kell feszíttetnie és ő harmadnapon
feltámad”. Ekkor az angyalok eltűntek, a szent asszonyok pedig remegve és
tétovázva, de telve örömmel megtekintették a sírpadot, és a lepleket, sírtak és
kimentek és elindultak a kivezetés kapuja felé. De még mindig nagyon meg voltak
rémülve, nem siettek, időnként meg-megálltak és körülnéztek nem pillantják-e
meg esetleg az Urat, vagy nem jön-e vissza Magdolna.
Eközben láttam
Magdolnát a Coenaculum elé érkezni;
magánkívül volt és hevesen zörgetett. Odabent többen még feküdtek a fal mellett
és aludtak; mások álldogálva beszélgettek. Péter és János nyitott ajtót.
Magdolna csak ennyit kiáltott be: „Elvitték az Urat a sírból, nem tudjuk,
hová!” Aztán ismét nagy gyorsan kisietett a sírkertbe. Péter és János
visszamentek a házba, beszéltek a többiekkel és nagy sietve elmentek, de János
gyorsabban ment, mint Péter.
Magdolnát
újból láttam a kertben a sírhoz sietni; a futástól és szomorúságtól egészen
olyan volt, mintha nem volna eszénél. A harmattól egészen átázott, köpenye
fejéről vállára esett le, hosszú haja kibomlott és leomlott. Minthogy egyedül
volt, félt mindjárt belépni a sírboltba; leült a bejárat előtti mélyedés
szélére. Lehajolt, hogy a mélyebben levő ajtón keresztül benézhessen a sírba;
és amint előrehulló hosszú haját kezével összefogta, két angyalt pillantott meg
papi öltönyben a sírpad fejénél és lábánál ülve, s ugyanakkor hallotta egyiknek
szavát: „Asszony, miért sírsz?” De ő, mivel nem tudott semmiről és nem gondolt
semmire, mint arra, hogy az Úr teteme nincs itt, nagy keservében felkiáltott:
„Elvitték az én Uramat és nem tudom, hová tették!” E szavak után, csak a
lepleket látva, körülnézett, mintha keresne valamit; úgy vélte, az Úrnak
mindenütt jelen kell lennie; homályosan érezte közellétét, még az angyalok
jelensége sem ejtette tévedésbe. Úgy látszott, eszébe sem jutott, hogy ezek
angyalok; nem tudott ő másra gondolni, mint Jézusra, nem tudott mást mondani,
csak ezt: Jézus nincs itt, hol van Jézus?
Láttam, amint
néhány lépésnyire a sír körül ide-oda futkos, mint egy elmeháborodott, aki
keres valamit; hosszú haja válláról jobbra és balra előre hullott; egyszer a
jobb válláról lógó fonatot simította végig két keze között, majd meg mind a két
fonatot markolta meg és hátra vetette; aztán körülnézett, és akkor kelet felé,
ahol a kert a városfal felé emelkedik, mintegy tíz lépésnyire a sírsziklától, a
bokrok közt egy pálmafa mögött megpillantott a hajnali szürkületben egy hosszú
fehérruhás alakot, és arrafelé rohanva ismét ezeket a szavakat hallotta:
„Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ám ő ezt az alakot a kertésznek vélte és
én magam is láttam ezt az alakot kezében ásóval, fején lapos kalappal, mely egy
darab, a nap ellen felkötött fakéreghez hasonlított, ahogyan a példabeszédben
említett kertészt láttam, amelyet Jézus nem sokkal kínszenvedése előtt
Bethániában mondott el az asszonyoknak; de ez a jelenés nem volt fénylő, hanem
egészen olyan volt, mint egy ember a szürkületben hosszú fehér ruhában. A
kérdésre: „Kit keresel?” – rögtön így felelt: „Uram, ha te vitted el őt, mondd
meg, hová tetted? Én elhozom őt!” Ekkor megint körülnézett, nem látja-e a
közelben; erre Jézus megszokott hangján szólt hozzá: „Mária!” – Magdolna
megismerve a hangot, feledve megfeszítést, halált és temetést, abban a
pillanatban megfordult és mintha az élőnek szóllana, mondá, mint máskor:
„Rabboni! (Mester!)” – és térdre esett előtte és karjait kitárta lábai elé. De
Jézus elhárítóan emelte föl kezét és szólt: „Ne érints, mert még nem mentem föl
Atyámhoz; de menj el testvéreimhez és mondd nekik: Fölmegyek Atyámhoz és
