Ahogy egyre többet tudunk meg az egyházi hierarchia ‎‎mai doktrinális és erkölcsi korrupciójáról,‎‎ amely a reneszánsz kori feljegyzéseket idézi, úgy tűnik, hogy a csoda az, hogy a ‎‎Summorum Pontificumot‎‎– a XVI. Benedek pápa által kiadott motu proprio-t, amely megengedte a hagyományos latin mise ünneplését – egyáltalán kiadták. Ez egy vízválasztó pillanat volt, a bátorság és a szívesség gesztusa, egy egyértelmű tényező a hagyományos szentmise megsokszorozódásában szerte a világon, amely gyengítette a modernisták hegemóniáját. Hálásak voltunk, hogy van egy pápánk, aki ahelyett, hogy csontot dobott volna a feltételezett nosztalgiázóknak – mint ahogy VI. Pál és II. János Pál “indultumai” tették -, bátorsággal kimondta az igazságot: hagyományunk nagy liturgiáját soha nem törölték el, és soha nem is lehet eltörölni.

Igazságos már az elején elmondanunk, hogy a ‎‎Summorum Pontificum ‎‎hasznos volt a hagyománytisztelő katolikus mozgalom számára, miként hasznos volt a régi idők óriási méretű gyorsító rakétája is egy űrhajó pályára állításához: hatalmas nyers erővel rendelkezik, de ennyi a feladata, és amikor kiürül, leesik. A ‎‎Summorumot ‎‎a történelem egyik legnagyobb pápai beavatkozásának szánták, de valójában nem más, mint kárelhárítás; nem lehet egy állandó struktúra pillére, még kevésbé alapja.‎

Ha nem értjük meg annak gyenge pontjait‎‎, ‎‎nem fogjuk megérteni, hogy miért vagyunk még mindig ennyire sebezhetőek Ferenc pápa és körének machinációival szemben, és ami még fontosabb, nem lesz meg a szükséges erőnk ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy ellenálljuk annak, amit a Vatikán tesz a hagyományos római rítus ünneplésének visszaszorítása vagy megakadályozása érdekében. Bármennyire is pragmatikusan profitált a hagyományhű mozgalom ‎‎a Summorumból ‎‎(és ebben nem lehet kétség), meg kell tanulnunk teljesen a saját lábunkra helyezni súlyunkat, hogy amikor a jogi mankót vagy támaszt hirtelen eltávolítják, ne essünk el tehetetlenül.

‎ ‎‎A Summorum‎‎ előszava valóságos diadalének a római pápáknak a szent liturgia irányításában az évszázadok során betöltött központi szerepéről. XVI. Benedek méltán emeli ki Nagy Szent Gergely, V. Piusz és sok más pápa meghatározó szerepét (listáján szerepel VIII. Kelemen, VIII. Urbán, X. Piusz, XV. Benedek, XII. Piusz és XXIII. János). Azonban nem tesz említést egy mindennél fontosabb tényről: a pápák, bár időnként módosították a liturgia részeit, soha nem tekintették magukat az egyházi szertartások urainak és birtokosainak, akik teljes ellenőrzést gyakorolhatnának azok felett– mint akik ki tudnák dobni ezeket a rítusokat, és újra tervezhetnék őket a semmiből, ha úgy tetszik nekik. Hogy egy Ratzinger számára kedves metaforát használjunk: az övéké a kertész munkája volt, nem az alkotóké. Ha egyesével végigtekintünk a pápákon láthatjuk, hogy bármelyikük hozzájárulása elhalványul a kapott és továbbadott örökség egészéhez képest.‎

‎A Summorum‎‎ felsorolt pápái között van egy pápa a hatodik századból, egy a tizenhatodikból, egy a tizenhetedikből és öt a huszadikból. Sok évszázados stabilitás után – amely nem a megcsontosodást jelenti, hanem a Szentlélek irányítása alatt lassan érlelődő formai tökéletességet, amint azt ‎‎másutt‎‎ is állítottam – nem mulaszthatjuk el észrevenni, hogy valami felbolydul, amint a huszadik századba érünk: egyfajta fokozódó viszketegség vagy őrület a liturgikus reform iránt: a század elején elindultunk  a breviárium és naptár változásaitól, a század közepi nagyheti változtatásokon át, az 1963 és 1974 közötti évtizedben minden szertartás és szertartás dekonstrukciójáig és újjáépítéséig.‎

