P. J. Wiseman (1888–1948) brit katona és műkedvelő régész volt, aki a Közel-Keleten szolgálva ismerkedett meg az ősi babiloni írásbeliség frissen feltárt emlékeivel, a hatalmas mennyiségben előkerülő agyagtáblákkal. És ahogy az időnként történni szokott, neki, nem-szakembernek tűnt fel azok egyik sajátos jellemzője, és annak hasonlósága a Teremtés könyvével. Furcsa gondolata támadt ennek kapcsán, elgondolását megírta egy könyvben, de az természetesen nem érte el a szentírástudósok ingerküszöbét, mindaddig, amíg fia, Donald Wiseman, ismételten ki nem adta apja művét. Mivel Donald magasan jegyzett régész és elismert asszírológus szakember volt, nem afféle őrült műkedvelő, a mű immár némileg megkarcolta a biblikusok wellhauseni fundamentumát. Alulról, persze, és nem túlságosan: gyorsan visszafordultak a biztonságot jelentő okmányelmélet és leányainak reménytelen, de igen bonyolult fűzéséhez és szálazásához. Talán mert olyan világos, egyszerű és nagyszerű, valamint hitet ébresztő így elképzelni az Ószövetség keletkezését:
(Ahol: J: Jahvista (Kr. e. 10-9. század); E: Elohista (Kr. e. 9. század); Dtr1: korai (Kr. e. 7. század) deuteronomista történetíró; Dtr2: későbbi (Kr. e. 6. század) deuteronomista történetíró; P*: Papi (Kr. e. 6-5. század); D†: Deuteronomista; R: redaktor; DH: Deuteronomista történet (Józsué, Bírák, Sámuel, Királyok könyvei))
Mert ha nem lenne ez egyszerű és nagyszerű, ugyan mi magyarázhatná, hogy egy 18. században induló, majd 19. században továbbfejlesztett elmélet meghatározza a mai szentírástudományt is? (rosszmájúság vége, zárójel bezárva.
De azért elolvastam Wiseman gondolatait, és az a szörnyű gyanúm támadt, hogy elvesztegetett időszak volt annakidején az ószövetségi bevezetésre szánt két évem! Mert Wiseman tényleg nagyszerű, és megmutatni látszik, hogy a szentírástudósok mélyen szántó, általam is tanult elemzéseikben félreértelmeztek vagy figyelmen kívül hagytak egy teljesen triviális jellemzőt, amelyet ezért egy magafajta katonának kellett felfedeznie és megmagyaráznia. (nopláne egy brit tudósnak…)
Hogy miért jelentős a téma? Mert, ha igaz Wiseman elmélete, akkor a Teremtés könyve az, aminek a hit szerint lennie kell: elsőkézből származó, elsőszülötteknek továbbadott, megbízható írásbeli beszámolók, családtörténetek a világ teremtéséről, a bűnbeesésről, özönvízről, stb., Ábrahámig agyagtáblákon, majd papiruszon áthagyományozva, Mózes által lemásolva és összefűzve. És akkor a Teremtés könyvében feltűnő isteni nevek, az Elohim és Jahve nem az elohista és jahvista forrás létét igazolja, hanem azt, hogy Isten Istennek nevezte magát, hogy Ádám teremtményként Úrnak tudta és nevezte Istent, a Sátán és az általa rászedett Éva pedig csak Istennek, Úr nélkül… (Vagy, hogy a hatnapos teremtéstörténet a hetedik napon íródott, amikor a Napnak és a Holdnak nem volt még neve, mert az ember nem nevezte még el, netán hogy az Úristen kétszer adott kőtáblát az embereknek, és az első abban részesülő nem Mózes volt, hanem a frissen teremtett Ádám, akit szocializáció híján a hetedik napon kellett képbehelyezni létének okával és történetével? – és még annyi más tudománytalan lehetőség…) De legfőképpen azt, hogy a Szentírás leginkább mítosznak tartott könyve ugyanolyan történeti valóságot ír le, mint egy régi családi biblia feljegyzései a születésekről, halálokról, az időjárás furcsaságairól, járványokról, amelyeket eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, és amelyekről mindig tudjuk hogyan kell értelmezni. Mert a személyes családi történetek korokon átívelően értelmezhetőek mindig ugyanúgy, még akkor is, ha egyes őseinknek nem a globális éghajlatváltozás-hiszti jutott, hanem az özönvíz. Hát nem felszabadulás ez a hitre?
