Szeptemberben és októberben négy-négy Mária-ünnep van: Kisasszony napja, Mária szentséges neve, Hétfájdalmú Szűz, Fogolykiváltó Boldogasszony, majd Rózsafüzér Királynéja, Magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz Mária anyasága, a Fatimai Napcsoda évfordulója. Ezen ünnepek mind Mária különleges üdvtörténeti szerepére hívják fel a figyelmet.

Boldogságos Szűz Mária több ünnepén (Nagyboldogasszony vigíliája, Szűz Mária szentséges neve, Szűz Mária anyasága, Magyarok Nagyasszonya) a mise szentleckéje egy a Sirák fia könyvéből vett részlet, mégpedig azok a versek, melyek az isteni bölcsesség természetéről szólnak:
Sir 24,23-31 (Káldi-féle Szentírás, 1932): „Jó illatot fakasztok én, mint a szőlőtő, és virágaimból pompás dús gyümölcs terem. Anyja vagyok én a szép szeretetnek, a félelemnek, beismerésnek és a szent reménynek. Nálam vagyon az út és az igazság minden kegyelme, nálam az élet ás az erény minden reménye. Jertek hozzám mind, kik megkívántok engem, és teljetek el gyümölcseimmel. Mert lelkem édesebb a méznél, és birtoklásom jobb a lépésméznél. Emlékezetem él minden idők nemzedékeiben. Kik engem esznek, még inkább éheznek, kik engem isznak, még inkább szomjaznak; Ki reám hallgat, meg nem szégyenül, kik értem fáradnak, nem esnek bűnbe. Kik fényt derítenek rám, örök életet nyernek.”

Az 1992-ben kiadott Bibliából való a következő magyarázat: „A Deuterokanonikus „Sirák fia könyve” szerzője – Ben Szira – a palesztinai zsidó bölcsesség utolsó kanonikus tanúja. Kiváló képviselője a zsidóság "bölcseinek" (1 Mak 2,42), akik nemsokára védeni fogják hitüket Antiochus Epifánesz üldözése ellen és fenntartják Izraelben a hívők szigeteit. Krisztus prédikációja ezeken fog majd kisarjadni. Jóllehet Sirák köynve nem került be a zsidó kánonba (és ezért a protestánsok sem fogadják el sugalmazottnak), a rabbik gyakran idézik írásaikban. Az Újszövetségben Szent Jakab sok kifejezést kölcsönöz tőle levelében, és a zsoltárok után a katolikus liturgia is ezt használja legtöbbet.”

A szerző tehát Krisztus születése előtt körülbelül 180-ban írta művét, vagyis szavait semmiképpen nem vonatkoztathatta Krisztus szülőanyjára. Az Egyház mégis az ő szavait olvastatja több Mária-ünnepen, ami, olvasva a szöveget, ámulatba ejti a hívőt: Hiszen valóban: Mi lehetne nagyobb bölcsesség annál, mint Isten Anyját hívni segítségül, pártfogóul mind evilági, mind a természetfeletti gondjainkban, bajainkban? Ki más lehetne az ember számára a leghatékonyabb közbenjáró Istennél, mint a Boldogságos Szűz? Tehát való igaz, hogy az a valóban bölcs, aki hozzá fordul. Aki pedig nem ezt teszi, aki nem ismeri el az ő különleges szerepét az üdvtörténetben, sőt, gúnyolja, semmibe veszi az ő anyai szerepét, az a legbalgább. Sőt, az egyszerűen nem is lehet keresztény! Az a kereszténység, benne a keresztény érzület lényegét, sőt, az emberi természetet és az isteni irgalom létét nem ismeri, megveti, sőt tagadja!

