Mindig lenyűgözött a kufárok kiűzése a templomból. Mennyire nem polkorrekt cselekedete volt ez a mi Urunknak! A felborogatott asztalok nem csak felfordulást, hanem károkat is okozhattak tulajdonosaiknak, Krisztus Urunk ostorcsapásai fizikai fájdalmat, és annál is rosszabb lelki fájdalmat: szégyent, dühöt, megalázottságot. De leginkább az előkészület fogott meg: Jézus leült, és ostort font. Egy ostor megfonása nem egy perc műve. A mi Urunk tehát lassan, megfontoltan készült a cselekedetre, amellyel megtorolta és megszüntette az Istennel szembeni igazságtalanságot. Aquinói Szent Tamás mondja, hogy aki nem érez haragot az igazságtalanság láttán, abban nincs meg az igazságtalanság elítélése. Jézus megfontoltan készült tehát, és haragudott, mert emésztette a buzgóság Isten házáért, fájlalta az igazságtalanságot, amivel a kufárok gyalázták Istent.

Sok írásban szóltam már Franciscusról. Bár nem akarom ismételni magam, de mégis mindig szükségét érzem feleleveníteni az azokban megfogalmazott kínokat, keresve, hogy mit kellene tennem. Ezeknek az írásoknak közös jellemzője az a mögöttes kérdés, hogy a tőle és vele kapcsolatban megtapasztaltak miatt gondolhatom-e, hogy ha egy madár úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy jár, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az egy kacsa? Kínosan érint, hogy ez a dolognak a róla szerezhető tapasztalatokkal való szükségszerű azonosságán alapuló megállapítás mindenre és minden esetben alkalmazható, kivéve, ha Franciscusról van szó.

Mert ugye Franciscus nem eretnek, ha annak látszik; nem hitetlen, ha annak látszik; nem istenkáromló, ha annak látszik; nem hazug, ha annak látszik; nem aljas és rosszindulatú, ha annak látszik; nem hamisítja meg az Egyház tanítását, ha úgy is látszik; nem szabadkőműves, ha annak látszik. Nem hamis próféta, ha annak is látszik. Akkor sem, ha minden „látszat” mellett adatsorok állnak.

Miért? Mert nem illik ilyent mondani. Keresztény alázattal, csendben szenvedve kellene elviselnünk őt, mint ahogy az alkoholista és családját nyomorgató apát szokás, várva, hogy az Úr oldja meg a helyzetet– mondják.

Csakhogy hamis a hasonlat, mert az alkoholista apa – bár nem tartja meg – nem is hamisítja meg az Egyház tanítását, így az általa okozott szenvedésben sem téveszthet senki utat a meghamisított kinyilatkoztatás miatt. Ez az ember viszont meghamisítja az Egyház tanítását, veszélyeztetve sokak üdvösségét. Tudjuk, valljuk annak igazságát, hogy „Isten haragja megnyilvánul az égből azoknak az embereknek minden gonoszsága és igazságtalansága ellen, akik igazságtalansággal elfojtják az isteni igazságot“ (Róm 1,18). Isten igazsága a hamisítatlan evangélium. És mivel az Isten igazságát sérti tetteivel és szavaival, joggal ébred fel harag mindenkiben, akinek fontos az isteni igazság. Fonhatunk ostort, még akkor is, ha nincs alkalmunk használni. És közben várjuk az apostol szavainak beteljesedését. Egyre jobban.

Mert megpróbáljuk ugyan követni szent Pál útmutatását, hogy „az eretnek embert egy-két intés után kerüld, tudva, hogy az ilyen romlott, vétkezik, és saját maga ítéli el önmagát”(Tít 3,10-11), de az alázatos és tisztelettudó intések megtörténtek, ő viszont válaszra sem méltatta az őt intőket, nem tért meg, nem tette jóvá, következetesen és kitartóan rombolja az Egyházat. És bár próbáljuk őt kerülni, most ő jön hozzánk.

Hogyan örülhetnénk hát, hogy magyar földre teszi a lábát?

Kelj föl, Uram, Isten! Emeld föl kezed, ne feledd el a szegényeket!

Miért gúnyolja a gonosz az Istent? Miért mondja szívében: »Nem kéred számon.«

Láttad ezt, hiszen Te figyeled a kínt s a gyötrelmet, juttasd tehát kezeidbe őket!

https://invocabo.wordpress.com/2021/09/11/megfontolt-ostorfonas/