De mivel továbbra is szeretem, ha a galamb jól átsütve érkezik a számba, és hirtelen nem találtam ennél rövidebb, de elég részletes összefoglalót Wiseman elméletéről, hogy ne nekem kelljen megírnom, az alábbiakban egy erről szóló írást teszek közzé, amelynek szerzője Damien Francis Mackey, történész és latin szakos bölcsész, könyvtáros, filozófus, az Ausztrál Mária Akadémia egyik alapítója:
A kolofon
A Mezopotámiában írt dokumentumokat általában kő- vagy agyagtáblákra írták. Ahogy Wiseman magyarázza, az ókori írástudóknál szokás volt, hogy a beszámoló végére egy kolofon-jegyzetet fűztek, amely a cím, a dátum és az író vagy tulajdonos nevének adatait, valamint a tábla, kézirat vagy könyv tartalmára vonatkozó egyéb részleteket közölte (Clues, 143. o.). A kolofon módszerét ma már nem használják – az eredetileg kolofonban megadott információkat napjainkban az első oldalra vagy címlapra helyezték át. Az ókori dokumentumokban azonban a kolofont a fontos irodalmi információkkal együtt igen jellegzetes módon illesztették be. Így a babiloni mitológiai teremtéstörténet, az Enuma Elish kolofonjának vége így hangzik:
Első tábla … a tábla után … Mushetiq-umi … Babilonból származó másolat; az eredetihez hasonlóan írva és összefűzve. Nabu-mushetiq-umi táblája [5.] Iyyar hónap, 9. nap, Dareiosz 27. éve.
Jelen írásban elsődleges célom az lesz, hogy bemutassam, hogy a Mózes könyve szerkezetének alapjául szolgáló összeállítási módszer MESTERKULCSÁT a kolofon használatában találjuk meg.
Nos, úgy tűnik, a tudósok egyetértenek abban, hogy szerkezetileg a legjelentősebb és legjellegzetesebb kifejezés a Teremtés könyvében a (אֵלֶּה תוֹלְדוֹת): “Ez … genealógiája …”.
Ez a formula tizenegyszer fordul elő a Teremtés könyvében.
Wiseman, e kifejezés fontosságát kommentálva, azt írja (Ancient Records, 60. o.): “… mert a Septuaginta fordítói annyira jelentősnek tartották, hogy az egész könyvnek a “Genezis” címet adták“, ami a héber “nemzetség” szó görög változata. Wiseman nyomán azonban én a héber szót, a toledôt-ot fogom előnyben részesíteni.
A toledôt formula, “Ez … története, nemzetsége”, a következő helyeken fordul elő a Teremtés könyvében:
– Az ég és a föld története (Ter 2,4).
– Ádám (Ter 5,1).
