A volt
faluban minden esztendőben karácsony éjfélén Krisztus újra megszületett.
„Meghallották a hírt az erdőben a vadak! A fák az erdőben egymásnak
hajladoztak, köszöngettek, még ami görbe fa volt az erdőben, az is
kinyújtotta a derekát, mert megszületett a Kisjézus… Hogy a csillagok
milyen szépek voltak!” – mondta Gari Margit mezőkövesdi parasztasszony
Fél Edit néprajzkutatónak a régi karácsonyokra emlékezve.
„A
hajdanvolt ember hitte, hogy a Mindenség valamennyi teremtménye Isten
akaratából létezik, s velük, általuk is üzen az Úr. Üzen a késő őszön
haldokló Nappal, s a halálra készülő mezővel, fákkal, a kora téli,
Karácsonyt előző fagyos-fehér tisztulattal; és az ember is tette dolgát,
alkata, s szerepe szerint együtt a többi létezővel. Miután szeptember
végén Úr Szent Mihály megmérte tetteit – farsangolt Katalinig.
Énekes
lármás kedvvel tobzódott; zavartas, űzte teste vágyát – közben csak a
Mindenszentek, s a Halottak napja intette csöndre… András muzsikát záró
napja után az éjszaka, a szorongató sötétség nagyon hosszúra nyúlik, de
Isten fehér abroszt terít a tájra, tiszta, illatos gyolcsát adja a
hónak; s a régi ember lelkét beletakargatta. Miképpen megóvta a hó az
őszön sarjadt alig-életű vetést, aképpen óvta a vágytalanná tisztult
embereket is; és őrizte őket minden hajnalon az adventi áhitat. Jóval
napkelte előtt gyerekek csengették végig a falut, s a templomba ment
mindenki, aki csak járni tudott. Az „aranyosmiséken” az ő leheletük
tette meleggé a kőhideg templomot, mint a hajdani Karácsony éjen
Betlehemben a barmok lehelete az istállót, amelynek jászlában a
testet-lelket pusztító sötétség kellős közepén világra született
Jézusban a Mindent teremtő és igazító Isten. A templom meleg csöndjében
várták meg a napfölkeltét. Szent Miklós napján maskarás gyóntató menet
járta a tollfosztókat és a fonóházakat. Gyóntatták a legények a
lányokat, s akiben pirosan égett még a test öröme, azt aléltra
táncoltatták a maskara-ördögök, kezük közül angyalnak öltözött
szabadította ki a „vágytalant”.
Lucakor
cserépbe búzát vetettek. Némely faluban az asszonyok nyála táplálta a
földet, amelyben a Karácsonyt előző legsötétebb tizenkét napon megfogant
az élet, sarjadni kezdett a búza. A búza, amely minden nyáron magába
rejti a Napot („mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap” – kántálták a
hajdani gyerekek), és Jézus képét hordja. Az aratásra készülő nyári
határban, „Isten terített asztalán”, július 2-án, Sarlós Boldogasszony
napján az érett búzatáblákban az első három vágást a templomban
megáldott sarlóval, asszony végezte, s kötötte kévébe a sárarany csudát,
s öltöztette szalaggal, virággal „Jézusát” – e Jézus kévét Karácsony
éjszaka kibontották: a karácsonyi asztal alatt belőle készítettek
Jézusnak ágyat. Fény-Krisztus ágyát, lelkük Megváltót váró szalmaágyát a
minden hajnali áhitattal együtt, betlehemesek és a karácsonyböjti
kántálók igazították. Jézus szobájukban, bennük született meg minden
Karácsonyon. „Begyütt Jézus a házamba, házam közepibe’ megálla” –
imádkozták éjféli mise után a karácsonyi asztal körül, amely alatt a
megszületett kisded szalmája fénylett, s amelynek advent csöndjében
szőtt ünnepi abroszán, a kék szalaggal ékesített lucabúza közepén
gyertya égett…
A
régiek Karácsony napján „megénekelték” a rokonokat: házról-házra jártak
családostól; énekkel köszöntek be a kapu előtt az érkezők, s énekkel
tártak ajtót a fogadók. A haragosokat is meglátogatták sorra –
bocsánatot kért a sértő és megbocsátott a sértett. Amire ember gyönge,
gyarló azt ilyenkor tette Jézus bennük – s hálával mindenki csak Neki
tartozott.”
