Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek – ‘The Warning’

Üdvösség Anyja: A humanizmus a Kereszténység helyettesítőjévé fog válni, ahol egyetlen Istenre vonatkozó utalást sem fognak tenni.

2014. augusztus 8. péntek, 21:15

Gyermekem, a Keresztényeket az egész világon továbbra is üldözni, gúnyolni és csúfolni fogják, továbbá annak is légy tudatában, hogy ők egymás között is meg fognak oszlani. Mindenki az övéivel fog tartani, és mindenki a saját vágyait és értelmezéseit fogja előnyben részesíteni azt illetően, hogy mit is jelent szeretett Fiamat valóban szolgálni.

Miközben az emberek félnek a gonosz emberek keze által okozott terrortól, amellyel a Keresztényeknek naponta élniük kell, nekik tudniuk kell, hogy ez a megkorbácsolásnak csupán egyik formája, amelyet el kell viselniük azoknak, akik Jézus Igéjét hirdetik. A Kereszténység aláásására történő minden kísérletet a kormányok, az emberjogi szervezetek és más hatalmak segítik elő, akik azt állítják, hogy az emberiség jólétét segítik elő.

A humanizmus a Kereszténység helyettesítőjévé fog válni, ahol egyetlen Istenre vonatkozó utalást sem fognak tenni.

A humanizmus és a racionalizmus, amelyet a gonosz – a tudományt felhasználván – az emberek ösztönzésére használ, hogy aláássák Örök Atyám Istenségét, el fogja nyelni a világot. Látszólag nyugodt hangján, arról fog meggyőzni minden olyan embert, akinek a szívében nincs Isten iránti szeretet, hogy ez kívánatosabb, mint az Igazság. Fiam ellenségeinek végső célja: meggyőzni az embert arról, hogy a humanizmus fölötte áll Isten Szavának. A humanizmus Fiam Egyházán belül ravasz fedezéket biztosít az árulóknak, akik szeretet teljesnek és gondoskodónak szeretnének látszani, és, akik mások szükségleteinek érdekében felemelik a hangjukat. Ők, a Keresztény Templomok szószékéről, a humanizmusról és a gonosz minden üres ígéretéről fognak prédikálni, míg jóformán semmi említést sem fognak tenni a lelkek megmentésének fontosságáról. A bűnt el fogják vetni, mint egyik lehetséges módját annak, hogy a világban lévő konfliktusokat elkerüljék, és nem fogják azt (a bűnt) reális tényként kezelni.

Minden idők legnagyobb megtévesztése leereszkedett, és hamarosan nehezére fog esni mindenkinek, hogy hűséges maradjon az Igazsághoz. Az Igazság megértést hoz és annak felismerését, amire szükség van ahhoz, hogy igaz békére és szeretetre találjatok a lelketekben. Ez azt jelenti, hogy fel fogjátok ismerni a Szeretetet, valamint Isten Igazságosságát. Ez azt is jelenti, hogy tudatában lesztek Isten Irgalmának.

Amikor már említést sem fognak tenni a bűnről, és amikor Fiam Egyháza többé már nem hivatkozik a lelkek megmentésének fontosságára, tudni fogjátok, hogy az idő már rajtatok van, és hogy Fiam Ideje közel van.

Szeretett Édesanyátok

A szeretet és a ne ítélj parancsa

„Aki elfordul Krisztus tanításától, és nem marad hozzá hű, nem mondhatja magáénak az Istent. ... Ha valaki nem ezzel a tanítással megy hozzátok, még csak ne is köszönjetek neki, mert aki köszön neki, részes gonosz tetteiben” (2 Jn 9/10)

[P. Barbara ezt a Szent János-i parancsot a „KONZIL, MESSE, PAPST – WAS WIRKLICH IN FRAGE STEHT (Zsinat, mise, pápa – Az igazi probléma)” című tanulmányában azzal kapcsolatban idézi, hogy az Egyház mindig szigorúan tiltotta, hogy a hívek olyan pap miséjén vegyenek részt, aki notórius eretnek vagy szakadár, mert a „Communicatio in sacris” által így a hívek részesei lesznek a celebráns eretnekségének vagy szakadárságának, majd hozzáteszi, hogy az Egyháznak ez a tiltása Szent János apostolnak fenti parancsára nyúlik vissza.]

Szent Jánost a szeretet apostolának nevezik, mert szüntelenül a „testvér szeretetére” szólította fel Krisztus követőit. Ezt az igazságot a mai papok – hovatartozásuktól, hitüktől függetlenül – nagyon szeretik ismételni; még olyanok is, akik alig pár évvel ezelőtt a „szeretet” szótól dührohamot kaptak (mint például Williamson püspök úr), vagy akik ezt a szeretetet szinte alig gyakorolják, különösen nem a laikusokkal szemben. Azt, hogy a szeretet valójában nem a szív, hanem az akarat aktusa, és azt jelenti, hogy a felebarátomnak is azt a jót kívánom, amit magamnak, még csak-csak hozzáteszik ehhez a szeretet-szólamhoz; de arról már egy szót sem ejtenek, hogy Jézus és az apostolok, meg az Egyház kikkel kapcsolatban írja elő a szeretetet.
Jézus egyszer azt mondja, hogy az ellenségeiteket is szeressétek, máskor pedig azt, hogyha nem köszöntenek benneteket egy házban „még a port is rázzátok le a lábatokról” (lásd: Mt 10,14-15), és úgy hagyjátok ott őket. Vagyis, még az Evangéliumot sem szabad a szeretetről (másról sem) úgy idézni, hogy közben elfelejtkezünk a szövegösszefüggésekről.
Szent János apostolnál azonban nincs is szükség a szövegkörnyezetre, mert ő mindig kifejezetten a testvérek iránti szeretetről beszél, azt követeli meg. Testvérek alatt pedig egyértelműen a hitet elfogadó embereket érti. Gondolom, az ő idejében még nehéz volt egy szenátornak megmagyarázni, hogy ha keresztény lesz, akkor a rabszolgáját is szeretnie kell Krisztusban (vagyis azokban a korokban, amikor még léteztek társadalmi osztályok), mint a mai embernek, hogy a mellette ülő embert szeresse (azaz jót akarjon neki). Vagyis, az apostolok figyelmeztetésére nagy szükség volt. Ugyanakkor Szent János és a többi apostol is, Krisztus tanítását követve, világosan megparancsolja, hogy a hitetleneket ne is „köszöntsék”, velük semmiben sem közösködjenek, sőt tartsák magukat távol tőlük, különben „részesek lesznek gonosz tetteikben”.
A fenti Szent János idézet után még néhány tanítás a „szeretet apostolától”: 1 Jn 2,15: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van!” [azaz a világ embereit]; – 1 Jn 3,8: „Aki bűnt követ el,a sátántól való” [gondolom a sátánnal való emberek szeretetére nem buzdít Szent János] – 1 Jn 3,10: „Aki nem az igazsághoz szabja tetteit, az nem Istentől való” [lásd az előző megjegyzést]; – 1 Jn 5,16: „Van halált jelentő bűn is; nem az ilyenről mondom, hogy könyörögjön érte” [vagyis nem a halálos bűnben élők szeretetéről beszél, az ilyenekért való imákat, könyörgéseket kéri]. A sort a végtelenségig lehetne még az Újszövetségből is folytatni, hát még az Ószövetségből, ami – nem kéne elfelejteni – szintén a Kinyilatkoztatás része!