– Noé (Ter 6,9)
– Noé fiai: Szem, Hám és Jáfet (Ter 10,1)
– Szem (Ter 11,10)
– Terah (Ter 11,27)
– Izmael (Ter 25,12)
– Izsák (Ter 25,19)
– Ézsau/Edom (Ter 36,1)
– Ézsau, az edomiták atyja (Ter 36,9)
– Jákob (Ter 37,2)
A múltban minden iskola tudósai felismerték azt, ami nyilvánvaló volt, és elismerték az ismétlődő toledôt kifejezés fontosságát. Azonban, amint azt látni fogjuk, az újabb exegéták között van egy zavaró tendencia: gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják a kifejezést, mintha az nem is létezne a szövegben. Sőt, úgy tűnik, hogy mindannyian félreértették mind a használatát, mind a jelentését. Ennek egyszerű oka van, ahogyan Wiseman kifejtette. A Teremtés könyvének számos olyan szakasza, amely a toledôt-tal zárul, „egy genealógiával vagy egy szoros családi kapcsolatokat bizonyító regiszterrel kezdődik, amint az az ókori dokumentumokban gyakori“. Ez arra késztette a kommentátorokat, hogy a toledôt formulát (“Ez XY története, nemzetségtáblája“) azzal a genealógiai listával hozzák összefüggésbe, amely ezt követi. Ezért feltételezték, hogy ezt a mondatot címként vagy bevezetésként kell értelmezni. Például S. R. Driver (akit itt Wiseman idéz) azt írta a Genezis című művében:
„Ez a kifejezés …tulajdonképpen egy genealógiai rendszerhez tartozik; azt jelenti, hogy az a személy, akinek a neve elé van illesztve, elég fontos ahhoz, hogy a genealógiai sorban töréspontot jelöljön ki, és hogy ő és leszármazottai képezik a következő szakasz tárgyát, amíg egy másik név elég kiemelkedő nem lesz ahhoz, hogy egy új szakasz kezdete legyen.”
Dr. Driver állítása azonban nyilvánvalóan ellentmond a tényeknek, amint azt bárki könnyen észreveszi, ha pusztán végigolvassa a Teremtés könyvének elbeszélését. R. K. Harrison, Bevezetés az Ószövetségbe (543-553. oldal), tárgyalja ezt a hibát, amelyet néhány modern tudós elkövetett.
A figyelmes olvasónak nem kell sok idő, hogy felfedezze, hogy a toledôt kifejezés nem mindig tartozik a genealógiai felsoroláshoz, mert néhány esetben nem következik genealógiai felsorolás. Ezért Wisemannak teljesen igaza volt, amikor azt állította, hogy “a megnevezett személy fő története a toledôt kifejezés előtt található, és egészen biztosan nem utána” (Ancient Records, 61. o.). E tény illusztrálására Wiseman először is rámutatott arra, amit a második toledôt “klasszikus példájának” nevezett: ” Ez Ádám nemzedékeinek könyve ” (Ter 5,1). E toledôt után Ádámról nem tudunk meg többet, “kivéve az életkorát halálakor“.
Ugyanígy, a következő mondatot követő feljegyzés: “Ezek Izsák nemzedékei” (Ter 25,19) egyértelműen nem Izsák, hanem Jákob és Ézsau története. Hasonlóképpen, a “Jákob nemzedékei ezek” (Ter 37,2) után főként fiáról, Józsefről olvashatunk.
A kommentátorok értetlenül állnak ezen jelenség előtt. De az egész dolog megszűnik zavarba ejtőnek lenni, amint rájövünk, hogy a toledôt kifejezés nem bevezetés, vagy előszó egy személy történetéhez, ahogyan azt oly gyakran elképzeljük. Ezért Wiseman felismerésének megfelelően „inkább kolofonvégződésként kell olvasni, mert csak így nyeri el értelmét”.
Ennyit Dr. Driver állításának első részéről, miszerint a toledôt egy genealógiai rendszerhez kötődne. Amikor állításának második részét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy ez sem felel meg a tényeknek, és ezért teljesen téves. Driver úgy képzelte, hogy a toledôt kifejezés az elbeszélés következő “kiemelkedő” személyének bevezetésére szolgált. Ki kételkedne azonban abban, hogy a Teremtés könyvének “legjelentősebb” személye Ábrahám? Ha Driver értelmezése helyes lenne, őt az összes többi nagy pátriárkánál inkább megilletné ez a megnevezés. “Mégis” – mondja Wiseman – “figyelemre méltó, hogy miközben olyan kisebb személyeket említenek, mint Ismáel és Ézsau, nincs olyan toledôt mondat, mint ‘Ezek Ábrahám nemzedékei’“. (Clues, 35. o.).
