Kedves
testvéreim, mit gondoltok 37 évvel ezelőtt, miért pont a mai napon,
Keresztelő Szent János ünnepén jelent meg először a Szűzanya a Podbrdon?
Véletlen ez, vagy ezt a napot választotta ki a Szűzanya, hogy ekkor
látogassa meg először ezt a mi Hegyvidékünket? Ha a mai szemszögből
szemléljük, akkor minden arról beszél, hogy mindez nem véletlen. És pont
ez a mai nap volt az a csíra, amelyből később minden kiindult.
Miért
pont Jánost választotta? Ki volt János? Vízválasztó az Ó- és az
Újszövetség között. Vele zárult be a történelem egy időszaka és azután
kezdődött el egy új korszak. A Szűzanya itt Jánossal kezdte. Ez pedig
azt jelenti, hogy ezzel valami nagyon komoly dolgot szeretett volna
elkezdeni. A tudatában sem vagyunk annak, mily nagy jelentőségű ez! A
Szűzanya példaképet helyezett elénk. Azért, hogy amikor megtérésre hív
bennünket akkor, tudjuk mit jelent az. Amikor böjtre hív minket, Jánosra
tekintsünk. Amikor a Jézushoz vezető utat készíti számunkra, János
legyen a példaképünk!
Sok
hasonlóság van Mária és János között: 37 évvel ezelőtt, Keresztelő
Szent János ünnepén a Szűzanya a karjaiban hozta el a kis Jézust. Mit
akart ezzel mondani? Hát nem azt, amit János is mondott: Íme, az Isten
Báránya! Íme, Ő a ti békétek!
János
a pusztába kiáltó hangja volt. Hát nem Mária is az, immár 37
esztendeje? A pusztába? Igen, a pusztában, amely az emberekben és a
szívekben van.
Ki
érezte meg először Mária érkezését és kezdett el ujjongani örömében?
János! Erzsébetnek, édesanyjának méhében. Gondolkodtatok-e valaha is
erről: a meg nem született gyermek elsőként ismerte fel és hirdette meg a
Messiást! A meg nem született gyermek! Micsoda üzenet ez a mai időknek!
Mária
önmagában, a testében vitte a Hegyekbe az éppen megfogant gyermeket,
Keresztelő Szent János ünnepén pedig a karjaiban hozta el a mi
Hegyünkre, a mi Podbrdonkra a kis Jézust.
És
akkor sok szív megérezte jövetelét. Oly sokan! Először a látnokok, majd
a plébániai hívek, a környékbeliek, végül pedig a világ minden táján
élők. Igen, szerte az egész világban! Hihetetlenül hangzik, de mégis
mily csodálatos! Olyan, mint János idejében. Máté írja: „Akkor kiment
hozzá Jeruzsálem, az egész Júdea és a Jordán egész környéke.
Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, és megvallották bűneiket.” (Mt 3,
5-6).
A bűnbánat szentségéhez járulnak, meggyónnak. Igen, tanúi vagyunk ennek itt, Medjugorjéban!
Mária
Keresztelő Szent János ünnepét választotta ki, de ezt a plébániát, a
két hegyet, a Podbrdot és a Krizevacot, a templomot és minden egyes
embert is. A két hegy, mint egy ölelés, mint az öl, amelybe az Édesanya
fogad be bennünket, mint a nyitott szív – többek, mint általában a
hegyek: Az egyik Betlehem, ahová az édesanya karjaiban hozta el a kis
Jézust, a másik pedig a Golgota, ahol ugyanez az édesanya imádkozik a
kereszt alatt keresztrefeszített fiáért. Az egyik hegy Jézus bennünk
való megszületéséhez, a másik a feltámadáshoz vezet.
A
mezőn, a völgyben van a templom, amely előtt meggyónunk, és amelyben
táplálkozunk. Olyan, mint egy háromszög. Nem, inkább, mint egy szív.