Atyátokhoz, Istenemhez és Istenetekhez”. És ekkor eltűnt az Úr. Magyarázatot
kaptam, miért mondta Jézus: „Ne érints!” De már nem tudok beszámolni erről
pontosan. Azt hiszem, azért mondta ezt, mert Magdolna olyan heves volt és
teljesen abban az érzésben cselekedett, mintha Jézus élne és minden úgy volna, mint
máskor. Azokról a szavakról, hogy még nem ment föl Atyjához, azt a magyarázatot
kaptam, hogy feltámadása után még nem mutatta be magát mennyei Atyjának és még
nem köszönte meg a halál fölött aratott győzelmet és a megváltást. Mintha azt
mondta volna ezzel, hogy az öröm zsengéi Istenéi; Magdolna tehát előbb fontolja
meg és adjon hálát Istennek a beteljesedett megváltásnak és a halál fölötti
győzelemnek titkáért; mert ő úgy akarta átölelni Jézus lábait, mint máskor, nem
gondolt egyébre, mint szeretett mesterére és szeretete hevében megfeledkezett
az egész csodáról. De én láttam, amint Magdolna az Úr eltűnése után
felocsúdott, mintha álomból riadt volna fel és megint a sírhoz futott. Ott
látta a két angyalt a sírpadon ülve, hallotta, amit az asszonyok hallottak a
feltámadásról, látta ott feküdni a lepleket és most, teljes bizonyosságban a
csoda és látomása felől, kisietett az útra a Golgotha felé, hogy megkeresse
társnőit; mert azok még mindig bolyongtak tétovázva, részint Magdolna
visszatérésére várva, részint azzal a vágyakozással, hogy az Urat valahol
megpillantsák.
Minden, ami
Magdolnával történt, csak egy pár percig tartott; körülbelül félhárom lehetett,
mikor az Úr neki megjelent. Alig hogy kiszaladt a kertből, sietett be oda János és közvetlen mögötte Péter. János a bejárat előtt állt meg,
lehajolt és az előcsarnok ajtaján át a félig nyitott sírajtó felé nézve látta
ott feküdni a lepleket. Most odaért Péter, lement a sírboltba, megállt a sírpad
előtt és látta a halotti lepleket a sírpad közepén két oldalról felgöngyölítve;
a fűszerek bele voltak csavarva, a pólyák pedig köréje tekerve úgy, ahogy a nők
szoktak ilyen lepleket eltevésre összegöngyölíteni; de az arcfedő külön, jobbra
a fal mellett feküdt összehajtogatva. Csak ekkor ment be János is Péter után a
sírpadhoz, látta ő is ugyanazt és hitt a feltámadásban; mert most
megvilágosodott előttük, amit az Úr mondott és ami az írásban volt; azelőtt
ezeket csak úgy felületesen vették. Péter köpenye alá rejtette a lepleket,
aztán elsiettek Nikodémus kapuján át. János ismét Péter előtt futott.
Én velük
együtt néztem meg a sírt, meg Magdolnával is, és mind a kétszer láttam a két
angyalt a sírpad fejénél és lábánál ülni, mint az egész idő alatt, amíg Jézus
teste a sírban feküdt. De nekem úgy tetszik, Péter nem látta őket. Azt
hallottam, hogy János később azt mondta az emmausi tanítványoknak, hogy ő az
előcsarnok ajtaján betekintve látott egy angyalt. Talán ettől megijedve engedte
Pétert előre és csak alázatosságból nem említette ezt evangéliumában, nehogy
úgy lássék, mintha ő többet látott volna, mint Péter.
De csak most
láttam a földön elterült őröket magukhoz térni és fölugrálni. Fogták
lándzsájukat és tűzkosaraikat, melyek a bejárat előtt póznákon lógtak és némi
világot vetettek befelé; láttam, amint félénken és zavartan kisietnek a kertből
és vonulnak a városba a kivezetés kapuján át.
Magdolna
ezalatt megtalálta a szent asszonyokat és tudatta velük, hogy beszélt Péterrel
és hogy az imént látta az Urat a kertben, aztán az angyalokat; az asszonyok azt
felelték, hogy az angyalokat ők is látták. Ekkor Magdolna a városba sietett a
kivezetés kapuján át, az asszonyok pedig ismét a kert felé indultak, talán
abban a hiszemben, hogy még ott találják a két apostolt. Láttam, amint az őrök
elhaladtak mellettük és szót váltottak velük.