Akkor hát, miért felejtkeznek el az apostoli, egyházi tanítás ezen feléről a mai prédikálók, pláne miért nevezik, tartják általában minden ember szeretetét a hit, az Isten-szeretet mércéjének? Az Isten-szeretet mércéje – ez világosan, egyértelműen, minden félremagyarázást kizárva benne van a Szentírásban –, ahogy Jézus több ízben, több helyen elmondta Isten parancsainak teljesítése: Jn 14,2l: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem”, vagy Mt 7,21 stb.

A mai papok másik kedvenc témája az, hogy a híveket óvják az ítélkezéstől, arra hivatkozva, hogy se Urunk Jézus Krisztus, se az Egyház soha nem ítélt meg senkit – azaz soha nem ítélt el/meg embereket, hanem csakis a tetteiket. Ez minden katolikus katekizmusban benne van, feltehetően minden katolikus ismeri, és aki valóban katolikus akar maradni, azaz komolyan veszi a hitét, nyilván be is tartja.

Ugyanakkor itt is meg kéne keresni a szövegösszefüggéseket, melyekben az Egyház eme tanítása elhangzik. Például XI: Pius pápa Quas Primas kezdetű, Krisztus-Király ünnepét elrendelő apostoli körlevelében ezeket írja:
„Így Jeremiás Dávid igaz csemetéjének föltámadását jósolja, aki országlani fog mint király és bölcs leszen, s ítéletet és igazságot tesz a földön.” (Jer 23,5)
„Hogy a bírói hatalmat is megkapta az Atyától, azt az Úr Jézus nyíltan kijelenti a zsidóknak, akik az inaszakadt csodálatos meggyógyítása miatt a szombat megszentségtelenítését vetették szemére: »És az Atya nem is ítél senkit, hanem minden ítéletet átadott a Fiúnak.« (Jn 5,22) Ebben bennfoglaltatik a jog az embereket még életükben megjutalmazni vagy megbüntetni, mint olyan jog, amely a bírói hatalomtól el nem választható.”
Az nyilván nem szorul magyarázatra, hogy „megjutalmazni vagy megbüntetni” csak egy ítélet meghozása után lehet valakit. Vagyis egy tévedhetetlen egyházi okirat azt állítja, hogy Jézus „még életükben” megítéli az embereket.
XIII. Leó pápa Apostolicae Curae kezdetű 1896. szeptember 18-án az anglikán püspök- és papszentelések érvénytelenségét kimondó körlevelében ezt írja: „A gondolat vagy az intenció, mint az ember bensőjének ügye, nem esik az Egyház ítélete alá. De ennek [m. m. az Egyháznak] ítélkeznie kell ezek külső megnyilvánulásai felett. …. Ha azonban a rítust azzal a nyilvánvaló szándékkal változtatták meg, hogy egy másikat, az Egyház által nem engedélyezett rítust bevezessenek, és elutasítsák azt, amit az Egyház használ, és ami Krisztus megalapítása szerint a szentség természetéhez tartozik, akkor nem csupán az intenció hiányzik, hanem ráadásul olyan intenció van jelen, mely a szentséggel ellenkezik.” XIII. Leó ebből következteti, hogy az anglikánok papszentelése, bár a formát [az Úr szavait] és az anyagot [bor és kenyér] megtartják.
P. Barbara, P. Weinzierl, P. Cekada stb. az „una cum famulo tuo Papa nostro Franziskus” formula kapcsán hivatkoznak XIII. Leó tévedhetetlen ítéletére: Eszerint, aki egy eretnekkel közösségben mutatja be a legszentebb szentmiseáldozatot, annak az intenciója ellenkezik az Egyház intenciójával, és aki ilyen szentmisén részt vesz, az Szent János apostol szavai szerint maga is részese lesz ennek az eretnek magatartásnak.
Aquinói Szent Tamás az Apostoli Hitvallás kifejtésében ezt írja erről a következő cikkelyről: „„Onnan fog eljönni ítélni eleveneket és holtakat”: „A megítélendők között négyféle különbség van, amint Gregorius mondja. A megítélendők ugyanis vagy jók vagy rosszak. A rosszak közül pedig némelyek elkárhoznak, de nem kerülnek ítélet alá, mert mint hitetlenek, tetteik nem képezik ítélet tárgyát, hiszen »aki nem hisz, már megítéltetett”, amint a Jn 3,18 mondja.«” [És Jn 12,48: „Van annak bírája, aki elvet és nem fogadja el szavaimat: a tőlem hirdetett tanítás ítéli majd el az utolsó napon.”]

Isten tehát nem csak a túlvilágon, de itt a földön is ítél, és ezt követően jutalmaz vagy büntet. Az értelem elsötétedése egészen biztosan isteni büntetés, ezzel jár minden bűn elkövetése. Mt 13,12-15 idézi Jézus szavait, aki erről a büntetésről beszél: „Akinek van, annak még adnak, … de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. … Hallván hallotok, de nem értetek, nézvén néztek, de nem láttok…” De az igazság felismerése is csak Isten beavatkozásával, azaz ilyenkor jutalmazásával jöhet létre az emberben! Ezt a jutalmazást is valamiféle ítélet előzi meg [de erről majd egy legközelebbi cikkben lesz szó].