És,
íme, már világos, mit is szeretne Mária – hogy kövessük, azt tegyük,
amit ő tett: Elment a Hegyekbe és a Templomba. És, mindent, amit tett,
szívvel tette. A hegyek meghívás számunkra az exodusra, a völgykatlanból
való kivonulásra, a mindennapi gondolkodás- és látásmódunkból. Megyünk
fel a hegyre, mintha önmagunkból szeretnénk kilépni, hogy az ima, a
szemlélődés és a rózsafüzér titkok állomásainak elmélkedése által a
Jelenések hegyén és a Krizevac keresztútján átéljük a máshogyan látást
és a máshogyan gondolkodást. És Jézust szemlélve felismerjük és megengedjük neki, hogy megváltoztassa szívünket.
No,
a mi Hegyeinkre való feljutás nem végső célunk. Lukács írja: „Azokban a
napokban Mária útra kelt és a hegyek közé sietett”, majd folytatja:
„Juda városába”. Ezután Lukács írja: „Belépett Zakariás házába és
köszöntötte Erzsébetet.”
Mária
azt szeretné, hogy gyakrabban induljunk a Hegyekbe, a Podbrdora és a
Krizevacra, hogy eltávolodva a barátoktól és az ellenségektől, a
munkától, a szegénységtől és a gazdagságtól, a jó és a nehéz emberi
kapcsolatoktól, az örömtől és a gondoktól, közelebb kerüljünk Jézushoz.
Azzal
a céllal, hogy majd a Hegyekből „Juda városa”, „Zakariás háza” felé
induljunk – másokhoz, de már máshogyan, megváltozva – Jézussal a
szívünkben. És amikor visszatérünk és köszöntünk másokat – ahogyan Mária
Erzsébetet – akkor ujjongjon az örömtől azok szíve, akikkel
találkozunk. Pontosan, amikor nagy bajban vagyunk, azért sietünk fel mi
is gondjainkkal Hegyeinkre, a Podbrdora és a Krizevacra, hogy lépteink
lelassuljanak, és szívünk más ritmusban dobogjon.
Emlékezzünk
csak fra Slavko Barbaric atyára, aki azt üzeni nekünk: „Haragunk,
idegességünk, káromkodásunk, alkoholizmusunk, a kábítószer, a
veszekedés, az elégedetlenség, a belső zúgolódás, a bizonytalanság, a
félelmek, a szorongások, az álmatlanság csak annak jelei, hogy
elveszítettük azt a ritmust, amely boldoggá tesz, és amely lehetővé
teszi azt, hogy találkozzunk önmagunkkal, az emberekkel, a természettel
és Istennel. Amikor az ember ideges és türelmetlen, akkor nem
találkozhat sem önmagával, sem másokkal. A drog és az alkohol, a
féktelen barátkozások, a túl hangos zene, a kiabálás, a mértéktelen evés
az ember görcsös próbálkozása azért, hogy visszatérjen egy más
ritmusba.”
„Ahhoz,
hogy visszatérhessünk a béke új ritmusához, ma sokkal több idő
szükséges az imára, a csendre, a halk éneklésre, az Isten szavára, mint
valaha, mert egyre több olyan helyzet adódik életünkben, amely kibillent
bennünket a ritmusból. Ezért sok keresztény, aki sietve és röviden
imádkozik, aki így veszt részt a szentmisén, aki így végzi a
szentgyónást, nem lép be az új ritmusba és nincs ereje semmit sem
megváltoztatni az életében… A menekvés pedig az imában, az Istennel való
barátkozásban, az önmagunkhoz való visszatérésben van.”
A
Szűzanya utat mutat, hogyan lehet Mártától, a stressz helyzetekből, a
békétlenségből, a sok-sok gondból és bajból eljutni ahhoz az egyetlen
fontoshoz, és hogyan válhatunk olyanná, mint Mária, a nővére, aki
tudatában volt az egyetlen szükségesnek. Ezzel az indítékkal az egyetlen
szükségesért tudni kell kiválasztani a Hegyre vagy a Templomba vezető
utat, és odaülni az Úr lábához és hallgatni szavait felfelé haladva a
sziklás ösvényen vagy az Oltáriszentség előtt vagy a gyóntatószékben
vagy a kereszt előtt térdelve, rózsafüzérrel vagy kereszttel a
kezünkben, megtörve a kenyeret és vízzel oltva szomjunkat a böjti
napokon, kezünkben tartva a Szentírást, szívvel olvasva és figyelve rá…
Mária
Keresztelő Szent János ünnepét választotta, mert János ma is nagyon
aktuális. Ma, amikor sokan nem tudják kik is valójában, mi az
identitásuk, és mi nem, és mik nem lehetnek, és minek nem kell lenniük,
János példát ad az embernek, mert ő tudja ki valójában, és ki nem.