Toledôt, azaz családtörténet
A héber toledôt szót eredetileg a történelem, általában a családtörténet leírására használták. Wiseman a toledôt megfelelőjeként ezt a kifejezést javasolta: “Ez a történelmi eredete …”. „Nyilvánvaló – írta -, hogy a Genezisben a kifejezés használata “a család eredetére mutat vissza”, nem pedig előre, egy későbbi fejlődésre, egy leszármazási soron keresztül”. Wiseman itteni következtetése teljesen összhangban van azzal, amit az Újszövetségben találunk. A kolofon használatára csak egyetlen példa van az Újszövetségben, amikor a Mt 1,1-ben ezt olvassuk: “Jézus Krisztus nemzetségtáblája”, amelyet az ősök felsorolása követ. Ebben a szövegkörnyezetben – jegyezte meg Wiseman (Ancient Records, 63. o.) – minden bizonnyal a leszármazottakkal ellentétes jelentést jelentett, mivel a genealógia kezdetéig való visszavezetését jelezte.
Pontosan ez a jelentése a görög geneseos (γένεσεως) szónak, amelyet “nemzedéknek” fordítanak. A toledôt kifejezés első használata a Ter 2,4-ben található: “Ezek az egek és a föld nemzedékei” („Ez a története az ég és a föld teremtésének, ahogy az lefolyt.”). Meglepő módon a tudósok többsége csak ebben az egyetlen esetben érezte magát logikailag arra kényszerítve, hogy elfogadja a toledôt formula természetes elhelyezését: “… mert látták, hogy nyilvánvalóan visszautal az előző fejezetben szereplő teremtés-elbeszélésre, és hogy nem utalhat az utána következő elbeszélésre, mert ez a szakasz nem tartalmaz utalást az égbolt teremtésére“. A mondat csak zárómondatként értelmezhető. A legtöbb kommentátor tehát (a szokásos gyakorlattal ellentétben) a teremtéstörténetet a toledôt-tal zárja le.
“Ha látták volna, hogy a Teremtés könyvének minden szakasza ezzel a ‘Toledóth’ formulával zárul” – írja Wiseman – “felismerték volna a könyv összeállításának kulcsát“.
Mivel – amint azt mostanra kezdjük felismerni – a Teremtés könyvében alkalmazott írói módszer a korai ókor általános irodalmi módszere volt, akkor bizonyára a Teremtés könyve feljegyzéseinek eredetiségét tanúsítja, hogy e távoli időkben uralkodó irodalmi módszerhez ragaszkodtak! A kommentátorok azonban általában, miután feltételezték, hogy a toledôt formula egy szakaszt kezd, és nem vették észre, hogy azt befejezi, “fordítva használták ezt a kulcsot” (Clues, 40. o.). Következésképpen a Teremtés könyve összeállításának problémája megoldatlan maradt számukra. Skinner Genezis című művében (1929) például ezt olvashatjuk: “A TOLEDOTH-címek [sic] problémáját élénken vitatták … és még mindig megoldatlan”.
Eugene Maly, a “Genezis” kommentátora a The Jerome Biblical Commentary (1968) című könyvben – csak a csődbe ment JEDP-elmélettel felvértezve – ismét abba a kettős csapdába esett, hogy azt gondolta, hogy (2,21): A “Toledoth [történet] általában genealógiai beszámolóra utal“, és hogy bevezetésként szolgál: “P-ben az üdvösségtörténet fontos állomásait jelöli …. …. Azért került ide [azaz a Ter2,4-be], hogy megőrizze a fenséges kezdetet“.
