Barsi Balázs OFM atya gondolatait a német katolikus egyházban hamarosan bevezetésre kerülő interkommunió lehetőségéről még azelőtt kaptuk meg, hogy ugyanebben a témában Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció előző prefektusa nyilatkozott volna. Az alábbiakban Balázs atya (Müller bíboroséival sokban egyező) gondolatait így tesszük közzé az olvasóink számára.
barsi_mise_1.png
***
Az Egyházi Törvénykönyv kánonjai (844. kánon §1,4,5) egyértelműen minden katolikusra (a klérusra és a hívekre is) kötelezőek.
A 844. kánon 4. §-ban ugyan szerepel ez a kitétel: „a megyéspüspök vagy a püspöki konferencia megítélése szerint (az életveszély esetén kívül) MÁS SÚLYOS SZÜKSÉG SÜRGETÉSÉRE a katolikus kiszolgáltatók (az Oltáriszentséget) megengedetten szolgáltatják ki a katolikus egyházzal teljes közösségben nem lévő többi kereszténynek is ... (de csak akkor, ha) katolikus hitről tesznek tanúságot és kellőképpen felkészülnek.”
A „más súlyos szükség sürgetése” - semmiképpen nem lehet az, hogy valaki protestáns lévén szeretne katolikus házastársával együtt áldozni. Ez nem nevezhető „más súlyos sürgető szükségnek”. Mert ha ezt jelentené a „súlyos szükség sürgetése” akkor az egész kérdést a szubjektivizmus birodalmába utaltuk. Ezzel minden elszabadul ...mint ahogy már el is szabadult, hiszen a német püspöki konferencia elnökhelyettese úgy nyilatkozott egy evangélikus weboldalnak, hogy „reménykedik ennek a gyakorlatnak az elfogadásában, miután Németországban sok helyen a protestáns házastársak már amúgy is kimennek áldozni katolikus férjükkel vagy feleségükkel” (2016. december 31.).
Ha pedig egy már tömeges gyakorlatot akarnak jóváhagyni, akkor itt nem „egyedi esetről” és „nem bizonyos körülmények”-ről van szó. Ez mellébeszélésnek tűnik. Azt a látszatot kelti, hogy egy ilyen gyakorlatot hosszas ún. „kísérés” előzte meg... Nem így van! Semmiféle „kísérés” nem volt azok esetében, akik Németországban sok helyen ezt gyakorolták. Ezeket nem kísérni kell, hanem vezetni. Ha egy katolikus eltér az eddigi úttól és az Egyház kodifikált gyakorlatától, akkor azt azon az eltérő úton nem kísérni kell, hanem onnét visszavezetni a közös katolikus útra.
Az nagyon helyes, hogy a német püspöki kar azoknak a protestáns testvéreknek engedné meg katolikus misében áldozni, akik „helyeslik a katolikus hitet az Eucharisztiában”. „Bejahen” = helyesel, megerősít, jóváhagy, vagyis elfogad. De mit jelent elfogadni az Eucharisztiába vetett katolikus hitet?
1. Elfogadni az átváltoztatás ténye mellett azt, hogy a katolikus pap és az ortodox pap is fel van szentelve egy érvényes felszentelt püspök által, akinek szentelő ősei őt összekötik a 12 apostollal (apostolica successio). Tehát a katolikus pap nem lelkész, akinek nincs meg a felszenteltsége ahhoz, hogy a Szentlelket kérve átváltoztassa a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé. Tehát az Eucharisztiával egy szent rangsorra, hierarchiára épülő teljesen más egyházképet kell elfogadnia.
2. Az Eucharisztiába vetett katolikus hitben el kell fogadnia a fülgyónást, amelyet (legalább egyszer egy évben) egy fölszentelt papnál el kell végeznie, amelyet ennek a papnak a feloldozása tesz teljessé!
