"Szembenézni a válsággal – a történelem tanulságai."
Az alábbiakban a teológus és egyháztörténész Walter Brandmüller
bíboros, a Pápai Történelemtudományi Bizottság nyugalmazott elnökének
írását adjuk közre magyarul, teljes terjedelmében, amely eredetileg
november 7-én jelent meg német nyelven az osztrák kath.net oldalon.
***
A
papság körében, sőt, az amerikai, ausztráliai és európai Egyház
vezetői között is szinte járványszerűen terjed a szexuális visszaélés
és a homoszexualitás. Ez a tapasztalat alapjaiban rengeti meg korunk
Egyházát, sokkoló hatása szinte bénító. Olyan jelenségről van szó,
amely, bár régen is előfordult, a mai, rémisztő nagyságrendjében egészen
a XX. század közepéig ismeretlen volt. Fel kell tehát tenni azt a
kérdést, hogyan juthattunk el idáig.
A választ keresve két tényezőre kell
irányítani a figyelmünket: egyrészt a mai, parttalanul liberális
társadalomra, másrészt az utóbbi évtizedek erkölcsteológiájára és annak
képviselőire. Néhány véleményvezér közülük elhagyta a klasszikus, a
természetjogon és a kinyilatkoztatás teológiáján alapuló felfogást és új
elméleteket kezdett hirdetni. Autonóm erkölcs, amely az általánosan
kötelező normákat nem akarja elismerni, konzekvencializmus, amely egy
cselekvés etikai minőségét a következményei alapján ítéli meg, vagy a
szituációs etika, amely egy tett jó vagy rossz jellegét az emberi
cselekvés mindenkori konkrét körülményeitől teszi függővé – az
erkölcsteológia ilyen és ehhez hasonló irányzatait képviselték a
professzorok a teológiai szakokon és a papi szemináriumokban, amelyeket
természetesen a szexuális erkölcsre is kiterjesztettek. Így lehetett a
homoszexualitást is erkölcsileg elfogadhatónak beállítani, s a
Szentírás erről alkotott egyértelműen elítélő kijelentéseit
korfüggőnek, historikusnak, vagyis meghaladottnak tekinteni.
Ennek hátterében az a már ’klasszikus’
modernista felfogás áll, hogy – az ’evolúció’ sémáját követve – az
emberiség egyre magasabb kulturális szint irányába való fejlődésének
dinamikája a vallásra és az erkölcsre is érvényes. Eszerint egy már
éppen elért, magasabb tudatossági szinten ma már erkölcsileg megengedett
az, ami tegnap még tiltott volt. Ismert neveket lehet említeni ezekkel
az elméletekkel kapcsolatban, olyanokat is, akik pápai egyetemeken
oktattak, de nem mentették fel őket a hivatalukból. Hamarosan látszottak
a következmények: papi szemináriumok váltak, különösen az Egyesült
Államokban, a homoszexualitás melegágyaivá. Malachi Martin ex-jezsuita
írt az így kialakult helyzetről az 1996-ban megjelent The Windswept House című regényében, amely napjainkra megdöbbentő valósággá vált.
E romlottság nyilvánosságra kerülésére a
megdöbbent, de ugyanakkor felháborodott katolikus hívek széles fronton
reagáltak, mint ezt a különböző világhálós oldalak, stb., meggyőzően
bizonyítják. Következményként kezdtek megcsappanni a katolikus hívek
alapítványaiból a Vatikán kasszáiba egyébként bőven folyó pénzforrások.
Nem a püspökök, hanem a hívek ragadták magukhoz a kezdeményezést. A
megszokott bőséges adományok visszatartását jogosnak mondható
protestként kell felfogni Rómának a jelenlegi válsághelyzetben
tanúsított elégtelen hozzáállásával szemben. S éppen ezzel a
magatartással követtek a hívők - valószínűleg tudtukon kívül – egy késő
középkori történelmi mintát.
A XI-XII. századi olasz Egyházban
ugyanis hasonló helyzet alakult ki. Az első évezred folyamán a jelentős
bevételek miatt a pápaság, a püspöki székek, sőt, az egyszerű egyházi
hivatalok is egyre vonzóbbá váltak, ezért viták, harcok, sőt pénzügyi
alkuk segítségével igyekeztek ezeket megszerezni. Ezt a beteg jelenséget
simóniának nevezik Simon mágus nevéről, aki pénzt ígért Péternek
azért, hogy megkapja a Szentlélek adományait. Ehhez társult a világi
uralkodók igénye arra, hogy beleavatkozzanak a magasabb egyházi
hivatalok elosztásába – laikus invesztitúra –, és természetesen számos
pap konkubinátusa is.