Ez pontosan az a fajta reménytelen kavarodás, amelybe a JEDP “boncolgatásának” képviselői óhatatlanul belekerülnek. (Bár némelyikük valójában a könnyebbik utat választja, amikor teljesen figyelmen kívül hagyja a döntő fontosságú toledôt mondatot).
Táblákra írva
A toledôt-formula használatával kapcsolatban még egy fontos tényt kell kiemelni. A második alkalommal, amikor előfordul, a Teremtés könyvében (5,1) olvashatjuk: “Ez Ádám eredetének könyve“. Itt a héber sepher (סֵפֶר) szó, amelyet “könyvnek” fordítanak, “írott elbeszélést” jelent, vagy nyilvánvalóan, ahogy F. Delitzsch fordította, “befejezett írást” (idézi Wiseman in Ancient Records, 67. o.). A Septuaginta valójában odáig megy, hogy az első toledôt (Ter 2,4) így adja vissza: “Ez az ég és a föld keletkezésének könyve“. Ezzel kapcsolatban Wiseman rámutatott (loc. cit.): “Tudomásul kell vennünk, hogy az ókor “könyvei” agyagtáblák voltak, és hogy a Genezis legkorábbi feljegyzései azt állítják, hogy leírták, és nem pedig, ahogyan azt gyakran elképzelték, szájhagyomány útján adták át Mózesnek”.
Továbbá, a különböző mondatok végén szereplő “Ezek a … nemzedékei” kifejezésben szereplő személy nevének gondos vizsgálata egyértelművé teszi, hogy a toledôt kifejezés a tábla tulajdonosára vagy írójára utal, nem pedig a megnevezett személy történetére. Így például: “Ezek Noé nemzedékei” nem feltétlenül azt jelenti: “Ez a Noéra vonatkozó történelem”, hanem inkább a Noé által írt vagy birtokolt történelmet.
Hogy ezt modern perspektívába helyezzük: a toledôt, vagyis a kolofon valójában olyan, mint egyfajta aláírás a feljegyzett események kortársától. Noé dokumentumának esetében a toledôt valami ilyesmire változna át: “Itt Noé írja alá”.
Amint korábban említettük, sehol sincs a következő mondat: “Ezek Ábrahám nemzedékei”, pedig e nagy pátriárka története teljes egészében meg van írva; hiszen azt mondják, hogy Ábrahám saját fiai, Izsák és Izmael írták vagy birtokolták az apjuk történetét tartalmazó táblák sorozatát.
Ez persze nem jelenti azt, hogy Ábrahámnak ne lehetett volna saját, különálló története, vagy ne írhatta volna talán fiai feljegyzéseinek egy részét
A kolofon jellege
Összefoglalva az eddigieket, úgy találjuk, hogy három fontos dolgot tudtunk meg a toledôt kolofon kifejezésről:
(a) ez az egyes szakaszok befejező mondata, nem pedig az eleje, és ezért visszautal egy már lejegyzett elbeszélésre;
(b) a legkorábbi feljegyzések azt állítják, hogy írásban lettek rögzítve;
(c) általában a történet írójára vagy az azt tartalmazó táblák tulajdonosára utal. Ily módon a Teremtés könyvének összeállítója (akiről hagyományosan úgy tartják, hogy Mózes volt) egyértelműen megjelölte a rendelkezésére álló információk forrását, és megnevezte azokat a személyeket, akik eredetileg birtokolták azokat a táblákat, amelyekből a tudását merítette. “Ezek – hangsúlyozta Wiseman – nem önkényesen kitalált felosztások. Ezeket a szerző a könyv keretének mondja” (Ibid., 69. o.).