‎Őszintén szólva bizonyítékokat látunk egy ‎‎ ‎‎túltengő ultramontanizmusra,‎‎ amely a pápát teszi azzá, aki meghatározza a katolikus istentisztelet tartalmát és üzenetét, egyre csökkenő tisztelettel a hagyomány iránt. Ezzel éles ellentétben láthatjuk, hogy az V. Pius által a tridenti zsinat után kodifikált római rítus már ‎‎a pápai kodifikációt megelőzően is létezett. Ez ‎‎a Missale Romanum ‎‎nem azért az, ami, mert a pápa azzá tette, hanem azért, mert a pápa ellenőrizte és hitelesítette azt, amit kapott egy nyomtatott kiadás formájában, ami azt tartalmazta, ami úgy tűnt számára, hogy leginkább hű a hagyományhoz.‎

‎A Summorum Pontificum‎‎ így írja le a régi rítus kedvelőit: “Bizonyos régiókban azonban sok hívő olyan szerető érzülettel ragaszkodott és ragaszkodik ma is a korábbi liturgikus formákhoz”, amelyek, mondja Benedek pápa „mélyen áthatották lelki kultúrájukat”. De nem a katolikusokra, mint katolikusokra ‎‎hárul-e‎‎ a felelősség, hogy szeressék azt a liturgiát, amely a hit előző századaiból érkezik hozzájuk? Ez nem más, mint ami a liturgikus mozgalom egészséges szakaszának elsődleges célja volt, ahogy az olyan szereplők esetében látjuk, mint dom Prosper Guéranger: jobban megismerni az örökölt liturgiát, hogy jobban szeressük, és teljesebben éljük meg.‎

‎E hívek “lelki kultúráját” “mélyen áthatotta” az ő liturgiájuk‎‎– természetesen, és helyesen! A hívőknek, akik ‎‎ arra törekedtek, hogy gyakorló katolikusok legyenek, nem volt szükségük más liturgiára, mivel az, amelyiket már gyakoroltak, győzelmet aratott a szívük és az elméjük fölött, áthatotta az életüket, sőt a társadalmi miliőjüket is (elég csak a régi liturgikus naptár gazdagságára gondolni). Olyan, mintha a ‎‎Summorum ‎‎kisebbségi problémaként azonosítaná az egyetlen mentalitást, ami katolikusnak nevezhető és a liturgia történetének egyetlen vágyott célját. Ebből következően az úgynevezett reform ‎‎‎olyan erőszakos cselekedet‎‎ ‎‎volt, amely által a hívek elidegenedtek a katolikus hitet és életet meghatározó “liturgikus formáktól”.‎

‎Miután elővezeti azoknak a pápáknak a listáját, akik soha nem merték megtiltani (és ugyanígy soha nem merték “megengedni”) az ősi rítusok szerinti istentiszteletet, említést tesz II. János Pál “indultumáról” . Ez a fogalom csak azon hipotézisből kiindulva értelmezhető, mely szerint az Egyháznak joga van betiltani vagy elnyomni egy hagyományos rítust, amely felfogást ugyanakkor Benedek néhány bekezdéssel később tagad (sőt, sok más írásában is tagad). Csak az igényel engedélyt, amit jogerősen megszüntettek; ha az ‎‎usus antiquior ‎‎soha nem volt eltörölve, és nem is lehet eltörölni, akkor egy papnak soha nem volt szüksége engedélyre, és ‎‎soha nem is lesz szüksége engedélyre, hogy gyakorolja.‎

‎Ez a pont nyilvánvalóan a legnagyobb jelentőséggel bír a hagyományos római rítus használatának minden jövőbeni pápai vagy kuriális aláásási kísérletére való válasz során. Sajnálatos módon a ‎‎Summorum Pontificum ‎‎és a püspökökhöz intézett kísérőlevél, a ‎‎Con Grande Fiducia,‎ még mindig azt a hamis nézetet tükrözi, hogy a pápának és a püspököknek hatalmukban áll meghatározni, hogy a római rítusra felszentelt papok használhatják-e saját rítusuk klasszikus formáját – az egyetlen létező formát, amely az apostoli hagyományból és a több mint 1500 éves folyamatos egyházi fejlődésből származik. Fogalmi ellentmondás azt mondani, hogy a római rítus papja törvényes módon gyakorol egy részben deformált és részben kitalált rítust, amelyet egyetlen pápa hirdetett ki, míg ugyanannak a papnak szabad vagy tilos gyakorolnia a több száz pápa által kapott és továbbadott tiszteletreméltó rítust, amelyet azok  együttes tekintélye erősít meg.‎

‎A ‎‎Summorum Pontificum‎‎ leghírhedtebb jellemzője az az állítása‎‎ az 1. cikkben, hogy a római rítusnak két “kifejeződése” van:‎