Még a pápaság is hasonló sorsra jutott: a
IX. és X. század folyamán áldozatul esett két római nemesi nemzetség
viszályának. Ezek a családok azután – semmitől sem visszariadva - saját
fiaikat és rokonaikat helyezték a pápai székbe. Közöttük voltak olyan,
nagyon fiatal és erkölcsi tartás nélküli férfiak is, akik Péter
utódaként inkább uralkodóként, s nem az Egyház legfőbb pásztoraként
viselkedtek.
E fejlemények következtében valamilyen
okból kifolyólag a homoszexualitás is oly mértékben elterjedt az
Egyházban, hogy 1049-ben Damjáni Szent Péter a frissen megválasztott
pápának, IX. Leónak (1049-1054) átnyújtotta a Liber antigomorrhianus
című levelét erről az Egyház és sokak lelki üdvét veszélyeztető
jelenségről. A traktátus címe a Ter 18 alatt olvasható Szodoma és
Gomorra történetére utal, amely városokat Isten a bűneik miatt
megsemmisítette. Damjáni Szent Péter valószínűleg hathatós fellépést
várt a reformerként ismert pápától a széles körben elterjedt vétekkel
szemben. Azt írja: „A homoszexualitás rákfenéje befészkeli magát az
Egyház testébe. Vad, őrjöngő bestiaként tombol Krisztus nyájának
akoljában olyan vakmerően és olyan fékezhetetlenül, hogy sokak lelki
üdvössége a laikusok rabigája alatt nagyobb biztonságban van, mint az
Isten szolgálatába való önkéntes belépés után a Sátán zsarnokságának
vastörvénye alatt”, amely a klérusban uralkodott.
Rendkívül figyelemre méltó, hogy szinte
ugyanabban az időben kezdett kialakulni egy laikus mozgalom, amely
nemcsak a klérusban uralkodó erkölcstelenségek, a papok konkubinátusa
ellen lépett fel, hanem a világi hatalmasságoknak az egyházi hivatalok
megszerzésére irányuló beavatkozása, és e hivatalok kiárusítása ellen
is. Hiszen éppen emiatt szüremkedtek be olyan egyének a klérusba, akik
nem tudtak és nem is akartak a papi állapotnak megfelelő életet élni. A
világi uralkodóknak gyakran fontosabb volt az Egyház javánál az, hogy a
püspöki székben a hű vazallusuk üljön.
Ez ellen emelte fel szavát a Pataria
nevű széleskörű népi mozgalom, melynek vezetői milánói nemesek voltak, a
hívei viszont a népből származtak, és néhány vezetője a papságból is. A
patarénusok szorosan együttműködtek a Damjáni Szent Péter körüli
reformista csoporttal, majd VII. Gergely pápával, valamint Luccai Anzelm
püspökkel, a jelentős egyházjogtudóssal – a későbbi II. Sándor pápával
- , és erőszakkal (is) kikövetelték az utóbb VII. Gergelyről
elnevezett reform végrehajtását a klérus hűségben megélt cölibátusáért,
és a püspökségek erőszakos elfoglalása, valamint a simónia ellen.
Ebben a reformmozgalomban az az érdekes,
hogy szinte egyszerre alakult ki Róma magasabb köreiben és a
lombardiai széles hívő néprétegekben, válaszként az Egyházban uralkodó
tarthatatlan állapotokra.
Ugyanakkor ez az érdekszövetség nem
bizonyult tartósnak. Amikor ugyanis ennek következtében a szegénységi
mozgalom egyes ágai kialakultak, sokan közülük nem vették át a ferences
testvérek hűségét az egyházi hierarchiához, és spontán prédikációikkal
kivonták maguk ellen a hierarchia haragját, amely nem értette meg az
idők jeleit. A szentségek által megalapozott Egyház elutasítása miatt
számos „Krisztus szegénykéje” süllyedt tévedésbe és engedetlenségbe.
Megjelentek a szerteágazó eretnek szegénymozgalmak, amelyek nagy részét
csak III. Ince pápa előrelátó pasztorális tevékenysége tudta ismét a
hivatalos Egyházba integrálni.
