Már Krisztus életében forduló- és töréspont volt az Élet Kenyeréről szóló tanítás, amely követőit és tanítványait megrostálta, akik közül sokan „nem jártak tovább vele”, mert nem pusztán felfoghatatlan volt számukra, hogyan lehet valóságos étel és ital az ő teste és vére, hanem elfogadhatatlan is. Azóta viszont az rostálja meg követőit, hogy miként lehet az Ő valóságos teste és vére a kenyér és bor. A katolikus hit, mint igaz vallás központi eleme a szentmise, mint vértelen áldozat és az Oltáriszentség, mint Krisztus Urunk valóságos teste. A gyakorlataink, viselkedésünk viszont sokszor nem tükrözik ezt a hitet. Mintha megbicsaklott volna a Szentlélek által irányított folyamatos gazdagodás és elmélyülés az eucharisztikus hitben és az ennek megfelelő gyakorlatokban, amely jellemezte az Egyház történetét a kezdetektől fogva.
Ez az írás az Eucharisztiával kapcsolatos következetességről szól: első felében az Oltáriszentségről vallott katolikus hit és tanítás fényében az Ő jelenlétében végzett gyakorlatainkról, az írás második felében pedig egy példa az Oltáriszentséggel való bánásmódunk gyakorlati vonatkozásairól.
Amikor először vehettem részt régi rítusú szentmisén, hatalmas megkönnyebbülést éltem meg az Úr iránti tisztelet fizikai megnyilvánulásai miatt, mert a „lélek számára érthető” fizikai jelekben és cselekedetekben végre összhangba került az Úrról vallott hit és a liturgián résztvevők viselkedése. Most ezek közül az egyik fizikai jelet, a térdhajtást emelném ki.
A régi rítusú szentmisén (és liturgián kívül is) a hívek, a pap és a ministránsok sosem lépik át a templom tengelyét anélkül, hogy térdet ne hajtanának a főoltár tabernákulumában jelen lévő Úr Krisztus előtt. Ha egy ministráns tízszer lépi át, tízszer hajt térdet, ha harmincszor, akkor harmincszor. Mindig térdet hajt. Akkor is, ha elvégzendő feladata miatt a legrövidebb út nem a főoltár előtt vezetne el. Ha például az olvasmányos könyvvel az ambó felé tart, vagy a hívek tömjénezését készül elvégezni, először a főoltár elé járul az imádó tisztelet jelét adni az Úr előtt.
Ez a gyakorlat feltételezi azt, hogy az Oltáriszentség a főoltár tabernákulumában van. Amint a liturgikus reform után a szembemiséző oltár bevezetésével elválasztották a tabernákulumot és az oltárt, először gyengítették az évszázadok alatt elmélyült eucharisztikus következetességet, amely megnyilvánult a krisztusi valóságos jelenlét központi szerepe és annak központi fizikai helye közötti térbeli megfelelésben. Majd a tabernákulum oldalra kihelyezésével meg is szüntették a liturgikus tér eucharisztikus következetességét, és ennek a következetességnek az Úr előtti térdhajtásban kifejeződő következetes gyakorlatának lehetőségét a liturgia során. Az ilyen elrendezésű szentélyekben végzett liturgia során nem pusztán ez a jel hiányzik, hanem általában is úgy viselkednek, mintha Krisztus Urunk nem lenne jelen a tabernákulumban. Általános például, hogy ha egy hívő felolvasni megy, nem hajt térdet az oldalt lévő tabernákulum felé, hanem csak fejet hajt az oltár – és a mögötte a tabernákulum helyén székelő pap – előtt: tehát úgy tesz, mintha nem lenne ott az Oltáriszentség. És erre a liturgikus előírások is biztatják.
De azt, aki úgy tesz, mintha nem lenne jelen az Úr, miközben jelen van, nem sok választja el attól, hogy az Úr jelenlének valóságát a saját viselkedésétől (esetleg saját hitétől), kedvétől tegye függővé, majd végül annak elsorvadásával már észre se vegye.
Úgy sejtem, hogy mostanság már ez utóbbi jellemző a katolikusok nagy részére, és ezt ki-ki maga is ellenőrizheti: üljön be egy templomba, és figyelje meg, hogyan viselkednek a szentségi jelenlétben, és tegye fel a kérdést, hogy a látottak alapján vajon feltételezhető élő és erős hit az Isteni jelenlétben? Tudatában vannak ennek a jelenlétnek? Tudatában vannak annak, hogy Ki van jelen? Feltételezhető-e ez az élő hit, ha a tabernákulumban jelen lévő Szentséges és Fölséges Úr irányában még egy értékes tárgynak kijáró tudatosság vagy figyelem sem érzékelhető, sokszor még monstranciában kitett Oltáriszentség iránt sem?
Az eucharisztikus következetesség hiányának egy másik, gyakorlati vonatkozása az, ahogyan az Oltáriszentségben valóságosan jelen lévő Úrral a liturgián kívül bánnak.
Erre példának a nemrég közreadott „A másik járvány: az Oltáriszentség rendszeres meggyalázása” című írásban említett szakráriumokat hoznám.