A sírkert
közelében megjelent a szent asszonyoknak
Jézus bő fehér ruhában, mely kezein túllógott és így szólt: „Üdv nektek!” ők
megremegtek és lábai elé borultak, mintha át akarták volna ölelni lábait, de
erre nem emlékszem világosan. De azt láttam, hogy az Úr szólt hozzájuk egy-két
szót, kezével egy irány felé mutatott és eltűnt, mire az asszonyok a betlehemi
kapun át a Sionra siettek a Vacsoraházba, hogy megmondják a tanítványoknak,
hogy látták az Urat és mit beszélt velük. Ámde a tanítványok eleinte sem nekik,
sem Magdolnának nem akartak hitelt adni és az egészet az asszonyok
képzelődésének tulajdonították – Péter és János megérkeztéig.
János és Péter, aki az ámulattól egészen
kábult lett, visszatérett találkoztak az ifjabb
Jakabbal és Tádéval, akik utánuk
akartak menni a sírhoz. Ezek is nagyon meg voltak rendülve, mert az Úr nekik is
megjelent a Vacsoraház közelében. De én láttam, hogy Jézus elhaladt Péter és
János mellett és Péter, úgy tetszik, látta is őt, mert amint láttam, hirtelen
nagyon izgatott lett. Vajon János is felismerte-e Jézust, nem tudom.
Most,
valahányszor Jézus barátai tűnnek elém látomásként Jeruzsálemben vagy másutt,
gyakran látom mellettük az Urat vagy más jelenségeket; néha megjelenik Jézus
más emberek közt is, egészen világosan, de nem tudom megfigyelni, vajon ezek is
látják-e őt. Olykor látom, hogy egyesek hirtelen elbámulnak és megrendülnek,
míg mások teljesen közömbösek maradnak. Úgy látszik, mintha én folyton látnám
az Urat, de egyúttal észreveszem, hogy az emberek olyankor csak néha-néha
látják őt.
Éppen így
folyton láttam a két papi angyalt a sír belsejében az Úr eltemetésétől kezdve,
de azt is tapasztaltam, hogy a szentasszonyok hol nem látták egyiket sem, hol
csak az egyiket, hol meg mind a kettőt. Azok, akik az asszonyokat
megszólították, a papi alakban megjelent sírőrző angyalok voltak. Csak az egyik
beszélt és ha az ajtó nem volt egészen tárva, csak az egyiket lehetett látni.
Az az angyal pedig, aki villámként röppent le az égből és elhengerítette a
követ és ráült, harcos alakjában jelent meg. Cassius és az őrök eleinte a kövön
látták őt ülni. A később beszélő angyalok a sírbeliek voltak, vagy csak az
egyik. Hogy miért történt mindez így, arra már nem emlékszem; amikor láttam,
nem csodálkoztam rajta; olyankor minden rendjén van úgy, ahogy van és semmi sem
tűnik rendkívülinek.
Eközben Cassius elment Pilátushoz, mintegy
félórával a feltámadás után. Láttam a helytartót, amint még ágyán feküdt, és
Cassius eléje lépett. Nagy izgatottsággal jelentette neki, hogyan rendült meg a
föld, hogyan szállt le egy angyal és hengerítette el a követ és hogyan feküdtek
a leplek üresen; Jézus bizonnyal a Messiás és Isten Fia; feltámadt és már nincs
itt. És elbeszélt mindent, amit látott. Pilátus titkos borzalommal hallgatta,
de nem vétetett észre semmit izgalmából és így szólt:
– Te rajongó
vagy; nagyon oktalanul cselekedted, hogy bementél a galileai sírjába; így aztán
az ő istenei hatalmat vettek fölötted és mindenféle varázsképekkel
bolondítottak el téged. Tanácsolom neked, a főpapok előtt hallgass ezekről a
dolgokról, mert rosszul jársz. – Tetette is magát, mintha azt hinné, hogy a
tanítványok ellopták Jézust és az őrök csak saját mentségükre vallanak mást,
amiért megengedték azt vagy pedig az őrködést hanyagolták el, vagy talán
megbűvölték őket. A helytartó efféle ingadozó kijelentései után Cassius
eltávozott, Pilátus pedig ismét bálványainak mutatott be áldozatokat.