„A VI. Pál pápa által közzétett Római Misekönyv a latin szertartású katolikus Egyház „lex orandi”-jának rendes kifejeződése. A Szent V. Pius által közzétett és Boldog XXIII. János által újra kiadott Római Misekönyv pedig úgy tekintendő, mint az Egyház ugyanezen „lex orandi”-jának rendkívüli kifejeződése, és tiszteletreméltó és régi használata következtében kellő tiszteletben kell tartani. Az Egyház „lex orandi”-jának e két kifejeződése a legkevésbé sem vezet az Egyház „lex credendi”-jének megoszlására; ugyanis az egyetlen római szertartás két szokását képviselik. Éppen ezért a Római Misekönyv Boldog XXIII. János által kiadott és soha be nem tiltott editio typicája szerinti Szentmisét mint az Egyház liturgiájának rendkívüli formáját szabad ünnepelni.”

‎Ugyanakkor az az állítás, mely szerint VI. Pál 1969-es ‎‎Missale Romanumja ‎‎(a “Novus Ordo”) ugyanaz a rítus, vagy ahhoz tartozik, amit a ‎‎Missale Romanum előzőleg 1962-ben kodifikált – vagy egyszerűbben, hogy a Novus Ordo-t a mise “római rítusának” nevezhetjük –, nem állja ki ‎‎a kritikai vizsgálat próbáját‎, és ez az állítás nem áll meg bármely két, vetus és novus liturgikus könyv esetében sem. A római egyház történetében még soha nem volt két “formája” vagy “kifejeződése” ‎‎ugyanazon‎‎ helyi liturgikus rítusnak egyidejűleg és ‎‎egyforma kánoni státusszal‎‎.‎

‎Az, hogy Benedek pápa mondhatta, hogy a régi rítust soha nem vonták vissza (‎‎numquam abrogatam‎‎), azt bizonyítja, hogy VI. Pál liturgiája ‎‎ ‎‎valami új, nem pedig az előzőnek puszta revíziója, mivel a missale minden korábbi ‎‎editio typicája ‎‎helyettesítette és kizárta elődjét. Bár a latin egyházban mindig is voltak különböző “úzusok”, a római liturgia megduplázása a disszociatív identitászavar vagy skizofrénia esete.‎

‎Nem lehetséges, és nem is kívánatos a tridenti rítusról és a Novus Ordo-ról ugyanazon római rítus „két formájaként” beszélni; és nevetséges azt mondani, hogy a deviáns forma “rendes” és a hagyományos “rendkívüli”, kivéve, ha ez az értékelés csupán szociológiai vagy statisztikai. A római rítus és VI. Pál modern pápai rítusa közötti teológiai és lelki tartalom radikális különbségeit mutató, egyre bővülő tudományos eredmények ismeretében intellektuálisan tisztességtelen és hiteltelen azt állítani, hogy a régi és az új rítusok ugyanazt a ‎‎lex orandit‎‎ vagy következésképpen ugyanazt a lex ‎‎credendit‎‎ fejezik ki. Lehetséges, hogy az új rítus mentes az eretnekségtől, de ‎‎lex orandija ‎‎csak részleges átfedésben van a régi rítuséval, és így a ‎‎credanda ‎‎is, amelyet közvetít -‎‎ amint azt nemcsak a szövegekben, hanem a szertartásokban és a nyilvános istentisztelet minden más dimenziójában is látható.‎

‎Ha van állítás, ami közös lehet a hagyományhoz hűek minden típusa számára, ‎‎ez lenne az: amit VI. Pál tett a katolikus egyház liturgiájával, az tektonikus elmozdulás volt, példátlan támadás a hagyomány ellen – és ezért valóban rossz, méltatlan a pápasághoz, a pápai hivatal kötelességeivel összeegyeztethetetlen, olyan módon gonosz, ahogy az apagyilkosság vagy árulás gonosz. Tudjuk, hogy a korábbi pápák hozzáadtak vagy módosítottak a rítusokon, de soha nem úgy, hogy ránézve az “előtte” és az “utána” állapotra bárki azt mondhatta volna, hogy ezek különböző dolgok. VI. Pál azt tette, amit egyetlen pápa sem merészelt megtenni: megváltoztatta a katolikus egyház minden rítusát, tetőtől talpig. Még az összes szentségi ‎‎formát,‎‎ legszentebb formulákat is módosította.

