Barsi Balázs OFM atya gondolatait a német katolikus egyházban hamarosan bevezetésre kerülő interkommunió lehetőségéről még azelőtt kaptuk meg, hogy ugyanebben a témában Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció előző prefektusa nyilatkozott volna. Az alábbiakban Balázs atya (Müller bíboroséival sokban egyező) gondolatait így tesszük közzé az olvasóink számára.
***
Az Egyházi Törvénykönyv kánonjai (
844. kánon §1,4,5) egyértelműen minden katolikusra (a klérusra és a hívekre is) kötelezőek.
A 844. kánon 4. §-ban ugyan szerepel ez a kitétel: „a megyéspüspök vagy a püspöki konferencia megítélése szerint (az életveszély esetén kívül) MÁS SÚLYOS SZÜKSÉG SÜRGETÉSÉRE a katolikus kiszolgáltatók (az Oltáriszentséget) megengedetten szolgáltatják ki a katolikus egyházzal teljes közösségben nem lévő többi kereszténynek is ... (de csak akkor, ha) katolikus hitről tesznek tanúságot és kellőképpen felkészülnek.”
A
„más súlyos szükség sürgetése” - semmiképpen nem lehet az, hogy valaki protestáns lévén szeretne katolikus házastársával együtt áldozni. Ez nem nevezhető
„más súlyos sürgető szükségnek”. Mert ha ezt jelentené a
„súlyos szükség sürgetése”
akkor az egész kérdést a szubjektivizmus birodalmába utaltuk. Ezzel
minden elszabadul ...mint ahogy már el is szabadult, hiszen a német
püspöki konferencia elnökhelyettese
úgy nyilatkozott egy evangélikus weboldalnak, hogy
„reménykedik
ennek a gyakorlatnak az elfogadásában, miután Németországban sok helyen
a protestáns házastársak már amúgy is kimennek áldozni katolikus
férjükkel vagy feleségükkel” (2016. december 31.).
Ha pedig egy már tömeges gyakorlatot akarnak jóváhagyni, akkor itt nem „egyedi esetről” és „nem bizonyos körülmények”-ről van szó. Ez mellébeszélésnek tűnik. Azt a látszatot kelti, hogy egy ilyen gyakorlatot hosszas ún. „kísérés” előzte meg... Nem így van! Semmiféle „kísérés” nem volt azok esetében, akik Németországban sok helyen
ezt gyakorolták. Ezeket nem kísérni kell, hanem vezetni. Ha egy
katolikus eltér az eddigi úttól és az Egyház kodifikált gyakorlatától,
akkor azt azon az eltérő úton nem kísérni kell, hanem onnét
visszavezetni a közös katolikus útra.
Az nagyon helyes, hogy a német püspöki kar azoknak a protestáns testvéreknek
engedné meg katolikus misében áldozni, akik
„helyeslik a katolikus hitet az Eucharisztiában”.
„Bejahen” = helyesel, megerősít, jóváhagy, vagyis elfogad. De mit jelent elfogadni az Eucharisztiába vetett katolikus hitet?
1.
Elfogadni az átváltoztatás ténye mellett azt, hogy a katolikus pap és az
ortodox pap is fel van szentelve egy érvényes felszentelt püspök által,
akinek szentelő ősei őt összekötik a 12 apostollal (apostolica successio).
Tehát a katolikus pap nem lelkész, akinek nincs meg a felszenteltsége
ahhoz, hogy a Szentlelket kérve átváltoztassa a kenyeret és a bort
Krisztus testévé és vérévé. Tehát az Eucharisztiával egy szent
rangsorra, hierarchiára épülő teljesen más egyházképet kell elfogadnia.
2.
Az Eucharisztiába vetett katolikus hitben el kell fogadnia a fülgyónást,
amelyet (legalább egyszer egy évben) egy fölszentelt papnál el kell
végeznie, amelyet ennek a papnak a feloldozása tesz teljessé!
