A neves brit filozófus, Bertrand Russell egy 1959-es interjújában két fontos tanúságot vont le hosszú életéből, amit érdemesnek tartott a jövő generációinak elmondani: egy intellektuális és egy morális üzenetet. Az intellektuális üzenet az volt, hogy bármilyen témát vagy filozófiát is tanulmányozzon az ember, csak azt kérdezze meg magától: mik a tények, és mi az igazság, amit a tények megerősítenek. Soha ne engedjük ettől eltéríteni magunkat azáltal, amit szeretnénk elhinni, vagy ami által úgy gondoljuk, hogy jótékony társadalmi hatást érnénk el. Ehelyett csak és kizárólag a tényekre tekintsünk. A morális üzenet pedig ez volt: a szeretet bölcs, a gyűlölet pedig butaság. Ebben a világban, ahol egyre közelebb kerülünk egymáshoz, egyre több minden köt egymással össze, meg kell tanulni tolerálni egymást: megtanulni belenyugodni olyan ténybe, amit más mond és nekünk nem tetszik. Csak ilyen módon élhetünk egymás mellett. Ha együtt kívánunk élni másokkal és nem együtt meghalni, akkor kénytelenek vagyunk megtanulni egyfajta jóságot, könyörületességet, egyfajta toleranciát. Ez alapvető fontosságú, hogy az emberi élet folytatódhasson ezen a bolygón. De miféle toleranciát? A mai terminológiai szóhasználatban ez inkább elsilányított negatív-előjelű kifejezés már. Mondhatnók elcsépelt. Vajon a tolerancia lenne a társadalmi igazságosság?
De miképpen működik ez a mai mindennapokban?
Joga van-e a hajléktalannak kukázni, kéregetni vagy közterületen aludni, amikor e tevékenységeinek valamelyike vagy mindegyike irritálja a közösséget?
Minden állampolgárt megillet-e az egészségügyi ellátás?
Egyenlő arányban adózzanak-e a gazdagok és a szegények?
Miként kezeljük az egyenlőtlenséget?
Miképpen körvonalazhatók az állampolgár jogai és kötelezettségei?
Meddig terjed a polgári engedetlenséghez való jogunk?
Vannak-e a fáknak, az állatoknak jogaik?
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket érintünk, de úgy tűnik, bele kell nyugodni a ténybe, hogy „...az abszolút igazságosság az emberiség örök illúziója marad. A racionális megismerés szempontjából csak érdekek és érdekkonfliktusok vannak. A konfliktusok úgy oldhatók fel, ha egyiket a másik rovására kielégítjük, vagy kompromisszumot létesítünk közöttük. Bizonyos feltételek közt az egyik, más feltételek között a másik lehet igazságos, a kompromisszum pedig csak akkor lehet igazságos, ha a társadalmi békét végső célként tételezzük. Azonban a béke sem lehet abszolút, csak relatív igazságosság”  mondja Hans Kelsen.
"A tolerancia tevékenysége a fegyverkezés ellen és a béke megteremtése érdekében szüntelenül megnyilvánult a nemzetközi színtéren és korunk minden ezzel kapcsolatos válságában. Itt a 60-as évek nukleáris válsága és a jelenlegi nemzetközi politikai feszültség közötti tragikus párhuzam. A konfliktusok okai Krisztus visszautasításából, a technológia fejlődésébe vetett túlzott bizalomból és a fogyasztásra alapozott jólétből származnak. A jóakaratú emberekhez szól, hogy váljanak a béke előmozdítóivá. Ez az üzenet ma is időszerű. Fontos a jogok és kötelezettségek tiszteletben tartása, amelyek minden embert megilletnek. Ezáltal meg lehet valósítani a béke célkitűzéseit: az élethez való jogot és az annak védelmére irányuló kötelezettséget" - vallja a Szentszék.