Ő
tudja, és el is mondja, hogy nem ő a Krisztus (a Messiás), sem Illés,
nem próféta. No, azt is tudja, hogy kicsoda és el is mondja magáról: „A
pusztába kiáltó szó vagyok: egyengessétek az Úr útját!” János az, ami
valójában is és teljesen betölti az, ami ő. Nem boldogtalan amiatt, ami,
nem és ami nem is lehet.
Jézus
azt mondja róla, hogy próféta, sőt a prófétánál nagyobb. És hírnök,
megelőzi a Messiást. Ez a két kijelentése Jézusnak Jánosról világos
számunkra, de a következő kissé összezavar bennünket: „Asszonyok
szülöttei között nincs nagyobb Jánosnál, mégis, aki a legkisebb az Isten
Országában, nagyobb nála.” Senki sem nagyobb Jánosnál, ugyanakkor mégis
mindenki nagyobb nála. Hogyan értsük ezt? Valóban, az emberek szemében
senki sem volt nagyobb Jánosnál – ő János, aki erényes életével
túlszárnyalt minden asszonytól született embert. Az emberi természet
szemszögéből elérte a csúcsot: nagy tiszteletnek örvendett, keresték az
emberek. Még az is elterjedt róla, hogy ő a Messiás.
Ha
János helyében lennénk, vajon hogyan reagálnánk? Nem lenne hízelgő ez
számunkra? Azon a szinten, ahol minden körülöttünk forog, az ego körül,
ahol arra törekszünk, hogy valaki legyünk mások szemében, lehetőség
szerint nagyobbak másoknál, hogy a népszerűségben túlszárnyaljunk
másokat a tudásban, a titulusban, a sikerben, a pénzzel, az új autóval.
Nem elég kibontakoztatni a talentumokat és képesnek lenni valamire,
hanem szükséges az is, hogy ismertek és elismertek legyünk, valakik
mások szemében.
János
nem maradt meg az asszonytól való születettségénél, az emberi természet
felszínén, hanem növekedett. Újjászületett, ezt láthatjuk abból is,
hogy „az Isten Országában a legkisebb is nagyobb nála.” Mit jelent ez?
János
felülemelkedett a felszínen, azon, hogy figyelje azt, mit mondanak róla
mások, és ki ő mások szemében. Most, az új felszínen, Isten Országának
benne való növekedése által, János szemében mások nagyobbak nála. Ez
János, aki Jézus előtt megméri és megismeri önmagát, és növekszik a
bölcsességben és a megérti: „Neki, Jézusnak növekednie kell, nekem pedig
kisebbednem.” Hasonló megfogalmazásokat találunk más helyeken is: „Aki
utánam jön, nagyobb nálam”. „Nem vagyok méltó arra, hogy megoldjam a
saruszíját.”
János
arra tanít bennünket, legfontosabb az, hogy felfedezzük hivatásunkat,
eredetiségünket, megismerjük és elfogadjuk önmagunkat. És boldogok
legyünk azért, mert sok lehetőségünk van arra, hogy növekedjünk és jót
cselekedjünk.
Mindannyian
voltunk vagy vagyunk az asszonytól születettek szintjén, az emberi
természet szintjén, amelyben testileg és lelkileg növekszünk,
gyarapszunk a tudásban, a növekedésben, a kultúrában, kibontakoztatjuk
talentumainkat… Ezen a szinten szeretnénk valamit létrehozni, valakivé
válni mások szemében, jobb lenni másoknál, anyagi javakkal rendelkezni,
házat, vállalkozást, panziót, hotelt építeni, titulussal rendelkezni,
elismertnek lenni.