Az ezek használatában megnyilvánuló hit arról szól, hogy az Oltáriszentség legkisebb darabkája is végtelenül értékesebb még az aranypornál is, mert a Fölséges Isten valóságosan jelen van benne. Ha ez így van, a legnagyobb tisztelettel és körültekintéssel kell bánnunk mindennel, ami a Legszentebb Testhez és Vérhez hozzáér, nem pusztán a kehellyel és a paténával, hanem az olyan textilekkel is, mint például korporálé és a kehelykendő. Ezért ezeknek mosása nem történhet például profán használatú ruhaneműkkel együtt, a mosásra használt víz pedig nem kerülhet a szennyvízzel együtt a csatornába, feltéve, ha hiszünk az eucharisztikus jelenlétben és fontos az ennek megfelelő cselekvés számunkra. Kevés olyan papot ismerek, aki maga áztatja be ezeket a textiliákat, és maga gondoskodik a mosásra használt víz megfelelő elhelyezéséről. Pedig az eucharisztikus következetesség erre is joggal kiterjedhetne.
Ez a következetesség már az előírások és az erről való tanítás hiányában is megnyilvánul. Ebben (is) sokat tanulhatnánk a régiektől. Két példa a szakráriumokról szóló tanításról illetve előírásról régen és ma:
1933: „Sacrarium. A templom berendezéséhez tartozik a sacrarium is, az a hely, ahova a liturgikus mosások után a vizet, valamint a már nem használható egyházi szerek hamuját vagy maradványait öntik. A liturgikus könyvekben gyakrabban előfordul ez az előírás: <<effundatur in sacrarium>>, <<projiciatur in sacrarium>>; sajnos az újabb templomokban nem található sacrarium. A sacrarium rendesen a főoltár mögött helyezendő el. Háromféle alakja lehet: első a keresztkúthoz hasonló medence (piscina) levezető csatornával; a második alakja hosszú, keskeny ablakforma (fenestella) a templom falában: a falba vezetett csatornának képezi ez a fenestella a nyílását; a harmadik alakja a szegényebb templomokban egy kikövezett vagy cementezett üreg, mely kulccsal lezárható tetővel van ellátva. Legjobb egy méter mély és ½ méter széles medencét készítetni, ezt kifalaztatni vakolat nélkül, az alját lazán kaviccsal vagy homokkal behinteni; fedél gyanánt tojásnagyságú nyílással ellátott kőlapot használhatunk.” (Dr. Mihályfi Ákos: A nyilvános istentisztelet, 215.o.)
2009: „Őrizzék meg azt a szokást, hogy legyen a sekrestyében szakrárium, amelybe a szent edények és terítők tisztítása után maradt vizet kiöntik” (Római Misekönyv Általános Rendelkezései, 334. pont)
Talán a fentiekből látszik, hogy nem pusztán terjedelembeli különbség van a kettő között. Az elveszett tudás mértékének érzékeltetésére álljon itt némi saját tapasztalat.
Egy frekventált budapesti templomban, ahol a Dr. Mihályfi által leírt szakráriumok közül többféle is megtalálható, egy alkalommal felemeltem a főoltár mögötti hatszögletes réz fedőt a szakráriumról, amelyben többek között papírzsebkendő és üres joghurtos doboz volt.
A másik szakrárium a vezetékes víz bevezetése utánról származott: egy medence volt, fölötte vízcsappal. A medence a sekrestye udvari ablaka mellett volt, és egy ideje az ázás egyre erősebb nyomai látszódtak körülötte a falon. A plébános, aki a liturgikus reform utáni Rahner-árvák nemzedékéből származott, nem tudta, hogy milyen célt szolgált a medence, így aztán az idők során először a virágozók kezdték a medencébe önteni a virágvázák használt vizét, majd a takarítók következtek a felmosóvízzel. Ezt már nem bírta a szakrárium lefolyója, és eldugult. A plébános szakembert hívott, kiásatta a lefolyót az udvar felől, és megdöbbenve látta, hogy a csővezeték vége „csak úgy” szabadon a földben van. Azonnal beköttette a szennyvíz-hálózatba, és többször elmesélte, hogy lám-lám, a régi szakemberek sem voltak jobbak a maiaknál, ők is képesek voltak ilyen huncutságra.
A szakráriumok használatának kikopása összefügghet az eucharisztikus inkoherencia legeklatánsabb példájával, a kézbeáldozással. Mert gondoljunk csak bele: mire gondolhat egy néha-néha még gondolkodó pap, aki az áldozás után a kehely purifikálásakor gondosan leöblíti a kehely fölé tartott hüvely-és mutatóujjait, miközben száz-kétszáz kézbeáldozó hívő az Oltáriszentség partikuláival teleszórja a templomot. Mire gondol, miközben egy korporálén előforduló partikulák valószínűsíthető számát összehasonlítja a templom padlóján egy alkalommal szétszórtakéval? Nem tűnik vajon következetlennek számára ez a gyakorlat, amíg még egyáltalán gondolkodik ilyeneken? És a következetlen, emiatt értelmetlennek tűnő gyakorlatok, a kontextus nélküli liturgikus sziget-jelenségek értelemszerűen annál gyorsabban szűnnek meg, minél kevésbé védettek előírással, vagy kevésbé vannak szem előtt. Ha nagyrészt eltűnt az ujjak purifikálása, hogyne tűnt volna el a szakráriumok használata.
A megszűnésük az Oltáriszentségbe vetett hit meggyengülésének vagy eltűnésének következménye, a liturgikus terek és a liturgikus gyakorlatok eucharisztikus inkoherenciája viszont okai annak.
Milyen jó lenne mindezekben ismét visszatérni az eucharisztikus következetességhez!https://invocabo.wordpress.com/2021/11/13/eucharisztikus-kovetkezetesseg/