Hogyan tegyünk igazságot a 3 megállapítás között? Ez a mai liberális életszemlélet befészkelte magát minden szférába a gondolkodásmódtól kezdve, a gyakorlati megvalósításokon át mindenhová. A magyar mindig is könyörületes nép hírében állott, hiszen tisztelte az ellenségeit, a vele szembe fordulókat. Csak azt nem, aki hátulról, belülről támadta. Azokkal nyílván könyörtelen volt. Vajon ez igazságosságnak tekinthető-e? Mert még legyőzött ellenségeinek a krónikásai is arról tanúskodnak, hogy így volt és ez nem lehet öncélú. Tehát a jogok és kötelességek országa a miénk lehet.
Az igazságosság a politika legősibb témái közé tartozik.

...osság
Platóntól Rousseau-ig számos politikai értekezés alapvető kérdése az igazságosságra vonatkozik, történeti szempontból Arisztotelész elméleteire vezethetők vissza a viták. Az igazságosság alapvetően három nagyobb területen fordul elő mint általános, jogi vagy társadalmi elv. A Nikomakhoszi etikában Arisztotelész az igazságosságot úgy határozza meg, mint a törvényeknek való engedelmességet ("ami a törvények szerint való") és az egyenlőség szabályainak való megfelelést ("ami méltányos és egyenlő"). Az igazságosság két típusát különböztethetjük meg: az elosztó és kiigazító (korrekciós) igazságosságot. Az első típus bizonyos dolgok (javak és kitüntetések) elosztására vonatkozik egy politikai közösség tagjai között, míg a második a polgárok közötti aktusok helyességére vonatkozik. Ugyanakkor mindkettőt az arány (ratio) és a matematikai arányok határozzák meg. Az elosztó igazságosság két személyre és két dologra vonatkozik. A két dolog elosztása a megfelelő személyek között csak akkor nevezhető igazságosnak, ha az érintett személyek érdemeinek megfelelő arányok szerint járnak el. A kiigazító vagy korrekciós igazságosság szándékos (mint amilyen az eladás vagy kölcsönzés), illetve a nem szándékos (pl. lopás) tranzakciókra vonatkozik, amennyiben az egyenlőséget helyre kell állítani, ha sérelem érte egy ilyen aktus során.


Mint általános elvet nem lehet az erkölcsi alaptól vagy a társadalmi szokásoktól kiszakítva tárgyalni. Az igazságosságot eltérően értelmezték különböző korokban és különböző társadalmakban. Másfelől azonban számos vita tárgyát képezi az állandónak tekintett értékekhez (pl. egyenlőség és szabadság) vagy a metafizikai elvekhez fűződő viszonya. Nem meglepő, hogy a forgalomban lévő definíciók rendszerint homályosak - pl. "igazságosság az az általános elv, mely szerint az egyének azt kell, hogy kapják, amit megérdemelnek" (D. Jary, J. Jary, 1995). A jogi igazságosság a törvények alkalmazására vonatkozik egy adott jogrenden belül, s mint ilyen a kiigazító típusú igazságosság fogalma alá tartozik. Elősegíti egy adott jogrend adminisztratív érvényesítését és a döntések végrehajtását, végső soron tehát az állam fennmaradását. Többnyire megkülönböztetik az eljárási és tartalmi igazságosságot (A. Heywood, 1999). Az eljárási igazságosság elve tartalmazza a törvény méltányos és tisztességes alkalmazását. Ennek egyik lényegi eleme a törvény előtti egyenlőség, melynek értelmében a törvény alkalmazása során előforduló bármilyen diszkrimináció igazságtalanságnak minősíthető. A tartalmi igazságosság magukat a szabályokat vizsgálja, hogy vajon igazságosak-e, vagy sem. Ez utóbbi, az eljárási igazságosságtól eltérően, teljes mértékben az adott közösség által elfogadott értékek függvénye. A társadalmi igazságosság meghatározása szerint is az elosztó típusú igazságossághoz tartozik. Általában a javak (akár anyagiak, akár nem) méltányos elosztására utal egy társadalmon belül. Ugyanakkor az elosztást bizonyos szabályoknak kell igazolniuk. Tekintve, hogy nem volt egyetértés sem azt illetően, hogy mit kell elosztani, sem a