De nem csak Jézus ítél, majd büntet még a földön is, de az Egyház is, benne minden gyóntató papja. Ha nem így lenne, nem tudna elégtételt, vezeklést kiszabni, nem tudná feloldozni a gyónót. Hiszen egy „tettet” nem lehet se feloldozni, sem elégtételre, vezeklésre „ítélni”. Ezt csak egy személlyel teheti meg a pap, vagyis, mielőtt ezeket kiszabja, meg kell ítélnie nem csak magát a tettet, de a tettet elkövető körülményeit, tudását, vagyis személyét is. Tehát a személlyel áll szemben, felőle ítél, minden körülményt mérlegelve. Köztük a lelkiismeretét is, mert hiszen az sem közömbös a feloldozás és a kiszabandó vezeklés számára, hogy a gyónó megbánása őszintének tűnik, vagy sem.
Vagyis kimondhatjuk, hogy Jézus is ítélt, az Egyház is ítél.

És mit tesz a katolikus hívő?

Először is meg vagyok győződve, hogy egy hitét komolyan vevő katolikus, mondjuk ki, az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház mostani szentségében és tévedhetetlenségében is hívő katolikusnak ez az ítélkezés-téma nem jelent igazi problémát. Ki merem jelenteni, hogy nem is foglalkozik vele. Olyan ez, mint a szerelem. Abból lehet csalhatatlanul megállapítani, hogy valaki már nem szerelmes, ha nem gondol többé a másikra, már nem haragszik rá, következésképpen nem is ítéli el. Vagyis, az a katolikus, aki komoly tépelődés után meggyőződésből döntött a szedesvakantizmusnak nevezett, valójában pedig egyetlen igaz katolikusság mellett, e döntésével egyidőben megszűnt hátrafelé nézni, azokról ítélkezni, akikkel szakított. Az „igaz utat követni” egyet jelent a korábbi téves utak mintegy elfelejtésével. Talán ezt is jelenti Jézusnak ez a figyelmeztetése: „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas Isten országára.” (Lk 9,62)
Ezért az, aki valóban megérkezett már a másik oldalra, nem is gondol arra, hogy elítéljen bárkit is, aki a túlsó parton maradt, csak imádkozik értük Istenhez, hogy világosítsa fel őket is. Aki ítélkezésről beszél és attól óv másokat, az valószínűleg még nem teljesen biztos döntése helyességében. Az viszont egészen biztos, hogy foglalkoztatja ez az „ügy”, tehát dolgozik a lelkiismerete a túlsó parton maradottakkal szemben.

Másodszor: Egy laikus csak örülhet, hogy nem kell ítélkeznie embertársai felett. Ugyanakkor Jézus parancsa, hogy ne ítélkezzünk egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szabad, sőt KELL véleményt alkotnunk – és nem csak mások tetteiről, hanem magukról a tettek elkövetőiről is. Az okosság erénye ezt követeli. És Jézus is azt mondja, hogy gyümölcseikről ismeritek fel a fát, amelyik fa rossz gyümölcsöt terem, az rossz fa – vagyis nem csak a gyümölcsről beszél, hanem a rosszat termő alanyról is. Hiszen fel kell ismernünk, mert csak úgy tudunk óvakodni a rossz fától, nehogy rohadt gyümölcsöt szedjünk. Ha gonosz tettei alapján valakiről nem merem meghozni az ítéletemet, hogy ez egy rossz ember, akkor nem csak vétek az okosság erénye ellen, de kiteszem magam annak, hogy ez a rossz ember – mivel nem tartom magam távol tőle – testileg vagy lelkileg kárt okoz nekem.
Ez a figyelmeztetés százszorosan igaz a tévedéseket tanítókra. Jézus igenis megköveteli a hívektől, hogy használják józan ítélőképességüket, „ismerjék parancsait, tanítását”, elsősorban azért, hogy biztosan meg tudják különböztetni a jó pásztort a bérestől. Ettől függ ugyanis a lelkünk üdve: Ha az eretnekséget követő béres után futunk, és nem az igazságot tanító jó pásztort követjük, akkor mi is tévútra kerülünk. Ez a fajta vélemény-alkotás nem egyenlő azzal, hogy isteni bírót játszunk a másik ember felett, sőt. Miközben úgy döntök, hogy a jövőben elkerülöm az illetőt, nem szaladok egy eretnek után, egyben hálát adok Istennek, hogy nem kell ítélkezzek felette olyan értelemben, ahogy azt Jézus tiltotta. Annak megállapítását, hogy valaki eretnekséget tanít-e vagy sem, azaz eretnek-e vagy sem, meg kell hozzam. A „ne ítélkezz” isteni tiltása csak arra vonatkozik, hogy ehhez NE tegyem hozzá, hogy emiatt ez az ember el fog kárhozni! Ezeket a dolgokat jó lenne különválasztani, világosan megkülönböztetni egymástól, nem pedig folyton összekeverni!

Az Egyház azt tanítja, hogy hitetleneket kerüljük el, mert megronthatnak bennünket. Az ilyen emberekkel szemben a szeretet és a „ne ítélkezz” parancsa azt diktálja, hogy őszintén kívánjuk számukra, hogy megtérjenek, de amíg ez meg nem történik, ne közösködjünk velük – lásd Szent János, a szeretet apostolának szavait. Hogy ezt betartsuk, ahhoz a valóban katolikusnak nincs szüksége nagy erőfeszítésre, sőt különös figyelmeztetésre sem, hiszen az igazságnak az is egyik jellemzője, hogy aki megtalálta, az nem szidalmaz senkit, nem bujtat fel senkit mások ellen, egyszóval a megtalált igazsággal, azaz Jézussal és az Ő Egyházával van elfoglalva, és nem a „háta mögötti dolgokkal”. A mások felbujtása, izgatása, lerohanása nem az igazságban levőkre jellemzők, ezeket ugyanis a rendetlen indulatok szülik, amik azokat töltik el, akik nem az igazságban vannak.
http://katolikus-honlap.hu/1402/itel.htm