Az elmondottakat azért idéztem fel, mert
az akkori helyzet néhány jelenségére ma is ráismerhetünk, amikor
túlzottan ügybuzgó világi hívek a papok és a püspökök ellen fordulnak.
Ez manapság, ugyanúgy, mint régen, konfliktusokhoz vezet egy az
intézményrendszerében megmerevedett episzkopátus – a pápai kúriát is
beleértve - és a laikus mozgalmak között, akik úgy érzik, hogy az Egyház
pásztorai és tanítói, az apostolok utódai elhagyták, sőt, elárulták
őket. Nem kevés erőfeszítést fog igénybe venni a klérus és az egyházi
hierarchia részéről, hogy a hívek elvesztett bizalmát visszaszerezzék.
Igaz, hogy a Hittani Kongregáció kiadott a morálteológiával kapcsolatban
néhány dokumentumot, mint pl. 1975-ben a „Persona humana”
címűt. Teológiai tévedések miatt két professzort el is tiltottak az
oktatói tevékenységének gyakorlásától 1972-ben és 1986-ban, valamint
kifogásolták néhány, a szexuális erkölcsről szóló könyv megjelenését. De
az igazán jelentős tévtanítók, pl. a jezsuita Josef Fuchs, aki
1954-1982 között a Pápai Gergely Egyetemen oktatott, Bernard Häring, aki
a redemptoristák római főiskolájának tanára volt, Franz Böckle, a
rendkívül befolyásos bonni morálteológus, vagy a tübingeni Alfons Auer,
Róma és a püspökök szeme előtt hinthették el a tévtanítás magjait.
Visszatekintve, érthetetlen a Hittani
Kongregáció és a püspökök magatartása ezekkel az esetekkel kapcsolatban.
Láttuk jönni a farkast, és csak néztük, hogyan hatol be a nyájba. Noha
II. János Pál
„Veritatis splendor”
című enciklikája - amelyben Joseph Ratzinger szerepét is méltatnunk
kell – nagyon világosan lerakta a katolikus erkölcstan alapjait, az
továbbra is a teológusok elutasításába ütközött. Talán azért is, mert
amikor megjelent, az erkölcsteológiai hanyatlás és szétesés már nagyon
előrehaladott állapotban volt.
Bármilyen érthetetlen és sajnálatos az
egyházi apparátus kudarca egyrészt, s bármennyire is szükséges és
dicséretes a hívek ügybuzgalma másrészt, mindkettőjük hozzáállása és
magatartása jelentős veszélyt rejt magában. Ugyanis ha az inkább csak a
pénzügyekkel és igazgatással törődő ún. „hivatalos Egyház” fentebb
vázolt viselkedése miatt a katolikusok növekvő számban kivonulnak az
Egyházból, ezeket a túl öntudatos laikusokat az a veszély fenyegeti,
hogy nem veszik figyelembe az Egyház megszentelt voltát, és
tiltakozásból evangéliumi keresztény közösségek alapításával letérnek a
helyes útról.
Tehát a jelenlegi helyzetben bármennyire
is fontos, hogy megértsük, sőt, elismerjük és bátorítsuk azokat az
elsősorban észak-amerikai, tudatosan szerveződő hívő csoportosulásokat,
akik tiltakoznak a papok, püspökök, sőt, bíborosok szexuális lezüllése
ellen, ügyelni kell arra, nehogy figyelmen kívül hagyják a papság
szentségén alapuló Egyház konstitutív jelentőségét, és azt, hogy a papok
többsége a hivatásához hűséges életet él.
Mindazonáltal a válság leküzdésében
éppen a két pólus közti feszültség bizonyulhatna hatékonynak. Gondoljunk
csak boldog John Henry Newman-re, aki a hívek tanúságtételének
jelentőségét méltatta „in matters of doctrine”, a tantételek dolgában. Amit 1859-ben megfogalmazott, manapság is alkalmazható lenne a „matters of economic” ill. „moral”,
az Egyház gazdasági és erkölcsi ügyeire. Különösen azért, mert a
püspökök - éppen úgy, mint a IV. század krisztológiai harcaiban – ma sem
tesznek semmit. E passzivitásnak a jelenlegi, szexuális visszaélések
okozta válságban is valószínűleg az lehet az oka, hogy a püspöki
konferenciák struktúrája és apparátusa a kollegialitás és a szinódusi
szellemiség ürügyén megnehezíti az egyes püspökök személyes
lelkipásztori felelősségének tudatosítását, és az abból fakadó egyéni
kezdeményezést.