Hogy Máriának Isten különleges kiváltságokat adott, azt azokból az ígéretekből is láthatjuk, melyeket a Boldogságos Szűz néhány kiválasztottal közölt. Ezen üzenetek között a legkülönlegesebbek azok, melyekben Mária a pokoltól való biztos megmenekülés mikéntjét mondta el:
Az első ilyen ígéretet – ami a Kármelhegy barna skapuláréja név alatt vált ismertté – a Boldogságos Szűz 1250 körül adta egy skapuláré kíséretében Stock Szent Simonnak (1185-1265): A szent Szűz a skapuláré viseléséhez a következő ígéreteket fűzte: 1) A pokoltól való megmenekülés mindazok számára, kik haláluk pillanatáig buzgó lélekkel viselik e szent ruhadarabot. 2) Mária a skapulárét viselőket halálukat követő első szombaton kiszabadítja a tisztítótűzből.

M. Louvet A purgatórium című könyvében ezen ígéretekhez a következő magyarázatot fűzi: „Az bizonyos, hogy a legszentebb Szűz senkinek sem ígérheti meg azok közül, akik a halálos bűn állapotában halnak meg, ha viselték is a skapulárét, hogy mentve lesznek a pokoli szenvedésektől. De mi sem gátol abban, hogy azt ne hihetnők el, hogy az ő irgalmas gyöngédsége úgy intézi a dolgokat, hogy mindazok, kik a skapuláréba be voltak öltöztetve, hathatós kegyelmet nyerjenek, hogy haláluk előtt méltóképpen meggyónhassák vétkeiket, vagy ha hirtelen halál lepi meg őket, arra mégis legyen idejük, hogy töredelmes bűnbánatot tarthassanak. Ez semmi esetre sem múlja felül a mi jó anyánknak tehetségét és hatalmát. S azért ünnepélyesen megígérte boldog Simonnak, hogy ez így lesz; in hoc moriens, aeternum non patietur incendium, aki ebben hal meg, nem fogja az örök tüzet szenvedni; Ezt szóról-szóra el kell hinni.”

Isten Anyja másodszor Hackeborn-i Szent Mechtild (1241-1299) bencés apácának adott olyan ígéretet, mely a pokoltól való megmenekülés kiváltáságára vonatkozott. Ez az ígéret a „Három Ave Maria-imádság” néven ismert:
»Mechtild élete vége felé félelemmel telve gondolt arra a nagy pillanatra, amikor lelke elhagyja majd testét… Ezért Isten Anyjának irgalmas segítségét kérte élete utolsó órájára. A Madonna, aki hűséges szolgálóleányának korábban már több ízben megjelent, meghallgatta a könyörgést, majd ezt mondta: „Igen, biztosan teljesítem kérésedet, leányom, de ennek fejében azt követelem tőled, hogy kedvemért naponta imádkozzál három Ave Maria-t. Az első Ave-t az Atyaisten tiszteletére, aki csodálatos teljhatalmában lelkemet úgy kitüntette, hogy én Őutána a mennyben és a földön teljhatalmú vagyok. A másodikat a Fiúisten tiszteletére, aki az Ő kifürkészhetetlen bölcsességének nagyságában engem a tudomány és a bölcsesség olyan adományával díszített fel és töltött el, hogy én bensőségesebben, mint minden más szent, szemlélhetem a legszentebb Szentháromságot. … A harmadikat a Szentlélek tiszteletére, aki szeretetének édes teljességét öntötte szívembe … Melletted leszek halálod óráján, vigasztalni foglak és az ördög minden hatalmát távol fogom tőled tartani.”«

M. Louvet fenti magyarázata már választ adott azok számára, akik ezen ígéretekkel kapcsolatban Mária szavainak hihetőségében kételkednek.
A második szokásos kifogás így szól: egy kis ruhadarab viselése, vagy három rövid ima elmondása nem olyan nehéz követelés, ami ilyen nagy dolgot, mint a biztos üdvösséget kiérdemelhetné. Nos, aki megpróbálta már, hogy másokat e két dolog egyikére rábeszélje, az tudja, hogy a megátalkodottság, a büszkeség, az emberektől való félelem még a hívők jelentős részénél is milyen nagy ellenállást képes kifejteni eme jámborsági gyakorlatokkal szemben. Ezért elmondható, hogy aki hajlandó a Mária által felsorolt követelményeket teljesíteni, az már legyőzte magában minden bűn két legfőbb forrását, a gőgöt és a világnak való tetszés, megfelelés vágyát. És ezzel utat nyitott magában az isteni kegyelem működése elé!