A tolerancia, mint béke és a társadalmi igazságosság

A neves brit filozófus, Bertrand Russell egy 1959-es interjújában két fontos tanúságot vont le hosszú életéből, amit érdemesnek tartott a jövő generációinak elmondani: egy intellektuális és egy morális üzenetet. Az intellektuális üzenet az volt, hogy bármilyen témát vagy filozófiát is tanulmányozzon az ember, csak azt kérdezze meg magától: mik a tények, és mi az igazság, amit a tények megerősítenek. Soha ne engedjük ettől eltéríteni magunkat azáltal, amit szeretnénk elhinni, vagy ami által úgy gondoljuk, hogy jótékony társadalmi hatást érnénk el. Ehelyett csak és kizárólag a tényekre tekintsünk. A morális üzenet pedig ez volt: a szeretet bölcs, a gyűlölet pedig butaság. Ebben a világban, ahol egyre közelebb kerülünk egymáshoz, egyre több minden köt egymással össze, meg kell tanulni tolerálni egymást: megtanulni belenyugodni olyan ténybe, amit más mond és nekünk nem tetszik. Csak ilyen módon élhetünk egymás mellett. Ha együtt kívánunk élni másokkal és nem együtt meghalni, akkor kénytelenek vagyunk megtanulni egyfajta jóságot, könyörületességet, egyfajta toleranciát. Ez alapvető fontosságú, hogy az emberi élet folytatódhasson ezen a bolygón. De miféle toleranciát? A mai terminológiai szóhasználatban ez inkább elsilányított negatív-előjelű kifejezés már. Mondhatnók elcsépelt. Vajon a tolerancia lenne a társadalmi igazságosság?

De miképpen működik ez a mai mindennapokban?

Joga van-e a hajléktalannak kukázni, kéregetni vagy közterületen aludni, amikor e tevékenységeinek valamelyike vagy mindegyike irritálja a közösséget?

Minden állampolgárt megillet-e az egészségügyi ellátás?

Egyenlő arányban adózzanak-e a gazdagok és a szegények?

Miként kezeljük az egyenlőtlenséget?

Miképpen körvonalazhatók az állampolgár jogai és kötelezettségei?

Meddig terjed a polgári engedetlenséghez való jogunk?

Vannak-e a fáknak, az állatoknak jogaik?

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket érintünk, de úgy tűnik, bele kell nyugodni a ténybe, hogy „...az abszolút igazságosság az emberiség örök illúziója marad. A racionális megismerés szempontjából csak érdekek és érdekkonfliktusok vannak. A konfliktusok úgy oldhatók fel, ha egyiket a másik rovására kielégítjük, vagy kompromisszumot létesítünk közöttük. Bizonyos feltételek közt az egyik, más feltételek között a másik lehet igazságos, a kompromisszum pedig csak akkor lehet igazságos, ha a társadalmi békét végső célként tételezzük. Azonban a béke sem lehet abszolút, csak relatív igazságosság”  mondja Hans Kelsen.

"A tolerancia tevékenysége a fegyverkezés ellen és a béke megteremtése érdekében szüntelenül megnyilvánult a nemzetközi színtéren és korunk minden ezzel kapcsolatos válságában. Itt a 60-as évek nukleáris válsága és a jelenlegi nemzetközi politikai feszültség közötti tragikus párhuzam. A konfliktusok okai Krisztus visszautasításából, a technológia fejlődésébe vetett túlzott bizalomból és a fogyasztásra alapozott jólétből származnak. A jóakaratú emberekhez szól, hogy váljanak a béke előmozdítóivá. Ez az üzenet ma is időszerű. Fontos a jogok és kötelezettségek tiszteletben tartása, amelyek minden embert megilletnek. Ezáltal meg lehet valósítani a béke célkitűzéseit: az élethez való jogot és az annak védelmére irányuló kötelezettséget" - vallja a Szentszék.

Hogyan tegyünk igazságot a 3 megállapítás között? Ez a mai liberális életszemlélet befészkelte magát minden szférába a gondolkodásmódtól kezdve, a gyakorlati megvalósításokon át mindenhová. A magyar mindig is könyörületes nép hírében állott, hiszen tisztelte az ellenségeit, a vele szembe fordulókat. Csak azt nem, aki hátulról, belülről támadta. Azokkal nyílván könyörtelen volt. Vajon ez igazságosságnak tekinthető-e? Mert még legyőzött ellenségeinek a krónikásai is arról tanúskodnak, hogy így volt és ez nem lehet öncélú. Tehát a jogok és kötelességek országa a miénk lehet.

Az igazságosság a politika legősibb témái közé tartozik.

...osság

Platóntól Rousseau-ig számos politikai értekezés alapvető kérdése az igazságosságra vonatkozik, történeti szempontból Arisztotelész elméleteire vezethetők vissza a viták. Az igazságosság alapvetően három nagyobb területen fordul elő mint általános, jogi vagy társadalmi elv. A Nikomakhoszi etikában Arisztotelész az igazságosságot úgy határozza meg, mint a törvényeknek való engedelmességet ("ami a törvények szerint való") és az egyenlőség szabályainak való megfelelést ("ami méltányos és egyenlő"). Az igazságosság két típusát különböztethetjük meg: az elosztó és kiigazító (korrekciós) igazságosságot. Az első típus bizonyos dolgok (javak és kitüntetések) elosztására vonatkozik egy politikai közösség tagjai között, míg a második a polgárok közötti aktusok helyességére vonatkozik. Ugyanakkor mindkettőt az arány (ratio) és a matematikai arányok határozzák meg. Az elosztó igazságosság két személyre és két dologra vonatkozik. A két dolog elosztása a megfelelő személyek között csak akkor nevezhető igazságosnak, ha az érintett személyek érdemeinek megfelelő arányok szerint járnak el. A kiigazító vagy korrekciós igazságosság szándékos (mint amilyen az eladás vagy kölcsönzés), illetve a nem szándékos (pl. lopás) tranzakciókra vonatkozik, amennyiben az egyenlőséget helyre kell állítani, ha sérelem érte egy ilyen aktus során.

