Az írás címadó kérdését magától az imprudens módon szentté nyilvánított VI. Pál pápától vettem, aki az új miserítus hatálybalépése előtt ezzel a költőinek bizonyuló kérdéssel vezette fel az liturgikus újítást magyarázó beszédsorozatát.
A témának szentelt első beszédében, 1969. november 19-én ezt mondta:
„Ez a változás valami meglepőt, valami rendkívülit hordoz magában. Hiszen a szentmise számunkra vallásos istentiszteletünk hagyományos és érinthetetlen kifejezése, valamint hitünk hitelességének biztosítéka. Megkérdezzük magunktól: hogyan történhetett meg egy ilyen változás? Milyen hatással lesz azokra, akik a szentmisén részt vesznek? Válaszok fognak érkezni ezekre a kérdésekre és más hasonlókra, amelyeket ez az újítás felvet. Hallani fogjátok a válaszokat minden templomban. Bőségesen megismétlik majd azokat minden vallási kiadványban, minden iskolában, ahol a keresztény hittant tanítják.”
Prófétainak is mondhatnánk az idézet második felében megnyilvánuló előrelátást, ha nem tudnánk, hogy szervezett kampány zajlott az új miserítus mellett és a régi ellen az egész világon, ahogy a pápa már itt előre jelezte. De sokkal érdekesebb az idézet első fele: ha tudta a pápa, hogy a szentmise az istentiszteletünk „érinthetetlen kifejezése”, „hitünk hitelességének biztosítéka”, valóban hogyan történhetett meg az általa „újítás”-nak (innovatio) nevezett új miserítus bevezetése? Különösen annak fényében, hogy a Trienti zsinat VII. ülésszakának 13. kánonja (Denz. 1613.) de fide döntéssel kiátkozta már azokat is, akik pusztán csak mondják azt, hogy megváltoztatható az áthagyományozott rítus:
„Ha valaki azt mondaná, hogy a szentségek ünnepélyes kiszolgáltatásában használt, ránk hagyományozott szertartásokat megvetheti, megrövidítheti vagy újakra változtathatja, bárki is legyen az egyházak pásztorai közül, legyen átkozott”.
VI. Pál kérdése azért bizonyult költőinek, mert ő ezt az egyszerűnek szánt választ adta rá:
„Hogyan történhetett meg egy ilyen változás? Válasz: egy nemrég tartott ökumenikus zsinat akaratából. (…) a reform tehát, amely most életbe lép, az Egyház tekintélyes megbízatására adott válasz. Ez az engedelmesség cselekedete. Az Egyház önmagához való hűségének cselekedete. Előrelépés a hiteles hagyományában. A hűség és az életerő jele, amelyhez mindnyájunknak készségesen kell csatlakoznunk. Ez nem önkényes cselekedet. Nem átmeneti vagy opcionális kísérlet. Nem holmi dilettáns rögtönzése. Ez törvény. A szent liturgia hozzáértő szakértői gondosan átgondolták, hosszú ideig megvitatták és mérlegelték. Helyesen tesszük, ha örömmel és érdeklődéssel fogadjuk, s pontosan, egyetértően és gondosan valósítjuk meg.”
Amellett, hogy a zsinatra, mint a változtatás okára és az azt elrendelő tekintélyre való hivatkozás nem menti fel a reform kiötlőit és végrehajtóit a 13. kánon átka alól, a valóságban az idézett beszédrészlet minden állításának az ellenkezője igaz: ez az újítás a hagyomány és az explicit örökérvényű törvény iránti engedetlenség volt, a hűtlenség és egyházi haldoklás jele és oka, önkényes cselekedet, dilettánsok rögtönzése (ld. második eucharisztikus ima megírása ebéd közben egy trattoria teraszán), ami éppen ezért csak átmeneti kísérlet.
Hogy VI. Pál előre látta-e a reformnak a mélyen hívő katolikusokban okozott negatív hatását? Az 1969. november 27-i audiencián ezt mondta:
„A szentmise új rítusa: változás egy tiszteletre méltó hagyományban, amely évszázadokon át fennállt. Ez olyasmi, ami az átöröklött vallási örökségünket érinti, amely eddig az érinthetetlenség és állandóság kiváltságát élvezni látszott. Úgy tűnt, hogy atyáink és szentjeink imáját hozza ajkunkra, és megadja nekünk azt a vigaszt, hogy hűségesek vagyunk lelki múltunkhoz, amelyet élve tartottunk, hogy továbbadhassuk a következő nemzedékeknek.
Éppen egy ilyen pillanatban értjük meg jobban a történelmi hagyomány és a szentek közösségének értékét. Ez a változás a mise szertartásait fogja érinteni. Talán bosszankodással vegyes érzéssel fogjuk észrevenni, hogy az oltárnál végzett szertartások már nem ugyanazokkal a szavakkal és gesztusokkal történnek, amelyekhez hozzászoktunk—talán annyira hozzászoktunk, hogy már észre sem vettük őket. Ez a változás a híveket is érinti. Célja, hogy minden jelenlévő figyelmét felkeltse, hogy kiszakítsa őket megszokott személyes áhítatukból vagy szokásos tunyaságukból.
Fel kell készülnünk erre a sokoldalú kellemetlenségre. Ez ugyanaz a megrázkódtatás, amelyet minden újdonság okoz, amikor betör szokásaink közé. Azt fogjuk észrevenni, hogy a jámbor lelkek zavarodnak meg leginkább, mert megvan a maguk tiszteletreméltó módja a misehallgatásra, és úgy érzik majd, kizökkentik őket megszokott gondolataikból, és kénytelenek lesznek mások gondolatát követni. Még a papok is érezhetnek némi bosszúságot e tekintetben.”