3. A betegek kenetének szentségi voltát is el kell fogadnia, mert annak bizonyos esetekben bűneltörlő hatása van. Például ha képtelen az illető kommunikálni, de eszének használatánál van, mert korábban kifejezte katolikus házastársának, hogy élete utolsó pillanatában szeretne katolikus módon áldozni. Ilyenkor, mivel nem tudhatjuk, hogy gyónással felkészült-e a szentáldozásra: előtte a betegek kenetének feladásával a bűnök bocsánatában is kell részesíteni. Sőt ezt erre az esetre előre tudnia kell a Luther által „szalmalevélnek” nevezett Szent Jakab levélből: „Beteg valaki közületek? Hívassa az egyház papjait. Imádkozzanak fölötte s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó imádság üdvére lesz a betegnek és az Úr megkönnyebbíti őt, ha pedig bűnben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5,13-16)
4. Ez utóbbi esetben nyilván el kell fogadnia az evangélikus tanítással ellentétes ősi meggyőződést, hogy a miséből megmaradt Eucharisztia is Jézus valóságos Szent Teste és nem csak a mise keretében vehető magunkhoz, hiszen az őskeresztények elvitték a börtönbe, hogy megáldoztassák a vértanújelölteket. Félretették az Eucharisztiát a haldoklóknak.
Mindebben szépen felvázolódik, hogy az Eucharisztiába vetett katolikus hit feltételezi az egész Katolikus Egyház elfogadását... Pl. a szentekhez való odafordulást is, mert a mise elején felhangzó bűnbánati imádságban ezt mondjuk: „...Kérem ezért a Boldogságos, mindenkor Szeplőtelen Szűz Máriát, az összes angyalokat és szenteket, és titeket testvéreim, hogy imádkozzatok érettem Krisztushoz, Istenünkhöz.”
A szentmise nem csupán az áldozás ténye, hanem elejétől a végéig az ősi Katolikus Egyház hitében való elmerülés. Gondoljunk csak arra, hogy a katolikus fél katolikus édesanyjának gyászmiséjén vesznek részt. Vajon ezen az evangélikus fél nyugodtan megáldozhat, anélkül, hogy hinne abban, hogy a megholtakért imádkozni üdvösséges dolog, hogy lehetséges az Istenhez vezető utunkon, halálunk után, egy bizonyos tisztulás, amelyen segíthetünk? Igen, segíthetünk, mert Krisztusban vannak az elhunytak, és mi is, és a Krisztusban való együttlét alaptörvénye a segítő szeretet.
Hamis az az ökumenizmus, amely a végső célt: a közös áldozást eszközként használja. Az igazi ökumenizmusban vállalni kell az elszakítottságunknak a szenvedéseit, amelyet érzelmileg nem szabad hamis módon érzésteleníteni.
Miért nem azt ajánlják a német püspökök, amit magam is látok és nagyra értékelek: hogy egy katolikus-protestáns házaspár vasárnap együtt van a szentmisén. A katolikus fél megáldozik, a protestáns közben lélekben az Úrral van, de nem megy áldozni. Vagy a katolikus fél, akár szombat este részt vesz a katolikus szentmisén és megáldozik, hogy vasárnap a protestáns házastársával együtt részt vegyen a protestáns istentiszteleten, ahol ő nem vesz úrvacsorát.
Miközben ezeken gondolkodtam, pihenésképpen bekapcsoltam a Református Félórát (2018. február 28., 13:30). Fekete Ágnes református lelkésznő beszélt. Csodálatos igehirdetés! A színeváltozásról elmélkedett. Családjával a Mátrába ment síelni. A kis falu katolikus templomában szentmise kezdődött. Ők hárman, a család, beült a katolikus hívek közé. Összesen heten voltak. A Tábor hegyén meg csupán hárman... Egy csöndes táborhegyi szemlélődésbe elmerülve a négy katolikus testvérrel „látták” Jézus dicsőségét, de nyilván nem áldoztak, lehet, hogy a katolikusok se mind.
A szakadás fájdalma fölött egy mélységes Jézusból áradt békességben részesültek.
Kijövet a templomból látták a hatalmas tömeget. Alig lehetett parkolni... A hó pedig vakítóan ragyogott, még ha nem is úgy, mint Jézus ruhája.