Szent János apostol az egyedüli apostol, akinek az ismertető és megkülönböztető jegye: az, „akit az Úr szeretett”. Már önmagában ez a jellemzés is különösen kedvessé teheti őt számunkra. Ebben a jellemzésben és a mögötte lévő Isteni szeretetben ugyanis nem egyszerűen Krisztus Urunk emberi szimpátiája nyilvánult meg. Ha ez lett volna az oka, akkor az apostolok között vetélkedést és megoszlást szült volna az Úr kivételező szeretete, ahogy később megoszlást és megbotránkozást váltott ki a mennydörgés fiai érdekében közbenjáró anyai elfogultság is. De János apostol kiváltságos helyzete az apostolok között Isten igazságosságából fakadt, nem emberi szimpátiából, és minden apostoltárs tudta, érezte, hogy erről van szó, ezért nem olvashatunk arról, hogy másként fogadták volna.
Az isteni igazságosságon alapuló kiválasztottság magyarázza meg aztán azt is, hogy az összes apostol és minden ember közül egyedül Szent János apostol kapta meg azt a feladatot Krisztus Urunktól, amit előtte a földön a szülein kívül csak a tiszta és szűzi Szent József és maga a megtestesült Isten, Krisztus Urunk láthatott el: befogadhatta házába és gondját viselhette az egyetlen tiszta és bűntelen emberi személynek, a Szűzanyának.
A Krisztus Urunk mellett megélt három és fél sűrű év bárkinek egy életre elegendő feladatot adott volna az átgondoláshoz, a következtetések levonásához, ahogy minden korokban elegendő feladatot ad azóta is mindenkinek, aki keresi az Úr arcát. Szent János alkalmassága a Szűzanyáról való gondoskodás szent feladatára arra is alkalmassá tette őt, hogy a neki juttatott hosszabb földi élet alatt elmélyítse és leszűrje a leglényegesebb tanulságokat Krisztus urunk életéről, haláláról, feltámadásáról.
Abban is egyedülálló Szent János helyzete, hogy ebben a tevékenységben – nevezhetjük teológiai reflexiónak is – a Szűzanya példája vezethette. Képzeljük el azokat a szentmiséket, amelyeket a szeretett tanítvány mutatott be a szeretett édesanya imádságos jelenlétében, amikor a legalázatosabb emberi személy áhítata, viselkedése, példája, szavai voltak Szent János kézvezetői az Úr felé fordulásban! Képzeljük el a Szűzanya áhítatát és szeretetét az eucharisztiában jelen lévő Szent Fia, Ura és Istene felé! Ha ezeket megfontoljuk, biztosan tudni és érezni fogjuk ama megállapítás igazságát, hogy bizony a liturgia, az egyház imádságának gyakorlata megelőzi a tételesen kifejtett hittételeket, alapja és forrása azoknak.
Mert a Szűzanya imádó szereteténél mi lehetett volna világosabb kinyilvánítása annak, hogy az eucharisztiában valóságosan jelen van az ő Szent Fia? El tudjuk képzelni, hogy engedte volna akár egy morzsáját is földre hullani?
Ezzel a szemmel nézve Szent János apostol sok évtizedes teológiai reflexiót tükröző írásaira, felfedezhetünk két olyan tényezőt, aminek központi szerepe nála domborodik ki leginkább: az eucharisztiát és Isten dicsőségét.
Tiszteletreméltó Fulton J. Sheen érsek ihletett gondolatait idézhetjük ide az eucharisztia központi szerepéről Krisztus működésében, mert ez volt a végső vízválasztó Jézus Krisztus követésében. Ennek meghirdetése lett a botrány köve sok tanítvány és követő számára, akik „nem követték tovább” Krisztust, és ez lett az a pont, ahol eldőlt, hogy ki az, aki elárulja Őt. És ez kétezer óta nem változott.
Szent János a Jelenések könyvében írja le azt a lélegzetelállító jelenetet, amikor a Bárány átveszi a könyvet. A Bárány, aki „mintegy megölve állt”, az Eucharisztikus Úr, aki a vének (ószövetségi atyák), a négy élőlény (evangélisták) és a trón között áll. Ő áll középen, mert „minden belőle, általa és érte van”, ahogy Szent Pál is többször elmondja leveleiben.
Ez a jelenet azért is kiemelkedően fontos, mert leírja Krisztus dicsőségének beteljesedését az Atya előtt, akit Eucharisztikus Úrként jelenít meg dicsőségének teljességében. Ebben a jelenetben teljesedik be ugyanakkor Szent János reflexiója is Krisztus Urunkról. A Szentlélek vezetésével és a Szűzanya példája nyomán sok évtizedes elmélkedés után jutott Szent János arra, hogy az evangéliumában a valóságot megértve úgy ábrázolja Jézus Krisztust, mint aki egész életében és működésében, szenvedésében és halálában az Atya dicsőségét keresi és szolgálja, és ez az, ami miatt elnyeri az Atyától a dicsőséget, amiben már a világ teremtése előtt része volt. Az Atya megdicsőítése az Atya akaratának teljesítésében áll: Jézus minden földi tette csak és kizárólag az Atya akaratának követésében állt. A Jelenések könyvének ötödik fejezete pedig Jézus Krisztusnak, az Eucharisztikus Úrnak, a Báránynak a megdicsőülése. Ebben a jelenetben együtt szerepel az eucharisztia, az Atya dicsősége és a Fiúé, aki az egész teremtett világ középpontjában áll, ahogy a megdicsőültek között is középen álló Bárányként nyeri el az Atyától a dicsőséget.