Mint általános elvet nem lehet az erkölcsi alaptól vagy a társadalmi szokásoktól kiszakítva tárgyalni. Az igazságosságot eltérően értelmezték különböző korokban és különböző társadalmakban. Másfelől azonban számos vita tárgyát képezi az állandónak tekintett értékekhez (pl. egyenlőség és szabadság) vagy a metafizikai elvekhez fűződő viszonya. Nem meglepő, hogy a forgalomban lévő definíciók rendszerint homályosak - pl. "igazságosság az az általános elv, mely szerint az egyének azt kell, hogy kapják, amit megérdemelnek" (D. Jary, J. Jary, 1995). A jogi igazságosság a törvények alkalmazására vonatkozik egy adott jogrenden belül, s mint ilyen a kiigazító típusú igazságosság fogalma alá tartozik. Elősegíti egy adott jogrend adminisztratív érvényesítését és a döntések végrehajtását, végső soron tehát az állam fennmaradását. Többnyire megkülönböztetik az eljárási és tartalmi igazságosságot (A. Heywood, 1999). Az eljárási igazságosság elve tartalmazza a törvény méltányos és tisztességes alkalmazását. Ennek egyik lényegi eleme a törvény előtti egyenlőség, melynek értelmében a törvény alkalmazása során előforduló bármilyen diszkrimináció igazságtalanságnak minősíthető. A tartalmi igazságosság magukat a szabályokat vizsgálja, hogy vajon igazságosak-e, vagy sem. Ez utóbbi, az eljárási igazságosságtól eltérően, teljes mértékben az adott közösség által elfogadott értékek függvénye. A társadalmi igazságosság meghatározása szerint is az elosztó típusú igazságossághoz tartozik. Általában a javak (akár anyagiak, akár nem) méltányos elosztására utal egy társadalmon belül. Ugyanakkor az elosztást bizonyos szabályoknak kell igazolniuk. Tekintve, hogy nem volt egyetértés sem azt illetően, hogy mit kell elosztani, sem a tekintetben, hogy milyen szabályoknak megfelelően, számos egymással is szembenálló elmélet született a társadalmi igazságosságra vonatkozóan, különösen a 20. században. A kortárs irodalomban a legismertebbek John Rawls és Robert Nozick elméletei. Mindketten a társadalmi szerződés elvére építenek, ám ellentétes irányba fejlesztik tovább. Rawls igazságosság-fogalma újraélesztette a politikaelméletnek a normatív aspektus iránti érdeklődését abban a korszakban, amelyet a neopozitivizmus uralt. Elképzelésének magját két olyan elv alkotja, amelyeket az alábbiak szerint lehet összefoglalni: "Minden személynek egyenlő joggal kell rendelkeznie az egyenlő alapvető szabadságoknak ahhoz a legkiterjedtebb teljes rendszeréhez, amely összeegyeztethető a szabadság egy mindenki számára hasonló rendszerével", illetve "A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket úgy kell alakítanunk, hogy a) a legkevésbé előnyös helyzetűek számára a legelőnyösebbek legyenek az igazságos megtakarítás elvével összhangban, és ugyanakkor b) a tisztségek és pozíciók, amelyekhez kapcsolódnak, álljanak nyitva mindenki előtt a méltányos esélyegyenlőség feltételei mellett" (Rawls, 1997, 361. o.). Következésképpen az igazságosság elve három ideához kapcsolódik, ezek a szabadság, az egyenlőség, és amit Rawls úgy nevez, hogy a közjóhoz való hozzájárulás fejében járó elismerés. Az első elv Rawls elképzelésének, az igazságosság elmélete liberális hátterének része, míg a második elv arra utal, hogy "az esélyek egyenlőtlenségének javítania kell a kevesebb eséllyel rendelkezők esélyeit" (Rawls, 1997, 362. o.). Pontosabban, a második elv az egalitarizmus melletti kiállásként is felfogható. Rawls számára az igazságosság a társadalmi intézményekhez és gyakorlathoz kapcsolódó erényfogalom, függetlenül a személyektől és az egyedi cselekvéstől. R. Nozick elmélete az igazságosság induktív meghatározását kísérli meg, amely három pillérre támaszkodik: 1. "az a személy, akinek az igazságos birtokbavétel elvének megfelelően kerül a birtokába egy tulajdon, jogszerűen birtokolja a tulajdont" 2. "az a személy, aki egy tulajdont a tulajdon átruházása elvének megfelelően birtokol, jogszerűen birtokolja a tulajdont, és 3. jogszerűen tulajdont birtokolni csak az 1. és 2. pontok (ismételt) alkalmazása révén lehetséges (Nozick, 1974). Általánosságban megállapítható, hogy Nozick elmélete a minimális államot kívánja legitimálni és rendszerszerűen fenntartani.

A liberalizmus az individuális szabadság, az egyenlő jogok és szabadságjogok centrális gondolatán alapul, melyeket a független egyének társulásaként felfogott állam szavatol és kényszerít ki. A liberalizmus mindenekelőtt politikai filozófia és elmélet, valamint politikai doktrína.  “A liberalizmusnak nem szükséges egy saját "liberális én" alapjára helyezkednie, mivel csupán a polgártársak nyilvános identitásával van dolga. Következésképpen a tolerancia azt jelenti (legalábbis Forst szintézis igényű igazságosság-elméletében), hogy kölcsönösen elismerik, garantálják és megvédelmezik-oltalmazzák (safeguard) mindenki etikai identitását: minden egyes személynek joga van etikai identitáshoz, melyet a törvény garantál, és amely jogi szinten maga is nyilvános igazolásra szorul, jóllehet morális indokok és deontológiai normák segítségével. Valamely életformát csupán ily módon kell (szabad) korlátozni, vagyis (újra meg újra) rögzítve a negatív szabadság határait, hisz egyazon időben, egyazon közösségben nem valósítható meg valamennyi választás” – mondja Forst, 1996-ban. A legitimitás a legfontosabb politikai értékek egyike, mely szorosan kötődik a szabadsághoz, az egyenlőséghez és az igazságossághoz. A fogalom valamely politikai rend elismerésre méltóságát jelenti.