tekintetben, hogy milyen szabályoknak megfelelően, számos egymással is szembenálló elmélet született a társadalmi igazságosságra vonatkozóan, különösen a 20. században. A kortárs irodalomban a legismertebbek John Rawls és Robert Nozick elméletei. Mindketten a társadalmi szerződés elvére építenek, ám ellentétes irányba fejlesztik tovább. Rawls igazságosság-fogalma újraélesztette a politikaelméletnek a normatív aspektus iránti érdeklődését abban a korszakban, amelyet a neopozitivizmus uralt. Elképzelésének magját két olyan elv alkotja, amelyeket az alábbiak szerint lehet összefoglalni: "Minden személynek egyenlő joggal kell rendelkeznie az egyenlő alapvető szabadságoknak ahhoz a legkiterjedtebb teljes rendszeréhez, amely összeegyeztethető a szabadság egy mindenki számára hasonló rendszerével", illetve "A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket úgy kell alakítanunk, hogy a) a legkevésbé előnyös helyzetűek számára a legelőnyösebbek legyenek az igazságos megtakarítás elvével összhangban, és ugyanakkor b) a tisztségek és pozíciók, amelyekhez kapcsolódnak, álljanak nyitva mindenki előtt a méltányos esélyegyenlőség feltételei mellett" (Rawls, 1997, 361. o.). Következésképpen az igazságosság elve három ideához kapcsolódik, ezek a szabadság, az egyenlőség, és amit Rawls úgy nevez, hogy a közjóhoz való hozzájárulás fejében járó elismerés. Az első elv Rawls elképzelésének, az igazságosság elmélete liberális hátterének része, míg a második elv arra utal, hogy "az esélyek egyenlőtlenségének javítania kell a kevesebb eséllyel rendelkezők esélyeit" (Rawls, 1997, 362. o.). Pontosabban, a második elv az egalitarizmus melletti kiállásként is felfogható. Rawls számára az igazságosság a társadalmi intézményekhez és gyakorlathoz kapcsolódó erényfogalom, függetlenül a személyektől és az egyedi cselekvéstől. R. Nozick elmélete az igazságosság induktív meghatározását kísérli meg, amely három pillérre támaszkodik: 1. "az a személy, akinek az igazságos birtokbavétel elvének megfelelően kerül a birtokába egy tulajdon, jogszerűen birtokolja a tulajdont" 2. "az a személy, aki egy tulajdont a tulajdon átruházása elvének megfelelően birtokol, jogszerűen birtokolja a tulajdont, és 3. jogszerűen tulajdont birtokolni csak az 1. és 2. pontok (ismételt) alkalmazása révén lehetséges (Nozick, 1974). Általánosságban megállapítható, hogy Nozick elmélete a minimális államot kívánja legitimálni és rendszerszerűen fenntartani.

A liberalizmus az individuális szabadság, az egyenlő jogok és szabadságjogok centrális gondolatán alapul, melyeket a független egyének társulásaként felfogott állam szavatol és kényszerít ki. A liberalizmus mindenekelőtt politikai filozófia és elmélet, valamint politikai doktrína.  “A liberalizmusnak nem szükséges egy saját "liberális én" alapjára helyezkednie, mivel csupán a polgártársak nyilvános identitásával van dolga. Következésképpen a tolerancia azt jelenti (legalábbis Forst szintézis igényű igazságosság-elméletében), hogy kölcsönösen elismerik, garantálják és megvédelmezik-oltalmazzák (safeguard) mindenki etikai identitását: minden egyes személynek joga van etikai identitáshoz, melyet a törvény garantál, és amely jogi szinten maga is nyilvános igazolásra szorul, jóllehet morális indokok és deontológiai normák segítségével. Valamely életformát csupán ily módon kell (szabad) korlátozni, vagyis (újra meg újra) rögzítve a negatív szabadság határait, hisz egyazon időben, egyazon közösségben nem valósítható meg valamennyi választás” – mondja Forst, 1996-ban. A legitimitás a legfontosabb politikai értékek egyike, mely szorosan kötődik a szabadsághoz, az egyenlőséghez és az igazságossághoz. A fogalom valamely politikai rend elismerésre méltóságát jelenti.