A visszatért
katonák közül még négyen jöttek Pilátushoz ugyanazzal a jelentéssel, de a
helytartó nem vesződött velük, hanem elküldte őket Kaifáshoz. Az őrség egy
részét láttam mindjárt egy nagy udvarba menni a templom közelében, ahol sok
öreg zsidó gyülekezett össze. Láttam, hogy tanácskoztak, aztán félrevonták a
katonákat és pénzzel meg fenyegetésekkel megvesztegették őket, hogy vallják
azt, hogy a tanítványok ellopták Jézus holttestét, míg ők aludtak. De midőn az
őrök azt vetették ellen, hogy társaik, akik Pilátusnak már jelentették a
dolgokat, ellentmondanának nekik, a farizeusok megígérték nekik, hogy ők majd
elintézik a dolgot Pilátussal. Eközben odaért az a Pilátustól küldött négy őr,
de ezek megmaradtak amellett, amit a helytartó előtt vallottak. De már híre
ment, hogy Arimateai József a bezárt toronyból megfoghatatlan módon megszökött;
és midőn a farizeusok az igazság mellett kitartó katonákat kezdték gyanúsítani
azzal, hogy megegyezésben a tanítványokkal hozzájárultak Jézus tetemének
ellopásához és szigorúan megfenyegették őket, ha nem szerzik vissza a
holttestet: a katonák azzal vágtak vissza, hogy ők ezt éppúgy nem tehetik, mint
ahogy József börtönének őrei sem szerezhetik vissza Józsefet, aki szintén
eltűnt. Bátran védekeztek ezek a vitézek és semminő megvesztegetéssel sem
lehetett őket hallgatásra bírni; sőt nyíltan és hangosan beszéltek a pénteki
ítélkezés szörnyűségéről, meg hogy a húsvét azért nem tudott rendesen lefolyni.
Erre aztán elfogták és börtönbe vetették őket. A többiek azonban azt
híresztelték szerte, hogy Jézust tanítványai ellopták; a farizeusok,
szadduceusok és herodiánusok maguk is mindenfelé híreszteltették ezt a
hazugságot és köztudomásra hozatták az egész világ összes zsidó zsinagógáiban,
persze megtoldva gyalázkodásokkal Jézus ellen.
Mindazáltal ez
a hazugság nem sokat használt nekik; mert Jézus feltámadása után még sok
meghalt szent zsidó lelke jelent meg sokaknak utódaik közül, akik még
hajlamosak voltak a kegyelemre: és megtérésre indították őket. Láttam sok
tanítványnak is hasonló jelenségeket megjelenni, akik megvigasztalták és a
hitben megerősítették a bátortalanul elszéledt és hitükben megrendült
tanítványokat.
A holttestek
fölkelése sírjaikból Jézus halála után egyáltalán nem hasonlított az Úr
feltámadásához; mert Jézus megújult, megdicsőült feltámadási testtel támadt
föl, elevenen, fényes nappal járt-kelt a földön és ezzel a testtel ment föl a
mennyekbe barátai szeme láttára és ez a test nem volt többé alávetve a halálnak
és a sírnak. Amazok a feltámadott testek azonban csak járókelő, mozgásra
képtelen hullák voltak, lelkük hüvelyei, melyeket lelkük ismét visszahelyezett
a föld ölébe, ahol velünk együtt várják a föltámadást az utolsó napon. Igen, ők
kevésbé támadtak föl a halálból, mint Lázár, aki valóban élt és később
másodszor is meghalt; testük, mint a lélek ruhája ismét visszakerült a sírba,
midőn Jézus holttestét is sírba helyezték.
Azt is láttam,
úgy hiszem a következő vasárnap, hogy a zsidók felmosták, kitakarították és
felsúrolták a templomot. Füveket és csontvázakból készült hamut hintettek
széjjel és engesztelő áldozatokat mutattak be, eltakarították az omladékokat;
eltakarták deszkákkal és szőnyegekkel a megrongált falakat, aztán befejezték a
húsvéti ünnepből azokat a cselekményeket, amiket magán az ünnepnapon nem tudtak
elvégezni.
De most
elnémult minden beszéd és mormogás, mivel az ünnep megzavarását és a templom
megrongálódását úgy magyarázták, mint a földrengés következményét és valami
tisztátalannak jelenlétét az áldozatnál, miközben Ezekiel egyik látomását
emlegették bizonyos feltámadt halottakról, nem tudom már, milyen kapcsolatban.
Különben büntetésekkel és átokkal fenyegetőztek, így aztán elhallgattattak
mindenkit, mert nagyon sokan részesek voltak a bűnben; de voltaképpen csak
annyi sikerült nekik, hogy megnyugtatták a nép nagy, megátalkodott, elveszett
tömegét; mert a jobbak most mind csöndesen vagy hangosan megtértek pünkösdkor,
vagy később hazájukban az apostolok tanítása folytán. Ennélfogva, a főpapok
egyre csöndesebbek lettek, annyira, hogy már Szent István szerpapsága idejében
egész Ofel és a Sion keleti oldala nem tudta befogadni Jézus egyházközségének
tömegeit és sátrakat ütöttek a város előtt a Kidron-völgyén át egészen
Bethániáig.
Cyrenei Simon szombat után elment az
apostolokhoz és kérte a szent keresztséget.
A vastag anyatej, ami 22: 42-kor jött le, eltűnt 22:55 körül. 