Az Isten dicsőségéről való elmélkedés minden korban, de a mi korunkban különösen fontos. A nárcizmusban fuldokló embereknek életbevágó tudatosítaniuk azt, hogy nem az ember a központi szereplője az üdvtörténetnek, hanem Isten, és az Ő dicsősége. Ez az egyetlen igazán lényeges szempont, az a rendező elv, amelynek minden viszonyulásunkat, törekvésünket, vágyunkat és akaratunkat meg kell határoznia. Az egyedül érvényes lényegi szempont Isten dicsősége, mert minden Általa, Érte és Benne áll fönn. És ha Isten dicsőségét tesszük a középpontba, hirtelen minden a helyére kerül, mert attól fogva „csak” a Szentlélek által vezetett megfontolás és idő kell, hogy mindent a maga súlyának, fontosságának és helyének megfelelően kezeljünk, hogy amire már eljutottunk azt megtartsuk, és amire még nem jutottunk el, arra elvezessen minket a Szentlélek.
És ezen a ponton összekapcsolódik a Szűzanya, az eucharisztia és Isten dicsősége. Ez a megközelítés volt ugyanis a Szűzanya sajátja, aki alázatos szolgálólányként istenfélelemmel, azaz az Istennel szembeni rajongó, hálás, tiszta szeretettel és teremtmény mivoltának tudatában lévő legmélyebb tisztelettel viseltetett. És mivel a Szűzanya istenfélelme és az eucharisztiában való krisztusi valóságos jelenlétbe vetett hit elválaszthatatlan egymástól, ez a tisztelet valósult meg benne az Oltáriszentséggel kapcsolatban is. Ennek volt tanúja Szent János, aki a Szűzanya példáját látva és megfontolva értette meg e két tényező központi jelentőségét. Ebben a felismerésben a Szentlélek vezette Szent Jánost, aki ezáltal a papság mintájává is lett, hiszen az ő életében valósult meg először az a kapcsolat, amelynek minden papi élet középpontjában kell lennie: az Isten dicsőségének keresése, az Eucharisztikus Úr imádata és szolgálata, és az ebben példát és támogatást jelentő Szűzanya iránti tisztelet és szeretet. Ezért hiszem, hogy Tiszteletreméltó Sheen érsek írásában idézett elhatározása, amit ő több mint hatvan évnyi papsága alatt maradéktalanul teljesített, a Szentlélek által sugallt elhatározás volt, amit minden papnak és laikus hívőnek követnie kell.
A sátán lázadása az Istennel szembeni gőg volt. Az első ember bukása és minden további ember bukása is ebből a sátáni gőgből forrásozik, mert a sátán gőgjéből következett az ember minden további bűne, az is, amely látszólag nem a gőg bűnével kapcsolatos. Ilyen értelemben az ember csak a sátán Isten elleni lázadásának eszköze és terepe, és az emberi földi történelem a gőg háborújának záró fejezete, végső összecsapása. Ezért tette Isten megkerülhetetlen szereplővé az alázatos Szűzt, és ezért lett botránykővé az eucharisztia a tanítványok számára, köztük az Úr által kiválasztott és meghívott Júdás számára is. Az eucharisztikus jelenlét ugyanis elviselhetetlen botrány a gőg számára.
Ezért két olyan megkerülhetetlen tényező van, amihez való viszonyulás alapján szükségszerűen felszínre kerül sok szív rejtett gondolata: az oltáriszentség és a Szűzanya. Bármilyen bonyolult vagy csábítóan egyszerű, teológiailag megalapozottnak tűnő vagy emberileg érthető gondolatmenettel próbálja leplezni magát a hitetlenség, azonnal lelepleződik a Szűzanyához való viszonyulása alapján és az oltáriszentséggel kapcsolatos tettei alapján.
Az eucharisztiához való viszonya a világnak és a különböző vallásoknak, keresztény felekezeteknek evidens és magától értetődő. De az oltáriszentség a katolikus egyházon belül is botránykő. Ezért fontos tudatosítanunk, hogy ha a szentmisében és az eucharisztikus Úrral való bánásmódban nem Isten dicsősége áll a középpontban, hanem egyéb szempont, nem lehet Istentől való sem ember, aki ezt műveli, sem irányzat, amely ezt követi, se intézkedés, se tilalom, se kötelezés.
Ezért nem lehetséges méltóan készülni Eucharisztikus Világkongresszusra úgy, hogy nem bántja az illetékes püspököket és papokat az a mód, ahogy az oltáriszentségben jelen lévő Úrral bánnak. Ha nem bántja őket, hogy lábbal tiporják, és ha nem tölti el őket verejtékező halálfélelem emiatt. Ha nem fogják fel, hogy felelősségük van ezzel kapcsolatban. Ha jobban szíven viselik a földi élet remélt védelmét, mint az Úr iránti tiszteletet. Ha kevésbé félik Istent, mint a földi halált, és ettől való félelmükben inkább sértenek sunnyogva vagy nyíltan isteni és egyházi törvényt.
Ha így készülnek a Világkongresszusra, az nem Isten dicsőségét szolgálja, hanem a sajátjukat. De ebben az esetben nem az a bűn egy kereszténynek, ha távol marad róla, hanem az, ha részt vesz rajta.
Ezért aztán mondjátok meg annak a rókának, hogy nyomorult és szánalmas vagy, szegény, vak és meztelen, ravaszságodban is átlátszó. Add meg Istennek a tiszteletet és dicsőséget! Buzdulj tehát föl, és térj meg! Mert aki győz, annak megadom, hogy velem üljön trónomon, mint ahogy én is győztem, és Atyámmal ülök az ő trónján, mondja az Úr.
A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom, örökkön-örökké!
