A
Passió című filmjének ostorozás-jeleneténél Mel Gibson felhasználta
azon információknak egy részét is, amit a torinói lepel kutatói tettek
közzé tanulmányaikban. Így például a tényt, hogy Jézus sebeinek jelentős
része vesszőzéstől keletkezett, illetve azt, hogy ez időben megelőzte
az ostorozást, hiszen a sebek közötti átfedéseknél mindig az ostor
(flagellum) nehezékei által okozott nyomok „írták felül” a vesszőzés
sebeit. És persze Gibson megrázó drámaisággal oldotta meg a kettő
közötti váltást Jézus vesszőzés utáni felállásával („Credere non
possum!), aminek láttán a katonák a kegyetlenebb kínzóeszközzel, a
flagellummal folytatták a verést.
De
bármennyire drámai és ügyes volt a filmes megoldás, a római katonák
által végzett vesszőzés nekem mégis nehezen illett bele a képbe. És
ennek oka a rómaiak katonai fegyelme.
Talán
senkit nem lep meg a gondolat, hogy a római birodalom a hadseregére
épült, a római hadsereg pedig a szigorú fegyelemre, amely lehetőségi
feltétele volt közelebbről a manipulusok, cohorsok, légiók harci
taktikájának, távolabbról pedig a birodalom fennállásának. Ez a
fegyelem pedig azt jelenti, hogy a katona azt teszi, amit parancsolnak
neki, és nem azt, amit ő jónak lát a parancsba kapott dolog helyett.
Ahogy az a bizonyos római centurió megfogalmazta Jézusnak: „Magam is
alárendelt ember vagyok, s katonák szolgálnak alattam. Ha azt mondom
az egyiknek: Menj el! – elmegy, a másiknak: Gyere ide! – odajön hozzám;
vagy szolgámnak: Tedd ezt meg! – megteszi.” Tehát ha küldi, a katona nem jön, hanem megy…
Nem
furcsa tehát, hogy Pilátus helytartó átadja a katonáknak ostorozásra
Jézust, azok pedig inkább megvesszőzik ÉS megostorozzák?
Márpedig
Pilátus Máté és Márk evangéliuma szerint valóban ostorozásra adta át a
katonáknak Jézust („Jézust pedig megostoroztatta” „τὸν δὲ Ἰησοῦν
φραγελλώσας” (Mt 27,26, illetve Mk 15,15) – az ebben a mondatban
használt görög szó a latin ostor (flagellum) szóból görögösített
kifejezés, azaz latinizmus, ami csak itt fordul elő a szentírásban,
máshol más szó szerepel az ostorozás megjelölésére (pl Jn 19,1:
ἐμαστίγωσεν). Ez pedig elég konkrét és szakszerű megnevezése annak, hogy
mit rendelt el Pilátus, és mit tettek a római katonák Jézussal.
Maga Jézus is ezt jövendölte szenvedéseiről beszélve: „Íme,
felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak
és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak, hogy
kicsúfolják, megostorozzák (μαστιγῶσαι) és keresztre feszítsék, de
harmadnapon föltámad.” Mert be kellett teljesednie mindannak, ami
Jézusról írva volt, akinek Atya iránti engedelmessége az Írások
megjövendölt keserűségeivel telt kelyhet a beteljesedésig kiitta, így a
verésben is úgy volt része, ahogy a zsoltáros mondja:
„És ostoroztattam egész nap és fenyíték (≈ vizsgálat, gyalázat) volt részem reggeltől” (72. zsoltár)
A fájdalmak férfia, aki tudta mi a szenvedés (fotó: © Vernon Miller, 1978)
Mivel a
lepel kutatói szerint a vesszőzés megelőzte az ostorozást, és nem
valószínű, hogy a rómaiak vesszőzték meg Jézust, csak a zsidók
tehették. A Jézust istenkáromlással vádoló főpap után a jelenlévők
leköpték, ököllel ütötték őt – és valószínűleg meg is vesszőzték. Lukács
evangéliumában (Lk 22,63) találhatjuk meg az erre utaló mondatot: „A férfiak pedig, akik őrizték, gúnyolták és verték őt.”
A
verésre használt kifejezés (δέρω) több helyen előfordul a szentírásban
és több verésformára utalhat: ezt használja a szent szerző a Jézust
arcul ütő szolga tettére, de ez a kifejezés szerepel az Apostolok
Cselekedeteiben a megvesszőzésre is. A Csel 5,45-ben Péter és János
apostolt a Főtanács meggyilkolásuk helyett Gamáliel tanácsa nyomán
elengedi, de előtte megvesszőzteti őket, a Csel 16,37-ben pedig Szent
Pál szól a megvesszőzésről, amit római polgár létére jogtalanul
elszenvedett.