Összehasonlítva a régi és az új miséket, láthatjuk a nagyrészt összeegyeztethetetlen naptárakat, a szinte teljesen különböző olvasmányrendet és az ‎ ‎‎euchológia‎‎ ‎‎ (azaz az ima szövegek), ‎ ‎‎zene‎‎ és a ‎‎‎rubrikák‎ radikális dekonstrukcióját. Hasonló kedvezőtlen összehasonlításokat lehet tenni az Egyház bármely két szertartása között: a régi és új keresztség, a régi és új bérmálás, a régi és új diakónusi, papi és püspöki szentelések, bármely tárgyú régi és új áldások, stb. között. Kétségtelen, hogy a hagyományhoz hűeknek igazuk van abban, hogy ez egyáltalán nem “reform”, hanem ‎‎ ‎‎forradalom‎‎ volt .‎

‎Van-e hatalma egy pápának arra, amit VI. Pál tett? Nem azt kérdezem, hogy ‎‎képes-e úgy tenni, mintha‎‎ hatalma lenne, ezer évnyi politikai tőkét fordítva arra, hogy a hierarchiától és a hívektől engedelmességet követeljen akaratának, a forradalom befogadásának, amely visszaél a hagyomány befogadására vonatkozó készségesség katolikusokra jellemző attitűdjével. Azt sem kérdezem, hogy VI. Pál szubjektíven mit gondolt arról, hogy mit tesz, vagy mit tehet meg, sem azt, hogy a püspökök és a többi hívő szubjektíven mit gondolt arról, amit tesz, vagy amit tennie kellene válaszképpen az olyan új rítusok bevezetésére, amelyek több közös vonást mutatnak Cranmerrel és Pistoia-val, mint Clunyval és Tridenttel.‎

‎Inkább azt kellene kérdeznünk, hogy objektíven egy pápának joga van-e új rítusokkal helyettesíteni a katolikus egyházban az annak egész történeleme során organikusan kifejlődött rítusokat. A szubjektív szándékok rendezetlenek és zavarosak lehetnek, de objektíven a liturgikus forradalom elválasztotta a katolikusokat saját hagyományuktól, az ortodoxiától, mint “helyes istentisztelettől”, és úgy alakította át a ‎‎lex orandi‎‎ és ‎‎a lex credendi‎‎ kapcsolatát, hogy a “pillanat tanítóhivatalát” irányító liturgikusok koalíciója az imádság egyetlen normája lett.‎

‎Ha egy ilyen szakadás legitimnek és elfogadhatónak tekinthető, akkor már nem maradt a liturgia örök elveiből semmi: minden pusztán a pápaság teljesen önkényes (liturgia)gyakorlatára redukálódott. Juan de Torquemada bíboros (1388–1468) az egyháztörténelem nagy részében elfogadott józan meggyőződést így fogalmazta meg: ha egy pápa nem tartja be “az egyházi istentisztelet egyetemes rítusát”, és “önfejűséggel elválasztja magát az egyetemes egyházhoz való hűségtől”, akkor “képes skizmába esni”, és ekkor nem szabad engedelmeskedni neki, és nem is kell “támogatni” (‎‎non est sustinendus‎‎).‎

Ez tehát a ‎‎Summorum Pontificum ‎‎alapvető problémája‎‎: belsőleg ellentmondásos, az egyház történetének legsúlyosabb pápai hatalommal való visszaélése által okozott monumentális ellentmondáson alapul. Ennek eredményeképpen rendelkezései nem tesznek mást, mint hogy szinte minden lépésnél visszhangozzák a feloldhatatlan dialektikus ellentétet a kollektív egyházi hagyomány visszavonhatatlan kiváltságai és a liturgikus etiológia, az ontológia és a teológia feletti igényelt vagy feltételezett autoritás között. A motu proprio tükrözi és megerősíti az egyháztan és liturgia hamis elveit, amelyek éppen ahhoz a válsághoz vezettek, amelyre maga a motu proprio volt a részleges válasz. XVI. Benedek munkásságát gyakran jellemzi egy hegeli dialektikus módszer, amely egyszerre kíván ellentmondásokat fenntartani, vagy egy tézisből és annak antitéziséből kíván magasabb szintézist létrehozni (a “kölcsönös gazdagítás” ebben a keretben értelmezhető).‎