Ez
az első szint természetes. A fontos az, hogy ne gondoljuk azt, hogy ez
lényünk fejlődésének csúcspontja. A fejlődésnek tovább kell mennie:
János példája szerint, dönteni kell a növekedés mellett, vagyis,
leszállni szívünk mélyére, a bennünk működő Isten országának szintjére,
ahol újjászületünk – onnan felülről.
Ez az, amire itt a Béke Királynője annyi év óta tanít itt bennünket.
Emlékezzünk
csak Jézus éles kritikájára, amellyel kortársait illette: „Eljött
ugyanis hozzátok János az igazság útján – és nem hittetek neki. A
vámszedők és az utcanők azonban hittek neki. Ti még ennek láttán sem
gondoltátok meg magatokat később, hogy higgyetek neki.” (Mt 21, 32)
A
Szűzanya kiválasztotta Jánost, mert János kérdés elé állít bennünket.
Ahogyan abban az időben, úgy ma is két lehetőségünk van: Megmaradhatunk
az írástudók szintjén, akik Jeruzsálemből jöttek és Jánossal
foglalkoztak: Vajon te vagy a Messiás? Te vagy Illés? A próféta vagy? És
nem változtak meg. Vagy Jánost választani és őt hallgatni, és
válaszolni hívására, amely nekünk szól, személyesen nekem: Térj meg!
Megmaradhatunk
azok szintjén, akik Medjugorjéval foglalkoznak: Miért tartanak ilyen
sokáig a jelenések? Mik ezek – mik azok? Miért van ez így – vagy úgy?
Vagy meghallani Mária hívását: Térj meg! Tanuld a szívvel való imát!
Engedd meg Istennek, hogy megváltoztassa a szívedet…
Könnyebb
Jánossal foglalkozni, vagy Medjugorjéval, mert akkor nem rólunk van
szó. Könnyebb ez, mint meghallani a megtérésre szóló hívást, amelyet
János és Mária intézett hozzánk, mert ebben az esetben tükör előtt
állunk: És én? Nekem szükségem van-e megtérésre? Van-e olyan dolog az
életemben, amit meg kell változtatnom?
Mi
van velünk? Foglalkozunk-e Medjugorjéval? Számoljuk-e a zarándokokat?
Vagy arra törekszünk, hogy meghalljuk azt, amit a Béke Királynője mond?
Vannak,
akik azt mondják: vendég, turista, szezon. Különbség van aközött, ha
azt mondom turista, vagy ha azt, zarándok. Mert az első nem állít
kérdést elém, míg a második, igen. Mert ha az az ember, aki messziről
jött zarándok, akkor mi van velem? Ki vagyok én?
Különbség
van aközött, ha azt mondom: szezon vagy a kegyelem ideje. Az első nem
kötelez engem, ez a második pedig, kérdést állít elém: Hogyan élem meg
ezt a kegyelmi időt? Lehetséges-e, hogy elszalasztom ezt az időt, amely
ezer generáció közül egynek adatik?
És
te, kedves zarándok? Medjugorjét kétféle módon élheted meg: azt
keresed, hogy számodra kényelmes legyen (a hotelben, a panzióban), hogy a
szobádban legyen televízió, a szálláson lift és klimatizált szoba…
Ehhez hasonlóan tesznek a turisták. Vagy, azt az utat választod, amely a
növekedéshez vezet: a zarándoklat napjaiban eldöntöd, hogy a Szűzanya
iskolájában tanulsz élni. A szívvel való imát választod a csendben, egy
nap szívvel böjtölsz, szívvel imádod Jézust az Eucharisztiában,
találkozol az irgalmas Atyával a szentgyónásban, szívvel olvasod Isten
szavát, rózsafüzért imádkozol a Podbrodon és keresztutat a Krizevacon.
János
felnyitotta az emberek szemét és ezt teszi a Szűzanya is. Hallgassunk
meg néhányat a szavaiból: „Drága gyermekeim, ti kegyelmeket szeretnétek
kapni, de nem imádkoztok. Nem tudok segíteni nektek, mert ti nem akartok
elindulni.” „Beszéltek, beszéltek, de nem imádkoztok.” „Futkostok,
dolgoztok, gyűjtögettek, de áldás nélkül. Nem imádkoztok.” „Gyermekeim,
ti nem tudtok Isten kegyelmében élni.” „Gyermekeim, olyan időben éltek,
amikor Isten nagy kegyelmeket ad, de ti nem tudjátok kihasználni ezt.