A rekonstruált vesszőnyalábok
És ha
már jogellenesen elszenvedett vesszőzés: a gonoszság tombolása idején
mindig megszűnik a jog, ezért lehet az, hogy amennyiben a zsidók
valóban megvesszőzték Jézust, a lepel tanúsága szerint törvényellenesen
jártak el még ebben is. Mert ezt mondja a törvény: „Ha a vétkest
verésre találják méltónak, akkor (a bírák) saját jelenlétükben fektessék
le és veressék meg. A vétek nagyságához igazodjék az ütések száma, úgy
azonban, hogy a negyvenes számot meg ne haladják, hogy ne rútul
megszaggatva távozzék testvéred szemed elől.” (MTörv 25,2-3)
A lepel
tanúsága alapján Jézus viszont rútul megszaggatva távozott. Egész
testét beborították a vesszőzés nyomai, ami inkább valószínűsíti azt,
hogy nem fekvő állapotban szenvedte el a verést, mint azt, hogy
gondosan forgatták közben az egyenletes eloszlás kedvéért.
A vesszőzés a korábban említett tanulmány
szerint a 2. típusú sebért felelős, amely a több százas sérülésszám
kétharmadát jelenti, tehát Jézus a negyven ütés többszörösét szenvedte
el a zsidóktól. Mert ennyire gyűlölték a törvény elbukott őrei a törvény
emberszerető alkotóját.
Ez a
gyűlölet hajthatta a Jézust verőket, akik a vessző (vesszőköteg)
töréséig ütötték áldozatukat: a tanulmány a 3. típusú sebről
megállapította ugyanis, hogy a sebek kb. 1%-át egy ugyanolyan eszköz
okozta, mint a 2. sebet, a különbség közöttük pusztán az volt, hogy
ennek törött vesszői voltak, amelynek nyomai jól kivehetőek a
lábszárakon.
Sebek, átfedések: flagellum (hármas kerek seb), vesszőnyaláb (piros csík), törött vesszőnyaláb (lila vonalak)
És
mivel a Főtanács csak virradatkor ült össze döntést hozni, mindez nem a
bírák jelenlétében történt, hogy így a törvény minden egyes előírása
kínosan precíz gondossággal legyen megszegve.
De ha így történt, miért nem maradt a hagyományban ennek nyoma, ahogy az ostorozásnak?
Talán mégis maradt.
Az ostorozásban
láthattuk, hogy a szentmisében a Jézus által passióban elszenvedett
ostorozásra, illetve általában a verésekre és gyalázatra az Egyház a
tömjénezéssel emlékezik. És a tömjénezés első nagy köre akkor történik a
szentmisében, amikor a pap először az oltárhoz lép. Ez a zsidó főpapok
elé hurcolt Jézus szenvedésének kezdete és annak liturgikus
megjelenítése: az evangéliumos könyv a leckeoldalon (az ószövetség
liturgikus helye), amelyet csak a verés és zsidó ítélet után visznek át
az evangéliumi oldalra, északra, a nemzetek oldalára: ez a Pilátus elé
hurcolt Jézus liturgikus megjelenítése. A vesszőzés az első tömjénezés.
És hogy
miért ádventben foglalkozom Jézus szenvedésével, belerondítva a
díszkivilágításos, mézeskalács illatú, pihe-puha várakozásba?
Egyre jobban megragad Szent Ferenc igazsága, aki Celanói Tamás életrajza szerint „Egy
pillanatra sem szűnt meg tehát (az Úr) szavairól elmélkedni, és beható
szemlélődéssel szüntelenül szem előtt tartotta cselekedeteit.
Különösen a megtestesülés alázatossága és a kínszenvedés szeretete
fészkelte be magát olyan mélyen emlékezetébe, hogy mellettük alig
tudott másra gondolni.” Ezért akarta halála előtt három évvel, pontosan 800 évvel ezelőtt feleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, ahogy ő mondotta:
“tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának
kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és
hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán”.
Mert az
Isten Fia jászolban fekvésének kiszolgáltatottsága, valamint a
vesszőzés, ostorozás és kereszthalál elviselésének alázatossága,
engedelmessége között nincs különbség. A születéssel kezdődött Jézus
megváltó szenvedése.
https://invocabo.wordpress.com/2023/12/17/a-vesszozes/