Most már remélhetőleg tényleg kezdjük megérteni a Bibliánk első könyvének összeállításához felhasznált források természetét. Úgy tűnik, hogy a Teremtés könyve nem olyan forrásokból lett összeállítva, amelyek jóval a mózesi korszak után keletkeztek – ahogy Graf/Wellhausen és kollégáik képzelték. Ez utóbbiak úgy kezdték meg elemzésüket, hogy “egyetlen, a Teremtés könyvének korára vonatkozó írás sem állt rendelkezésükre” (Clues, 77. o.). Végül a Teremtés könyvét ismeretlen írók és szerkesztők sorozatára boncolgatták, akiket állítólag mind fel lehetett fedezni “stílusuk” vagy “szerkesztői megjegyzéseik” alapján.
Elkövették azt a tévedést, hogy a Genezist egyfajta kortárs irodalmi elemzésnek vetették alá, mintha egy modern írásmű lenne.
Egyértelműen tévedtek!
A Teremtés könyvét valójában több olyan forrásból állították össze, amelyek Mózes kora előtt keletkeztek. És bár a könyv valóban sok “stílust” tár fel – amint azt a dokumentumtudósok helyesen megjegyezték -, a végső formájában nem fedezhető fel több szerző működése, ahogyan azt állították.
Érvek a tézis mellett
Végül Wiseman két figyelemre méltó érvet tudott felmutatni toledôt-tézise helyességének alátámasztására. Ezek a következők voltak (Clues, 42. o.):
1. “Egyetlen esetben sincs olyan esemény feljegyezve, amelyet a megnevezett személy vagy személyek ne írhattak volna meg saját személyes ismereteik alapján, vagy ne szerezhettek volna azokról teljesen megbízható információkat“.
2. “A legjelentősebb, hogy bár a fent vázolt szakaszokban feljegyzett történetek a megnevezett személy halála előtt minden esetben megszűnik, mégis a legtöbb esetben szinte a halál időpontjáig, vagy addig az időpontig folytatódik, amikor a táblák megírásának időpontját közlik”.
Hogy néhány példát említsünk: A 4. TÁBLA, amelyet Noé fiai írtak vagy birtokoltak, az özönvízről és Noé haláláról szóló beszámolót tartalmazza. Hogy Hám és Jáfet mennyi ideig éltek Noé halála után, nem tudjuk, de a Szentírásból tudjuk, hogy Szem jóval túlélte Noét. Ezért ebben a részben nincs semmi olyan, amit ne írhattak volna Noé fiai.
Az 5. TÁBLA, amelyet Szem írt vagy birtokolt, aki az őt követő ötödik nemzedék születéséről és nemzetséggé alakulásáról írt. Tudjuk, hogy túlélte az utolsó, e táblán feljegyzett nemzedéket, nevezetesen Joktán fiait (Ter 10,29).
Nem lehetett puszta véletlen, hogy e szakaszok, illetve táblák sorozata csak azt tartalmazza, amit a táblák végén megnevezett személy személyes ismerete alapján írhatott. Hiszen, ahogyan Wiseman helyesen felvetette (Ancient Records, 79. o.): “Bárki, aki akár csak egy évszázaddal e pátriárkák után írt, soha nem írhatott és nem is írt volna így”. Ezért láthatjuk, hogy a kulcs-formula az a keret, amelyre a Teremtés könyve feljegyzései épülnek – amint azt a komolyabb szentírástudósok is elismerik, és azt a könyv összeállítója következetesen használja. A bibliamagyarázók gyakran követik azt a szabályt, hogy “egy szó vagy kifejezés első használata rögzíti annak későbbi jelentését“. Láttuk, hogy az első toledôt (Ter 2,4) nyilvánvaló és elismert jelentése megfelelő a használatának többi esetére is.
Ezzel a
kulccsal a kezünkben megszabadulunk attól, hogy vak teremtményként
tapogatózzunk az egymásnak ellentmondó találgatások sötét
labirintusában; mert magában a szentírási szövegben egyértelműen
jelzett forrásokat találunk.
https://invocabo.wordpress.com/2023/06/07/csaladtortenetek-a-hithez/