Minden mással törődtök, de a lelketekkel és a lelki életetekkel a
legkevésbé. Ébredjetek fel lelketek fáradt álmából, és mondjatok teljes
erőtökből Igent Istennek.” „Gyermekeim, kevéssé szerettek, és még
kevesebbet imádkoztok. Eltévedtetek és nem tudjátok, mi a célotok.
Fogjátok kezetekbe a keresztet, nézzétek Jézust és kövessétek őt.”
János
és Mária nem marad meg a kritikánál, hanem kiutat mutatnak. A kiút
pedig a megtérésben van. A böjt – természetesen a radikális, a kenyéren
és vízen, szerdán és pénteken imádsággal összekötve – mély kapcsolatban
áll a megtéréssel. Mi néha elalszunk, ringatózunk, és azt gondoljuk,
hogy minden rendben van, de amikor elkezdünk böjtölni, megértjük, mennyi
mindent mulasztunk el. Elmulasztjuk a fejlődést. A böjt felráz
bennünket, és meghív arra, hogy kilépjünk a különböző rabságainkból és
vakságunkból, azokból a dolgokból, amelyek meggyőznek bennünket arról,
hogy nagyon fontosak, mégis rabbá tesznek minket, és elvonják a
figyelmünket arról az egy szükségesről, arról az égi kincsről, amely
múlhatatlan, örök.
Amikor elkezdünk böjtölni, eszünkbe jut: Emlékezz ember… És a másik: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével.
Emlékezzünk
János kérdésére, amelyet a börtönből intézett Jézushoz: Te vagy-e a
Messiás? És mit válaszol Jézus Jánosnak? Mondjátok meg Jánosnak: a
süketek hallanak, a bénák járnak, a vakok látnak… Jézus tehát rámutat a
gyümölcsökre.
És itt is egyesek felteszik a kérdést: valóban igaz, hogy megjelenik a Szűzanya? Mit válaszolna Jézus? Nézzétek a gyümölcsöket!
Ha
azt nézzük, milyen sok zarándok jön ide, azt kérdezhetjük, mi az, ami
elindít ennyi embert a földgolyó minden sarkából ide, Medjugorjéba? Mi
indít sokakat arra, hogy néhány napi utazás után itt, a Béke házában hat
napon át kenyéren és vízen böjtöljenek? És majd azután újra autóbuszba
üljenek, és ugyanannyi időt utazzanak haza? Ha látod az arcukat – maga
az öröm! Őszinte, igazi öröm!
Ide
jöttek, mert itt az Ég oly közel van. Ide jöttek a legnagyobb és
legfontosabb szükséglet miatt – lelkük szükséglete miatt, hogy
felfedezzék a nagyobb szeretetet, hogy megismerjék az irgalmas Atya
szívét! Hogy rátaláljanak az igazi békére! A szív békéjére, amelyet
semmilyen békétlenség nem tud ellopni!
Ezért
kedves plébániai hívek! Ti kísértésekben éltek, de a kegyelemben is
immár 37 esztendeje. A Szűzanya arra hív benneteket, hogy olyanok
legyetek, mint Mária, a szükségletek pedig arra hívnak, hogy olyanok
legyetek, mint Márta. Biztosan kell, hogy olyanok is legyünk, mint
Márta, aki a dolgok körül forgolódik. Mert egyébként hol lenne
elszállásolva a sok zarándok. Azonban ne maradjunk meg a külső gondok
felszínén. Nagy kísértés ez! Megmagyarázni a szentmiséről való
hiányzásunkat és az elmaradt imádságot, a kötelesség miatt. Amikor közel
vagyunk, belülről azonban eltávolodtunk, akkor a szentmise és az
imádság kötelesség, de ha belülről közel vagyunk, ha a tudatunk és a
szívünk éber, akkor a szentmise és az imádság szükséglet – a lelkünk
szükséglete!