A legitimitás valamely adott kormányzat vagy politikai hatalom alapító elve és igazolása, amely egyfelől igényli a kormányon lévők, a hatalmat gyakorlók tudatosságát, hogy jogosultak az általuk betöltött hivatás gyakorlására; másfelől e jog elismerését azok részéről, akiket kormányoznak. Valamennyi politikailag szervezett társadalomban lennie kell egy olyan közös meggyőződésnek, amelyet azok is vallanak, akik kormányoznak, és azok többsége is, akiket kormányoznak: ez megalapozza a hatalom gyakorlásához való jogot, valamint a nép számára az engedelmeskedés értelmét. E közös meggyőződés a legitimációs elv és ez szolgál indokul a politikai kötelezettségvállalás és a politikai értelemben vett civilizált rend számára. A politikai legitimitás jelöli a politikai uralom minden olyan formáját, melyben azok, akik kormányoznak, sikeresen fenntartják arra vonatkozó igényüket, hogy a törvénnyel, a hagyománnyal összhangban, vagy más hasonló alapon joggal kormányoznak, ezért a politikai legitimitás gyakran a legitim hatalom formájában jelenik meg. Bármely politikai rendszerben a hatalmat elsősorban két vezérelv alapján gyakorolják: erővel és tekintéllyel. A legitimitás értelme, hogy erősítse a másodikat és mérsékelje az elsőt; ezért főképpen azt a célt szolgálja, hogy civilizálja a társadalom magatartását a politikai közösségekben - s mindenekelőtt a politikatudomány normatív fogalma. A politikai gondolkodás története igazolta, hogy erős kapcsolat áll fenn a legitimitás és az adott társadalomban uralkodó világnézetek között. A politikai gondolkodás története ugyancsak tanúsította, hogy egyetlen ismert legitimációs elvet sem lehet csupán erkölcsi vagy jogi normákra egyszerűsíteni. Ellenkezőleg, magában foglalja mindkettőt és egyszersmind túl is mutat mindkettőn. Miként Montesquieu rámutatott, a legitimitás elve a kultúra és a civilizáció ténye, illetve egy adott kormányzat, másfelől egy adott nemzet "gondolkodásmódjának" kifejeződése. A normatív fogalomként értett legitimitás az alapvető emberi választások és a közösségi értékek tartományában helyezkedik el.

A római jogtudományban nem létezett egyértelmű különbségtétel valamely rezsim legitimitása és törvényessége (legality) között: az olyan kifejezések, mint imperium legitimum vagy potestas legitimum jogszerű uralkodásra utaltak az önkényes uralommal vagy a zsarnoksággal való szembeállításban. A legitimitás közvetlenül kapcsolódik a hatalom jellegének és eredetének problémájához. Vajon mi teszi olyan entitássá a kormányzatokat és politikai hatalmakat, amelyeknek engedelmeskedni kell? A legitimitás első elve ez volt: omnis potestas a Deo ('minden hatalom Istentől származik'). Az ilyesféle közös meggyőződés egyenlőségjelet tesz a politikai kötelesség és a vallási kötelesség közé. A második elv a következő volt: omnis potestas a Deo sed per populum (minden hatalom Istentől származik, de csak a nép szava révén); ez az elv tehát összetett.

Dr. Madarasi Pál

Az Egyház nem nemzetpolitikai alapon működik

A Hét Nap vajdasági hetilap interjút készített Német László SVD nagybecskereki püspökkel, a németcsernyei templom sorsának apropójából, melyet az alábbiakban közreadunk.

„Sorra bontják az állagában veszélyesnek, illetve teljesen elhagyottnak ítélt katolikus templomokat a Délvidéken, ráadásul egyházi utasításra.” Ez a mondat egy anyaországi lap online kiadásának cikkében jelent meg nemrégiben. Szerzője a Magyar Patrióták Közösségére hivatkozik, mely a nagybecskereki egyházmegye honlapján közzétett hivatalos közleményt vette alapul.

A közleményben valóban szerepel, hogy a papi szenátus támogatta a szerbcsernyei templom ledöntését, miután megvitatta a romos és a használaton kívül levő templomok, plébániák sorsát. Dr. Német László SVD nagybecskereki püspök nyílt levélben válaszolt a felvetésekre, ezért arra kértük, hogy fogadjon bennünket, és mondja el, a bombasztikus írások — ahogyan ő nevezte – mit fednek a valóságból. A püspök úr beszélgetésünk kezdetén rövid történelmi áttekintést adott.

— A nagybecskereki egyházmegye nagyon fiatal, II. Szent János Pál pápa alapította 1986. december 16-án. A trianoni békediktátumig Bánság a csanádi püspökség része volt, amelynek területét három részre szakították. 1923 és 1986 között a mostani egyházmegye egy apostoli kormányzósághoz tartozott, amelyet a Szentszék hozott létre az akkori Szerb–Horvát–Szlovén Királyság engedélyével. Abban az időben több mint 210 000 katolikus lakott itt, ebből 120 000 német anyanyelvű volt. 1944 októbere azonban hatalmas változást idézett elő, hiszen nem egészen egy év alatt 120 000 német katolikus tűnt el, és tizenegy papunkat ölték meg. Ezzel a kormányzóság hihetetlenül legyöngült, a megszálló csapatok, az átvonuló partizánok és a szovjet katonaság tizenhat templomot rögtön ledöntött. Bánátban a magyarokat kevésbé üldözték, mert 1941 és 1944 között ez a terület nem tartozott Magyarországhoz, itt inkább a németek számítottak ellenségnek. Az államosítás további épületeket ítélt lebontásra, mert a korábban németek lakta falvakban életveszélyessé váltak az üresen álló templomok. Az egyházunk próbált újraszerveződni, de ez mindenképpen hatalmas csapás volt számára. Szerintem ezt fontos elmondani, hogy megértsük, miként alakult ki a jelenlegi helyzet a későbbi egyházmegyében.

A második világháború előtt a bánsági apostoli kormányzóság gazdag és önellátó volt, a saját templomait rendben tudta tartani, iskolákat, árvaházat vezetett, volt egy bizonyos anyagi forrása. Az államosítás gazdaságilag legyöngítette az egyházat, mely utána évtizedeken át csak vegetált. Változást a hetvenes évek hoztak, amikor Nagybecskerek és Nagykikinda erős ipari központtá lettek, és a Németországban dolgozó vendégmunkások is hozták haza a pénzt. A 90-es évektől azonban egy újabb, hatalmas szegénységi hullám harapózott el, melynek még mindig nincs vége. A bánáti falvakban, különösen a román–magyar határ mellett minden harmadik-negyedik ház üres, a lakosság elöregedett, és most egy újabb kivándorlási folyamatnak vagyunk a tanúi. A keresztelések 1990-től a mintegy hatszázról tavaly már háromszázra estek vissza, az elhalálozás száma pedig a körülbelül ezernégyszáz személyről ezer alá süllyedt, ami szintén a fogyatkozásunkat jelzi. Minden évben nagyjából hatszáz hívőt vesztünk, de ebben nincsenek benne azok, akik elköltöztek.

