Mindig
lenyűgözött a kufárok kiűzése a templomból. Mennyire nem polkorrekt
cselekedete volt ez a mi Urunknak! A felborogatott asztalok nem csak
felfordulást, hanem károkat is okozhattak tulajdonosaiknak, Krisztus
Urunk ostorcsapásai fizikai fájdalmat, és annál is rosszabb lelki
fájdalmat: szégyent, dühöt, megalázottságot. De leginkább az
előkészület fogott meg: Jézus leült, és ostort font. Egy ostor megfonása
nem egy perc műve. A mi Urunk tehát lassan, megfontoltan készült a
cselekedetre, amellyel megtorolta és megszüntette az Istennel szembeni
igazságtalanságot. Aquinói Szent Tamás mondja, hogy aki nem érez haragot
az igazságtalanság láttán, abban nincs meg az igazságtalanság
elítélése. Jézus megfontoltan készült tehát, és haragudott, mert
emésztette a buzgóság Isten házáért, fájlalta az igazságtalanságot,
amivel a kufárok gyalázták Istent.
Sok
írásban szóltam már Franciscusról. Bár nem akarom ismételni magam, de
mégis mindig szükségét érzem feleleveníteni az azokban megfogalmazott
kínokat, keresve, hogy mit kellene tennem. Ezeknek az írásoknak közös
jellemzője az a mögöttes kérdés, hogy a tőle és vele kapcsolatban
megtapasztaltak miatt gondolhatom-e, hogy ha egy madár úgy néz ki, mint
egy kacsa, úgy jár, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor
az egy kacsa? Kínosan érint, hogy ez a dolognak a róla szerezhető
tapasztalatokkal való szükségszerű azonosságán alapuló megállapítás
mindenre és minden esetben alkalmazható, kivéve, ha Franciscusról van
szó.
Mert
ugye Franciscus nem eretnek, ha annak látszik; nem hitetlen, ha annak
látszik; nem istenkáromló, ha annak látszik; nem hazug, ha annak
látszik; nem aljas és rosszindulatú, ha annak látszik; nem hamisítja meg
az Egyház tanítását, ha úgy is látszik; nem szabadkőműves, ha annak
látszik. Nem hamis próféta, ha annak is látszik. Akkor sem, ha minden
„látszat” mellett adatsorok állnak.
Miért?
Mert nem illik ilyent mondani. Keresztény alázattal, csendben szenvedve
kellene elviselnünk őt, mint ahogy az alkoholista és családját
nyomorgató apát szokás, várva, hogy az Úr oldja meg a helyzetet–
mondják.
Csakhogy
hamis a hasonlat, mert az alkoholista apa – bár nem tartja meg – nem
is hamisítja meg az Egyház tanítását, így az általa okozott
szenvedésben sem téveszthet senki utat a meghamisított kinyilatkoztatás
miatt. Ez az ember viszont meghamisítja az Egyház tanítását,
veszélyeztetve sokak üdvösségét. Tudjuk, valljuk annak igazságát, hogy „Isten
haragja megnyilvánul az égből azoknak az embereknek minden gonoszsága
és igazságtalansága ellen, akik igazságtalansággal elfojtják az isteni
igazságot“ (Róm 1,18). Isten igazsága a hamisítatlan
evangélium. És mivel az Isten igazságát sérti tetteivel és szavaival,
joggal ébred fel harag mindenkiben, akinek fontos az isteni igazság.
Fonhatunk ostort, még akkor is, ha nincs alkalmunk használni. És közben
várjuk az apostol szavainak beteljesedését. Egyre jobban.
Mert megpróbáljuk ugyan követni szent Pál útmutatását, hogy „az eretnek embert egy-két intés után kerüld, tudva, hogy az ilyen romlott, vétkezik, és saját maga ítéli el önmagát”(Tít
3,10-11), de az alázatos és tisztelettudó intések megtörténtek, ő
viszont válaszra sem méltatta az őt intőket, nem tért meg, nem tette
jóvá, következetesen és kitartóan rombolja az Egyházat. És bár próbáljuk
őt kerülni, most ő jön hozzánk.
Hogyan örülhetnénk hát, hogy magyar földre teszi a lábát?
Kelj föl, Uram, Isten! Emeld föl kezed, ne feledd el a szegényeket!
Miért gúnyolja a gonosz az Istent? Miért mondja szívében: »Nem kéred számon.«
Láttad ezt, hiszen Te figyeled a kínt s a gyötrelmet, juttasd tehát kezeidbe őket!
https://invocabo.wordpress.com/2021/09/11/megfontolt-ostorfonas/