A legitimitás valamely adott kormányzat vagy politikai hatalom alapító elve és igazolása, amely egyfelől igényli a kormányon lévők, a hatalmat gyakorlók tudatosságát, hogy jogosultak az általuk betöltött hivatás gyakorlására; másfelől e jog elismerését azok részéről, akiket kormányoznak. Valamennyi politikailag szervezett társadalomban lennie kell egy olyan közös meggyőződésnek, amelyet azok is vallanak, akik kormányoznak, és azok többsége is, akiket kormányoznak: ez megalapozza a hatalom gyakorlásához való jogot, valamint a nép számára az engedelmeskedés értelmét. E közös meggyőződés a legitimációs elv és ez szolgál indokul a politikai kötelezettségvállalás és a politikai értelemben vett civilizált rend számára. A politikai legitimitás jelöli a politikai uralom minden olyan formáját, melyben azok, akik kormányoznak, sikeresen fenntartják arra vonatkozó igényüket, hogy a törvénnyel, a hagyománnyal összhangban, vagy más hasonló alapon joggal kormányoznak, ezért a politikai legitimitás gyakran a legitim hatalom formájában jelenik meg. Bármely politikai rendszerben a hatalmat elsősorban két vezérelv alapján gyakorolják: erővel és tekintéllyel. A legitimitás értelme, hogy erősítse a másodikat és mérsékelje az elsőt; ezért főképpen azt a célt szolgálja, hogy civilizálja a társadalom magatartását a politikai közösségekben - s mindenekelőtt a politikatudomány normatív fogalma. A politikai gondolkodás története igazolta, hogy erős kapcsolat áll fenn a legitimitás és az adott társadalomban uralkodó világnézetek között. A politikai gondolkodás története ugyancsak tanúsította, hogy egyetlen ismert legitimációs elvet sem lehet csupán erkölcsi vagy jogi normákra egyszerűsíteni. Ellenkezőleg, magában foglalja mindkettőt és egyszersmind túl is mutat mindkettőn. Miként Montesquieu rámutatott, a legitimitás elve a kultúra és a civilizáció ténye, illetve egy adott kormányzat, másfelől egy adott nemzet "gondolkodásmódjának" kifejeződése. A normatív fogalomként értett legitimitás az alapvető emberi választások és a közösségi értékek tartományában helyezkedik el.
A római jogtudományban nem létezett egyértelmű különbségtétel valamely rezsim legitimitása és törvényessége (legality) között: az olyan kifejezések, mint imperium legitimum vagy potestas legitimum jogszerű uralkodásra utaltak az önkényes uralommal vagy a zsarnoksággal való szembeállításban. A legitimitás közvetlenül kapcsolódik a hatalom jellegének és eredetének problémájához. Vajon mi teszi olyan entitássá a kormányzatokat és politikai hatalmakat, amelyeknek engedelmeskedni kell? A legitimitás első elve ez volt: omnis potestas a Deo ('minden hatalom Istentől származik'). Az ilyesféle közös meggyőződés egyenlőségjelet tesz a politikai kötelesség és a vallási kötelesség közé. A második elv a következő volt: omnis potestas a Deo sed per populum (minden hatalom Istentől származik, de csak a nép szava révén); ez az elv tehát összetett.

Dr. Madarasi Pál