A 2006-ban meghozott vagyon-visszaszármaztatási törvény még mindig gyerekcipőben jár, a nagybecskereki egyházmegye területén négy épületet kaptunk vissza, és öt holdnyi földet az igényelt ezerhatszázból.

Önt 2008-ban rendelték az egyházmegye élére. Azóta milyen változásokra került sor?

— Az elődöm, Huzsvár atya valamivel több, mint két évtized alatt hét új templomot építtetett, de mindig ott, ahol szükség volt rá. Az egyház ugyanis nem nemzetpolitikai alapon működik, a legfontosabb feladata, hogy foglalkozzon az emberekkel, és hirdesse az evangéliumot. 2009-ben átrendeztük az egyházmegye jogi struktúráit, megszüntettük az üres, elhagyott egyházközségek fogalmát, minden templomot, imaházat — függetlenül attól, hogy van-e hívője — egy-egy élő plébániához írtunk. Lassan, de biztosan kezdtük felújítani vagy bővíteni a templomokat, és vannak olyan helyek is — bármilyen hihetetlenül hangzik —, ahol teljesen új közösség született. Belgrád a területének bővítéséhez 1954-ben elvette Bánát egy részét. Amikor az ember átkel a pancsovai hídon Nagybecskerek felé, jobbról-balról több mint tíz kilométer hosszan húzódnak az épületek. Borča városában (magyarul Óborcsa) a XIX. századtól katolikusok éltek, volt egy kis templomuk is. A településnek 1977-ben 30 000 lakosa volt, most több mint 100 000, és nagyon megnőtt a katolikusok száma. Az volt az első templom, melyet a püspöki szolgálatom alatt felújítottunk, most pedig lelkipásztori központot szeretnénk ott építeni. A fehértemplomi, csodálatos, barokk templom volt a második, amelyet renováltunk. Ezután következett a temeskutasi (guduricai) és a nagyszeredi templom, majd Márktelkén (Markovacon) a görögkatolikus templomon végeztünk munkálatokat. Versecen, Ürményházán, Pancsován a plébánia tetejét javítottuk, Ópáván a templomot szigeteltük, Bókán szintén a plébániát hoztuk rendbe. Surjánban teljesen új templomot építettünk, mert a régi, amely valójában csak imaház volt, 2009-ben összedőlt. Nem maradhat ki a felsorolásból Magyarcsernye, Torda, Törökbecse, Beodra, Csóka, Szaján, Tiszaszentmiklós, Törökkanizsa, Nezsény és Muzslya sem. Nagykikindán szeptember 27-én adjuk át az idősek otthonát, melyet elsősorban a nyugdíjas papjaink számára létesítettünk, de lesz benne hely a világi emberek számára is.

És mi a helyzet Szerbcsernyén?

— Én Németcsernyének nevezném. A katolikus templom ugyanis Trianon előtt Németcsernyén volt. Az ottani plébánost a partizánok 1944 októberében szörnyű kínzások után kivégezték, a német ajkú lakosságot pedig elzavarták. A településnek azóta nincs helyben lakó papja. A plébániát az állam 1959-ben elbontatta. A településen három, esetleg öt gyakorló katolikus hívőnk van, esküvő legutóbb 1974-ben volt, keresztelő pedig 1997-ben, amikor az onnan elszármazottak érzelmi okokból visszajöttek, és ott tartották meg ezt az ünnepi eseményt. Misét eddig is évente egyszer tartottunk, húsvét vagy karácsony, esetleg a templombúcsú alkalmából. Nekem egyébként minden hívő fontos, oda is elmegyek, ahol csak egy bérmálkozó van. Nemrégiben a kétszáz lakost számláló Bikácson tartottam szentmisét, tizenhatan jöttek el, abból négyen pravoszlávok voltak, és nyolcan beszéltek magyarul. Olyan is előfordult már, hogy elmentem Melencére, ahol hivatalosan három hívőnk van, és senki sem jött el a szentmisére.

Németcsernye továbbra sem marad lelkipásztori jelenlét nélkül, akkor sem, ha elbontjuk a templomot, hiszen három-négy személynek egy szobában is lehet misézni. Surjánban százhúsz magyar él, abból hatvan katolikus, húszan gyakorolják is a hitüket, de ennyi embernek is építettünk új templomot, mert ott vannak, és kitartanak.

Ez azt jelenti, hogy a németcsernyei katolikus templomnak valóban megpecsételődött a sorsa?

— Felmerül a kérdés, hogy mit csináljunk azokkal az épületeinkkel, amelyeket nem használunk, vagy romos állapotban vannak. Ez nem kapcsolódik a nemzetpolitikához, és itt tapasztalható az a téves álláspont, amelyet az utóbbi időben bizonyos magyar közösségek — melyek nem ismerik az itteni helyzetet — hangoztatnak, és magyarkodással próbálnak pontokat szerezni Budapesten. Én 2009 óta nyíltan beszélek erről a témáról, de a folyamat még korántsem közeledik a végéhez. Az egyházjog által előírt feltételek teljesültek, a papi szenátus megtárgyalta és támogatta az ügyet, de a döntést nekem kell aláírnom, vállalnom. A következő lépés, hogy a németcsernyei templomot megfosztjuk a szakrális jellegétől, mert templomot soha sem rombolunk le. A szekularizáció után az épület bontásra ítélhető, amelyhez az engedélyt a helyi önkormányzattól kell kérnünk.

Püspök úr, nem tart attól, hogy ezzel a döntéssel felháborodást kelt az itteni hívők körében, és veszít a népszerűségéből?

— Akik eddig hozzászóltak a témához, sajnos nemzetpolitikai érveket hangsúlyoztak. A németcsernyei templomot magyarnak kiáltották ki, a nagybecskereki egyházmegye is magyar lett, pedig ez nem így van. Értem, hogy ez sokaknak nemzetpolitikailag nagyon fontos, de az ügy élét az is tompítja egy kicsit, hogy Magyarország 1941-ben Bánátot nem kérte vissza, csak Bácskát.