‎A Bevezető és az 1. cikk után a ‎‎Summorum Pontificum ‎‎többi része finoman túszként tartja a hagyományos liturgiát, vagy másodosztályú állampolgárságot ad neki, ahogy addig is volt. Nyelvezetének gyakorlati eredménye az lett, hogy megsokszorozta a lelkipásztorok és püspökök kifogásait, akik mindig azt állíthatják, hogy a régi rítusú szentségek léte akadályozza vagy akadályozhatja a lelkipásztori ellátást, hogy a püspöki útmutatás vétójogot jelent a pap tiszteletre méltó szentmise mondására vonatkozó kérése kapcsán, és hogy az azt kérő katolikusok viszályt szítanak, és rombolják az Egyház egységét.‎

‎A Summorum Pontificum ‎‎szükségtelenül bonyolítja a helyzetet, és megsokszorozza a bürokratikus akadályépítés lehetőségeit. Soha nem könnyű meggyőzni a püspököket, hogy valóban lelkipásztorok legyenek, de egy olyan dokumentum, amely egyszerűen azt mondta volna, hogy “A régi szentmisét minden egyházmegyében több helyen elérhetővé kell tenni eddig és eddig az időpontig, és minden szeminaristát fel kell készíteni rá” talán legyőzte volna azt a tehetetlenséget, akadályozást és örökös halogatást, amelyet a motu proprio megjelenésének tizennégy éve alatt láttunk.‎

‎A 9. cikkely esettanulmánynak tekinthető:‎ ‎

“Ugyanígy a plébános, mindent jól mérlegelve, engedélyt adhat a korábbi rituálé használatára a keresztség, a házasság, a gyónás és a betegek kenete szentségének kiszolgáltatásakor, ha a lelkek java ezt indokolja. Az Ordináriusok felhatalmazást kapnak arra, hogy a bérmálás szentségét a régi Pontificale Romanum szerint szolgáltassák ki, ha a lelkek java ezt javallja.“

‎Bár a szándék – hogy felszabadítsuk ezeket a gazdagságokat a lelkek javára – csodálatra méltó‎‎, a nyelvezet ismét túl óvatos, túlságosan nem elkötelezett. Miből tudjuk, hogy egy plébános “figyelmesen megvizsgált minden szempontot”? Ő miből ‎‎tudja ‎? Miért kell engedélyt adnia a többi szentségi szertartásra, ha azok ugyanúgy nem voltak eltörölve, mint a szentmise? És az elsődleges feltétel, “ha úgy tűnik, hogy a lelkek java megköveteli”, gyakran azzal a mennydörgő válasszal fog találkozni: “Senki üdvössége nem függ egy adott liturgikus rítustól!”‎

‎Tudok olyan püspökökről, akik egyszerűen határozottan tagadják, hogy a lelkeknek jó, ha hozzáférésük van az Egyház hagyományos szertartásaihoz; azt mondják, jobb, ha “engedelmesek”, “alázatosak és elégedettek azzal, amit az Egyház nyújt”, és “nem a külsőségeket keresik, vagy nem ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez arról, hogy mi a tiszteletteljes”, stb. Mondjuk ki: ha a lelkészeknek és püspököknek lenne fogalmuk arról, hogy mi szolgálhat a lelkek javára, nem lennénk abban a katasztrofális helyzetben, amelyben most tudhatjuk magunkat.‎

‎Bármilyen nagyok azok az előnyök, amelyeket a ‎‎Summorum Pontificumon ‎‎keresztül élvezhettünk, nagyon nagy szükségünk van egy átfogóbb teológiai megértésre a hagyományos liturgia eredendő igazságáról, valamint a papság és a laikusok ilyen liturgiához való jogának elidegeníthetetlenségéről. Látnunk kell, hogy bármit is adtak a pápák a szentmiséhez az évszázadok során, nem vagyunk a pápák lekötelezettjei a liturgia miatt; az megelőzte őket, felsőbbrendű a valóságában és a hatalmában; ez Isten egész népének közös tulajdona.‎

‎Ha a ‎‎Summorum Pontificumot ‎‎hatályon kívül helyezik, azzal a hagyományos római liturgiát nem fogják eltörölni; ha ‎‎Summorum ‎‎rendelkezéseit megnyirbálják, az nem lesz ok arra, hogy megnyirbáljuk a hit és a kultúra hatalmas kincstárának egyre jobban kibontakozó helyreállítását. Lehet, hogy az Isteni Gondviselés szükségesnek látja, hogy még jobban elválasszuk magunkat az ultramontanizmus tejétől, hogy a hagyomány húsán edzhessük állkapcsainkat – a prelátusok jóváhagyásával vagy anélkül.‎

(A cikk forrása: Crisis Magazine)
https://invocabo.wordpress.com/2021/07/08/peter-kwasniewski-a-summorum-pontificum-tizennegy-eve-a-tragikus-hibak/