Valami olyasmi nyilvánul meg VI. Pál szavaiban, ami csak a felvilágosodásnak az áteredő bűn hatásaival nem számoló emberképében látható hasonló intenzitással: mintha a romlott emberi természet tunyaságra hajlásának csak a külső körülmények lennének az okai és csak a külső változtatásával lehetne belőle szabadulni. Ezért csak a felvilágosodott, erős küldetéstudattal rendelkező kiválasztottak tudják, hogy mi kell a népnek, amelyet akarata ellenére kényszerítenek valamilyen ideológia szerint haladni. És mivel ezek a kiválasztottak „tudósok”, a „liturgia szakértői”, mindenkinek örömmel kellene fogadnia az általuk kiötlött dolgokat. De vajon miért kellett kiszakítani a tunyák mellett a legjámborabb híveket a megszokott személyes áhítatukból, a misehallgatásuk „tiszteletreméltó módjából”?
Vajon milyen felfogása lehet a lex orandiról annak, aki képes egy ilyen változást előidézni? Mi kell ahhoz, hogy akár a zsinatra tolt felelősséggel, akár a tudósok szakértelme mögé bújva ezt tegye valaki? Ennek a kérdésnek azért van jelentősége, mert ez talán ugyanaz a felfogás, ami a mai egyházi emberek jelentős részében is él a liturgiáról. Ők ugyanazt gondolják erről, mint VI. Pál: azért követendő és betartandó a liturgikus előírás, mert „Ez törvény”. Persze ez nem a klasszikus értelemben vett lex orandi, a hagyomány átörökített istentiszteleti törvénye, hanem csak az egyes pápák által elrendelt jogszabály, amely más pápák által megváltoztatható. VI. Pál utal is az új rítus kiadásához írott apostoli konstitúciójában, a Missale Romanumban arra, hogy szerinte már Szent V. Piusz is a zsinati döntés miatt rendelte el a szentmise kanonizálását, és a trienti zsinat azért rendelte el azt, mert a reneszánsz tudósok révén akkor váltak ismertté korábbi szövegek. Ebben a logikában a szentmise csak azért volt változatlan annyi évszázadon keresztül, mert a tudomány még nem ismert bizonyos régi szövegeket. De a II. vatikáni zsinat kora már ismeri, tehát megérett a helyzet a változásra, a pápának pedig joga van változtatni.
Sokan gondolkodnak ma is hasonlóképpen, a Catholic Answers pedig ki is mondja: azért volt megváltoztatható a trienti miseforma az örökérvényű elrendelés ellenére, mert a liturgia egyházfegyelmi, azaz jogi kérdés, nem hitet és erkölcsöt érintő kérdés. Így erre nem terjed ki a pápai tévedhetetlenség, ezért bármely pápa által megváltoztatható a minden változtatást egyértelműen és örökérvényűen megtiltó határozat ellenére, amely a Quo Primumban ma is olvasható. És alighanem VI. Pál is erőst bólogatna e nyílt vallomásra, mert ő is ezt állította, amikor az átöröklött vallási örökségünket “érintőnek” mondta a szentmisét, “amely eddig az érinthetetlenség és állandóság kiváltságát élvezni látszott.” Mert ha az érinthetetlenség és állandóság kiváltságát csak látszólag élvezte a szentmise, valójában nem érinthetetlen. Milyen kár, hogy az előtte lévő pápák sora éppen az ellenkezőjét gondolta ennek…
De ő érthetőbben is kimondta ezt az idézett első beszédében: „Néhányan talán hagyják, hogy félrevezesse őket egy-egy benyomás valamely szertartási elemről vagy kiegészítő rubrikáról, és úgy gondolják majd, hogy azok elhomályosítják vagy csökkentik azokat az igazságokat, amelyeket a katolikus hit örökre tartalmaz és megerősített. Azt hihetik, hogy a lex orandi (az imádság törvénye) és a lex credendi (a hit törvénye) közötti azonosság sérül emiatt. Ez nem így van. Egyáltalán nem. Elsősorban azért, mert a rítus és a hozzá kapcsolódó rubrika önmagukban nem dogmatikai meghatározások.”
Értjük ezt az indoklást? Azért nem sérül az azonosság, mert a rítus nem a hitet szabatos meghatározásba foglaló dogmatikai meghatározás! Ugyan bizony, ki állíthatta ennek ellenkezőjét?…
De ha a szentmise nem hitet és erkölcsöt érintő, nem a hit törvényét meghatározó valóság, hanem pusztán jogi törvény, akkor valójában nem igaz az ősi törvény, és ezért VI. Páltól kezdve immár így kellene idézni azt: „lex orandi non statuat legem credendi”. Vagy lehetne pozitív állítással felvésni a vonatkozó helyekre: „ius canonicum statuat legem orandi”. És akkor a hamis engedelmesség és papolatria halálos egysége hivatalosan is legfőbb vezérelvvé válhatna.
Csak azt nem tudom, hogy mi értelme van egy ilyen lex orandi-t követni. Tényleg üdvösségre vezet a csodás amazóniai vagy bármely esetleges, ember által fércelt rítus?
https://invocabo.wordpress.com/2025/09/02/hogyan-tortenhetett-meg/