A szentek életében gyakorta lehet olvasni olyan különleges esetekről, melyek azt mesélik el, hogyan könyörögte ki égi Édesanyánk egy egyébként menthetetlen bűnös számára a kárhozattól való megmenekülést – vagy egy komoly megtérés, vagy végveszély esetén a halál előtti gyónás, vagy ha erre már nincs mód, akkor a tökéletes bánat formájában –, mert az érintett életének egy döntő pillanatában vagy megvédett egy Szűz Máriát ábrázoló képet, vagy szobrot, vagy egy döntő pillanatban bizalommal fordult hozzá segítségért.

Erre az egyik legszebb példát az Arsi szent plébános, Jean-Baptist-Marie Vianney (1786-1859) életrajzában olvashatunk:
1856-ban egy Párizsból Lyonba tartó vonaton nagy számban utaztak olyanok, akiknek végcélja Ars volt. Köztük volt egy gyászruhába öltözött előkelő hölgy, Duprez asszony és egy pap is. A hölgyet súlyos bánat terhelte, kínzó gondolatok gyötörték szünet nélkül, és azért jött Arsba, hogy a plébános segítségével lelke végre nyugalmat találjon. Csakhogy Vianney plébános híre eddigre olyan nagy lett, hogy a falun kívülről érkezett és egészséges zarándokoknak sokszor több napot is kellett várniuk, amíg sorra kerültek a gyóntatószékben. A gyászruhás hölgynek azonban a vele utazott pap segített, hogy ha nem is a gyóntatószékben, de legalább a sekrestye ajtajában helyet találjon, miközben a plébános a napi katekézist tartotta. „A déli harangszóra a plébános befejezte előadását, elimádkozta az Úrangyalát, majd a tömegen keresztül átpréselte magát a sekrestyébe. Dupres asszony izgalomtól reszketve öntudatlanul letérdelt, mikor a pap elhaladt mellette. A pap kék szemének pillantása egy villanásra rávetődött. "Plébános úr" – dadogta. A szent ekkor lehajolt hozzá, és fülébe súgta: "Megmenekült!" – Dupres asszony megdöbbenve állt fel. "Mit mond?" – "Azt mondtam, hogy megmenekült. A híd korlátja és a víz között megbánta bűnét. Isten Anyja eszközölte ki számára ezt a kegyelmet." – "Honnan tudja Ön ezt?" – dadogta a nő. – "Tudom, leányom! Tudom! Ez Mária hónapjában, májusban történt. Nem sokkal korábban a Boldogságos Szűz képe előtt elimádkozott önnel egy Ave Maria-t. Emlékszik? Ezen egyetlen Ave kedvéért eszközölte ki számára Mária a bűnbánat kegyelmét és Isten irgalmát. De imádkozzék érte! A tisztítótűzben vár az ön segítségére!" – Az asszony megint térdre hullott, arcát elrejtette a kezeibe, és azon borzalmas nap óta most először tudott megkönnyebbült lélekkel sírni.”
A neki segítő pap kérdésére Dupres asszony később elmesélte az előzményeket. Férjét, aki katonatiszt volt, és a krimi háborúban magas kitüntetést is kapott, hamis vádak miatt kizárták a hadseregből. Kétségbeesésében levetette magát a Szajna egyik hídjáról a mélybe. „Én teljesen összetörtem, hiszen azt kellett hinnem, hogy öngyilkosként nem csak evilági, de örök életét is elvesztette. Vianney atya azonban azt mondta nekem, hogy Szűz Mária közbenjárására mégis megmenekült”, mesélte el a papnak a történteket Dupres asszony.