Érdemes az anyagi feltételekről is beszélni. A püspökség költségvetésében vannak bánsági források, melyek a híveinktől származnak, szerbiai pályázatok és anyagi eszközök, valamint a külföldi segély. A Szerbiából érkező pénz a büdzsénk 15 százalékát teszi ki, 85 százaléka külföldről érkezik. Ebben a részben az anyaországi támogatás nem egészen 10 százalékos, 90 százalék pedig három országból: Németországból, Amerikából és Olaszországból származik.

A németcsernyei templom ügyét nem a mi híveink vetették fel. Én inkább azt tartom fontosnak, hogy a jövőnk legyen reményteljesebb, és ne húzzuk magunk után a múlt koloncát. Nem a népszerűség miatt jöttem vissza harminc év után az Európai Unióból. Nekem van egy feladatom, mellyel a Szentatya megbízott, és az egyházmegye javát kell szem előtt tartanom.

Magyar Kurír

Idióta liberális “művész” – förmedvényét gyújtogatják a lengyel hidegek Varsóban

A lángoló “Szivárvány” című ‘installáció’

Míg a budapesti buzimeneteken többnyire némi tiltakozó csujjogatásban merül ki a heteroszexuális többség ellenállása, – addig Varsóban már negyedszerre gyújtották fel Julita Wójcik lengyel “akcióművész” (ez is micsoda hülye libsi elnevezés – a szerk.) – Szivárvány című, installációnak nevezett meleg förmedvényét, az egyre idegesebb lengyel hidegek, – augusztus 7-én hajnalban.

Bár manapság Lengyelországban is egyre nagyobb divat hülye liberálisnak lenni, – azért nem mindenki, – sőt a többség nem így gondolkodik. És mind jobban hangot is adnak a lengyel kormány által is kifejezetten támogatott liberalizmussal, – szembeni ellenállásuknak.

A fent említett és a hivatalos média által “műnek és installációnak” nevezett a homoszexualitást jelképező provokáció, – hol másutt épült fel, mint a varsói Megváltó terén. Azon a téren, ahol a Varsói felkelés tiszteletére emelt Megváltó templom áll.

Julita Wójcik – a “művével” – Még krumplit is hámoz a galériában

Julita Wójcik “Szivárvány” című, a liberális és a homoszexuális jelképrendszer minden alantas jegyét magán viselő “műve” – eredetileg 2011-ben készült a lengyel kultúra külföldi bemutatásáért felelő Mickiewicz Intézet megbízásából, hogy a lengyel uniós elnökség idején az Európai Parlament előtti teret díszítse. – Aztán hogy-hogy nem, 2012-ben egyszer csak felállították ezen a varsói téren, – a lengyelek által szent és hősies helyként tisztelt Megváltó templom közelében.

Természetesen a förmedvény felállítása a 2012-es melegfelvonulással esett egybe és az “installáció” később is e menetek célpontja volt. – A varsói Megváltó téren, a Megváltó temploma közelében, melyet a varsó felkelés tiszteletére emeltek… – Naná, hogy nincs az a hazafi, – de legyen az akármilyen nemzetből származó hazafi, – aki erre ne lenne kifejezetten ideges, és ne fogadná meg, – hogy megsemmisíti ezt a háborúban elesett hősöket és a keresztény vallás gyalázó provokációt.

Nincs az a hazafi, – de legyen az akármilyen nemzetből származó hazafi, – aki erre ne lenne kifejezetten ideges…

A 26 méter széles, acél félívre felfűzött 16 ezer művirágból álló építményt, – ismeretlen tettesek 2012. folyamán kétszer is felgyújtották.

Varsó liberális vezetése pedig felújította, arra hivatkozva, hogy az alkotás nagy népszerűségnek örvend. (Mármint a buzik és liberálisok között – a szerk.) – Majd ismét felgyújtották 2013 őszén is, néhány nappal azelőtt, hogy az emberek tízezreit vonzó, november 11-i függetlenségnapi menetet tartották meg a lengyel hazafiak.

Ezt követően a baloldali és a jobboldali ellenzék egyaránt azt követelte, hogy a város vezetői előzzék meg a következő konfliktust, a művet alkalmasabb helyre helyezzék át. Több ezren azt a polgári kezdeményezést is támogatták, hogy a magyar-lengyel barátság szimbólumává alakítsák át a szivárványt, piros-fehér-zöld színeket alkalmazva a felújításkor.

Februárban Varsó vezetésének erre az volt a szintén provokációnak is beillő válasza, hogy rendőri védelem mellett, néhány száz liberális és homokos egyetértő jelenlétében, – újból felállította az immár tűzálló anyagból készült “alkotást”. – Amit mindennek ellenére 2014. augusztus 7.-én ismét felgyújtottak a lengyel hidegek.

Julita Wójcik

Nos, ennek a “Szivárvány” című “műnek” az “alkotója” -Julita Wójcik, – az 1971-es születésű szobrásznak és performernek nevezett idióta, – elmondása szerint arra törekszik, hogy “a hétköznapi tevékenységeket emeljen művészi szintre.” – Ezért olyan hülyeségekre is képes, hogy egy akció keretében órákon át krumplit hámozzon egy galériában, ahogyan azt már 2011-ben is megtette.

Reméljük, hogy az egyre pofátlanabb liberalizmusnak mindinkább ellenálló lengyel nép, – komoly kritikával illeti rövidesen a kormánya oroszellenes politikáját is, – mellyel az csak kárt okoz Lengyelországnak. – Nem véletlenül került most az egész lengyel mezőgazdaság válságba, az EU szankciók és Lengyelország ukrajnai szerepe miatt bevezetett, s a lengyel árukat sújtó Oroszországba irányuló exporttilalom következtében.

Csak úgy mellékesen jegyezzük meg: A “Pussy Riot” provokatőr pop együttesnek a 2012 február 21-én, a moszkvai Megváltó Krisztus templomában történt provokációjára komoly büntetési éveket mért ki az orosz bíróság. – És Oroszországban a homoszexuálisok menete is be van tiltva, – példát vehetne erről is, -mind a lengyel liberális, – s mind a magyar konzervatív vezetés.

Bal-Rad