Hogyan
ébredjünk fel Márta álmából és hogyan ne feledkezzünk meg arról az
egyetlen szükségesről és fontosról, és mint Mária reggel, napközben és
este, oda tudjunk ülni lelkünk legjobb Barátjának lábához.
Sohase
szokjuk meg azt, ami itt történik! Nagy kísértés számunkra, hogy oly
közel legyünk, de mégis oly távol. Oly közel éljünk a forráshoz, és
mégis szomjasak és felszínesek maradjunk. Benső tapasztalat és növekedés
nélkül.
Gondoljunk
csak a tékozló fiú példabeszédében szereplő idősebb fiúra, aki oly
közel van az apjához. Nem volt rossz ember, az apja mellett maradt,
szorgalmasan dolgozott, de valahol hibázott. Hol? A szíve nem
bontakozott ki, kicsi, szűk és rideg maradt.
Nem
bontakozott ki, nem növekedett, nem vált hasonlóvá az apjához és az ő
tágas szívéhez, amelyben a szeretet uralkodott. Miért nem? Mert nem
ismerte meg.
És
számunkra is kísértés, hogy itt vagyunk, közel és ne ismerjük meg azt,
amit az Ég, amit az Édesanya mond! Ne engedjük meg, hogy oly közel
legyünk, de mégis oly távol az ő szívétől! Ő, az Édesanya választott ki
bennünket! És különleges szerepet bízott ránk! El lehet, el szabad-e
mulasztani ezt?!
Ne
engedjük meg, hogy az bontakozzon ki bennünk, amit a trend kínál, a
szívünk pedig zárva maradjon arra, amit a Szűzanya szeretne. Vagy pedig
azt, hogy gyermekeinknek lehetővé teszünk mindent, amit a világ kínál,
amit a trend és a divat szeretne, de nem tesszük lehetővé számukra a
belső fejlődést, amit a Szűzanya szeretne. És a mobiltelefont bámulva
megtudunk minden részletet, ami a világban történik, de nem tudjuk
meglátni azt, ami a saját szívünkben van!
Vannak
a plébániai hívek között, akik tudatosak – harcolnak, nem adják fel! Az
árral szemben úsznak! Dolgoznak, de otthagynak mindent és eljönnek a
szentmisére reggel vagy este, felmennek a Jelenések hegyére és a
Krizevacra, a családban imádkoznak vagy imacsoportokat alakítanak.
Ingyen befogadják otthonaikba a fogyatékkal élőket, oly sok év óta a
papokat lelkigyakorlat idején… És oly sok más jót tesznek, ami nem
látható. Ezekben a napokban volt a fogyatékkal élők 7. nemzetközi
zarándoklata. Sok ember jósága mutatkozott meg. A fogyatékkal élők erre a
jóságra ébredtek és létrejött a szeretet és a jóság mozgalma. És
pontosan ezt szeretné a Szűzanya: felébreszteni lelkünk jóságát! Azt a
jót, amely bennünk van.
És
a végén emlékezzünk Jézus szavaira, amelyet Keresztelő Jánosról
mondott: „Ő világosság volt, amely világít, de ti csak ideig-óráig
akartatok fényében gyönyörködni.” És ahogyan a zsidóknak Keresztelő
János alakjával, úgy nekünk is Keresztelő János ünnepén felragyogott a
világosság…
És
mi? Vajon mi is, mint a zsidók csak ideig-óráig akarunk fényében
gyönyörködni? És azután ugyanúgy folytatjuk életünket, mintha mi sem
történt volna?
Emlékezzünk
csak nagyapáinkra és nagyanyáinkra, apáinkra és anyáinkra, de ránk is,
hogy Keresztelő János ünnepén 37 évvel ezelőtt, ahogyan Erzsébet szíve,
úgy a mi szívünk is felujjongott az örömtől, mert eljött hozzánk az
Édesanya. Ez a János nap lehetőség arra, hogy elaludt szívünk újra
elinduljon, hogy az öröm újra felébredjen! Hogy felálljunk és döntsünk
az új kezdés mellett! Egyetlen ok elégséges, mégpedig az, hogy az Égi
Édesanya eljött hozzánk!
fordította: Sarnyai Andrea