Istenes Szent János (1495-1550) egy Szűz Máriának szóló fohászért kapta meg a megtérés kegyelmét: János „katonának állt, a katonáskodás közben viszont elfeledkezett az imádságról, és egyre mélyebbre süllyedt. .. Ekkor történt, hogy az ellenség kikémlelése közben, lova felágaskodott és ő rázuhant egy kőre, ahol úgy összetörte magát, hogy képtelen volt felállni, és elmenekülni az ellenséges területről. Azt hitte, hogy elveszett, egy időre eszméletét is elvesztette, de aztán utolsó erejét összeszedve ahhoz kezdett el imádkozni, akihez egykor gyerekként is imádkozott segítségért, vagyis Isten Anyjához. És ő megsegítette, egy pásztorlányka képében vizet adott neki, talpra állította, és kikísérte a veszélyes zónából.” – Ugyanez a pásztorlányka jelent meg neki akkor is, amikor a tömlöcben a kivégzésére várt, és megígérte neki, hogy ha bízik benne, megmenti őt. És valóban, Jánosnak már a nyakán volt a kötél, amikor egy tiszt közbelépett, elrendelte az eset újbóli kivizsgálását, aminek során fény derült János ártatlanságára.

Egy harmadik hasonló esetről Szent Hildegard (1098-1179) életrajzában lehet olvasni. Gerhard von Rusteberg gyerekkorában a Hildegard által alapított kolostorban tanult, de aztán nyugtalan természete a csavargók közé vitte. Később a katarokhoz csatlakozott, akiknek egyik legvadabb prédikátora lett. Hildegard arra a kérdésre, hogy a nép között zavargást okozók közül kik a rosszabbak, a csavargók-e vagy a katarok, ő ezt a választ adta: „A csavargók e világ gyermekei, akik a teremtett világ mellett elfeledkeznek a Teremtőről. A katarok azonban a sötétség gyermekei, hiszen milyen sötétnek kell lennie egy szívnek ahhoz, hogy Isten ragyogó teremtményében ne lásson mást, csak ördögi művet. Ezért állnak a katarok távolabb Istentől, mint a csavargók.”
Gerhard von Rusteberg-t a mainzi érsek végül kiközösítette. Nem sokkal ezután a katarok is kizárták maguk közül, mert egy templomból elrabolt Szűz Mária képet kimentett a kezükből, amikor azok gyalázni és gúnyolni kezdték Isten Anyját. Innentől nincstelen, üldözött csavargó lett belőle. Ebben az időben történt, hogy fültanúja lett Szent Hildegard egyik beszédének, aminek hatására megtért. Rájött, hogy miközben katarként "tökéletesnek", "tisztának" tartotta magát, és másokat ostorozott, elfeledkezett a legfontosabbról: az alázatról. „Lucifertől az Antikrisztusig mindenfajta Isten elleni lázadásnak gyökere, a legnagyobb halálos bűn, a gőg.” Érezve a halál közeledtét, elvonszolta magát a kolostor közelébe, és az apátnőért küldött. Hildegard eljött, s miután meggyőződött megtérésének őszinteségéről, papot küldött hozzá, aki meggyóntatta és feladta neki a haldoklók szentségét. Hildegard halála beálltáig mellette maradt és ágyánál imádkozott. Testét kolostora temetőjének megszentelt földjébe temettette el.
E történet ezzel sajnos nem ért véget: A mainzi káptalan interdiktum alá helyezte Hildegard kolostorát, mert követelésükre sem volt hajlandó a megtért és az Egyházzal békét kötött volt eretnek testét a megszentelt földből kiásatni. Szent Hildegard hónapokig küzdött, míg végre a pápa közbenjárására nem sokkal halála előtt a mainzi érsek feloldotta az interdiktumot.

A Csodásérem viseléséhez ugyan nem tartozik a pokoltól való biztos megmenekülés ígérete, de a „nagy kegyelmekben való részesülés”, igen:

 

„Ó bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!”

https://www.katolikus-honlap.hu/2301/sirak.htm