3. A
betegek kenetének szentségi voltát is el kell fogadnia, mert annak
bizonyos esetekben bűneltörlő hatása van. Például ha képtelen az illető
kommunikálni, de eszének használatánál van, mert korábban kifejezte
katolikus házastársának, hogy élete utolsó pillanatában szeretne
katolikus módon áldozni. Ilyenkor, mivel nem tudhatjuk, hogy gyónással
felkészült-e a szentáldozásra: előtte a betegek kenetének feladásával a
bűnök bocsánatában is kell részesíteni. Sőt ezt erre az esetre előre
tudnia kell a Luther által „szalmalevélnek” nevezett Szent Jakab
levélből: „Beteg valaki közületek? Hívassa az egyház papjait.
Imádkozzanak fölötte s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó
imádság üdvére lesz a betegnek és az Úr megkönnyebbíti őt, ha pedig bűnben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5,13-16)
4.
Ez utóbbi esetben nyilván el kell fogadnia az evangélikus tanítással
ellentétes ősi meggyőződést, hogy a miséből megmaradt Eucharisztia is
Jézus valóságos Szent Teste és nem csak a mise keretében vehető
magunkhoz, hiszen az őskeresztények elvitték a börtönbe, hogy
megáldoztassák a vértanújelölteket. Félretették az Eucharisztiát a
haldoklóknak.
Mindebben szépen felvázolódik, hogy az
Eucharisztiába vetett katolikus hit feltételezi az egész Katolikus
Egyház elfogadását... Pl. a szentekhez való odafordulást is, mert a mise
elején felhangzó bűnbánati imádságban ezt mondjuk: „...Kérem ezért a
Boldogságos, mindenkor Szeplőtelen Szűz Máriát, az összes angyalokat és
szenteket, és titeket testvéreim, hogy imádkozzatok érettem
Krisztushoz, Istenünkhöz.”
A szentmise nem csupán az áldozás ténye,
hanem elejétől a végéig az ősi Katolikus Egyház hitében való elmerülés.
Gondoljunk csak arra, hogy a katolikus fél katolikus édesanyjának
gyászmiséjén vesznek részt. Vajon ezen az evangélikus fél nyugodtan
megáldozhat, anélkül, hogy hinne abban, hogy a megholtakért imádkozni
üdvösséges dolog, hogy lehetséges az Istenhez vezető utunkon, halálunk
után, egy bizonyos tisztulás, amelyen segíthetünk? Igen, segíthetünk,
mert Krisztusban vannak az elhunytak, és mi is, és a Krisztusban való
együttlét alaptörvénye a segítő szeretet.
Hamis az az ökumenizmus, amely a végső
célt: a közös áldozást eszközként használja. Az igazi ökumenizmusban
vállalni kell az elszakítottságunknak a szenvedéseit, amelyet érzelmileg
nem szabad hamis módon érzésteleníteni.
Miért nem azt ajánlják a német püspökök,
amit magam is látok és nagyra értékelek: hogy egy katolikus-protestáns
házaspár vasárnap együtt van a szentmisén. A katolikus fél megáldozik, a
protestáns közben lélekben az Úrral van, de nem megy áldozni. Vagy a
katolikus fél, akár szombat este részt vesz a katolikus szentmisén és
megáldozik, hogy vasárnap a protestáns házastársával együtt részt vegyen
a protestáns istentiszteleten, ahol ő nem vesz úrvacsorát.
Miközben ezeken gondolkodtam, pihenésképpen bekapcsoltam a Református Félórát (
2018. február 28., 13:30).
Fekete Ágnes református lelkésznő beszélt. Csodálatos igehirdetés! A
színeváltozásról elmélkedett. Családjával a Mátrába ment síelni. A kis
falu katolikus templomában szentmise kezdődött. Ők hárman, a család,
beült a katolikus hívek közé. Összesen heten voltak. A Tábor hegyén meg
csupán hárman... Egy csöndes táborhegyi szemlélődésbe elmerülve a négy
katolikus testvérrel „látták” Jézus dicsőségét, de nyilván nem áldoztak,
lehet, hogy a katolikusok se mind.
A szakadás fájdalma fölött egy mélységes Jézusból áradt békességben részesültek.
Kijövet a templomból látták a hatalmas
tömeget. Alig lehetett parkolni... A hó pedig vakítóan ragyogott, még ha
nem is úgy, mint Jézus ruhája.
