Aki még nem tudott róla, ám
tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti
harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka
megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy
szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő
sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus
Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus
megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a
mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.
Nagy tiszteltetés ám a
gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy
kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán
a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az
ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket
az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban
aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek
szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a
mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek
odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.
De ebben az esztendőben
szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony
előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták
velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz
odafönt.
Ilyesmi még nem történt amióta
világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá
egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a
magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.
Mikor aztán megszólaltak
odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna
kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint
kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban
olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől,
hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom
származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer,
amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a
csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a
kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen
keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az
újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől,
hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló
ágai alá.
Az Úr Jézus, látva a
bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől
nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi
kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a
karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be,
ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet.
Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak
hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!
Elsőnek az ősz István király
lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát.
Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a
többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a
nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a
márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész
magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota
közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a
karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani
kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a
húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan
szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme,
s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a
padlót.
Majd az Úr Jézus jelt adott
megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához,
hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre
írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat.
Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát,
Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta
fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal,
hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy
roskadozott a fa a tehertől.
Sok-sok időbe került, míg a
mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga
ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a
világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr
Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra
kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak,
hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi
Magyarhonba.
Végül aztán már csak az égi
magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába
mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a
gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen
megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban
odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az.
Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt,
kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az
ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te
minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” –
vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.”
„Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit,
megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig.
Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről
jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén,
Uram.
Néhány pillanatig mély-mély
csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi
angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus
szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta
jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán
küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” –
felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” –
kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis
testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem
imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon
elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret”
– felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap
félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” –
tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten
nincsen fehér kenyér, régóta már…”
Mély, döbbent csönd volt,
szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt
emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött
volna alá a mennyországból.
Aztán az Úr Jézus lehajolt s
homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s
lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér
a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent
jártam a Földön. Kenyeret.”
Valahol a meghatottan álló
magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás.
Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz
és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta
hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész
mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér,
amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”
Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!
Wass Albert (1908-1998)