A La Croix International napilap március 13-i számában vezércikk, hogy Franciscus regnálásának kilenc éve alatt több szenttéavatást végzett, szám szerint 899-et, mint nyolc elődje együttvéve, és májusban további 10 szenttéavatás várható. E nagyszámú szenttéavatás a rekordszámú, 1475 boldoggá avatással együtt a lap szerint annak bizonyítéka, hogy Franciscus hisz a csodákban. Naccerű!
Már önmagában elgondolkodtató, hogy miért érzi szükségét egy fősodratú, azaz kőliberális katolikus lap annak, hogy bizonygassa Franciscus csodákba vetett hitét, de az is, hogy erről akar beszélni (ld. “akarsz róla beszélni?”)
Ezt írja Robert Mickens: „Ezeknek a szenteknek és a boldoggá avatottaknak nagy részét (a vértanúk kivételével) csak azután emelték hivatalosan a keresztény hit példaképeivé, miután bebizonyosodott, hogy legalább egy csodát tettek. Ez azt jelenti, hogy Ferenc pápasága alatt jóval több mint 1000 csoda érvényességét ismerte el hivatalosan.”
Nos, ez amellett, hogy tényszerűen nem igaz, szintén árulkodó bekezdés. Ha ugyanis közelebbről megnézzük, némileg árnyaltabb képet kapunk Mickens vágyfestészeténél, hiszen a 899 szenttéavatott közül 813 fő az otrantói vértanúk csoportjához tartozik, akik egy Itália sarkán elkövetett ottomán kalandozás során 1480-ban szenvedtek vértanúságot hitükért. Az ő esetükben, mint a vértanúknál általában, természetesen nem volt szükség csodára a szenttéavatáshoz. Őket és a többi vértanút nem számítva 53 kanonizáció fűződik Franciscushoz. Ez pedig messze nem az ezres nagyságrend a csodák tekintetében sem.
Hogy ez sok vagy kevés? XVI. Benedek alatti 45, a II. János Pál alatti 111 (vértanúkkal együtt 486), VI. Pál révén 22 (84), XII. Piusz által 33, XI. Piusz alatt 34 szenttéavatás történt. Az 53 kanonizáció tehát nem nagyságrendileg különbözik közvetlen elődei alatti gyakorlattól. Komoly változás elsősorban a szenttéavatások kritériumaiban és üzenetében történt. Franciscus ugyanis a „next door” szenteket preferálja, és az „elérhetőség” és „emberközeliség” felülírja akár az erények hősies gyakorlásának bizonyítékai iránti természetes katolikus igényt is. Nem beszélve a csodákról, amelyekről ugyan 2019-ben azt mondta, hogy „Csodára pedig szükség van, mert az Isten ujja. Az Úr világos jele nélkül nem mehetünk előre a szenttéavatási ügyekben” (2019.12.12), de 2014-ben, még ezt megelőzően mégis a szükséges csodák nélkül „pro gratia” avatta szentté XXIII. Jánost, kapcsolt áruként II. János Pál szenttéavatásának farvizén.
Világos igyekezete a II. vatikáni zsinat kanonizációja az ahhoz köthető pápák soron kívüli, akár hősies erénygyakorlás és csodák nélküli szenttéavatása révén.
A programszentek gyártása viszont végső soron megrengeti a bizalmat a szentté-nyilvánítások igaz voltában, és komoly teológiai kérdéseket vet fel. Ezek ugyanis inkább azt igazolják, hogy Franciscus nem a csodákban hisz, hanem a programszentek jelentette propaganda hatékonyságában.
A téma mélyebb és átfogóbb elemzésére az alábbiakban közreadom Peter Kwasniewski 2018-as írását:
Miért nem kell (és nem szabad) VI. Pált “szentnek” nevezni
Sokan, akik tanulmányozták VI. Pál pápa életét és pontifikátusát, meg vannak győződve arról, hogy pásztori magatartása messze nem volt példaértékű; hogy nem pusztán nem rendelkezett hősies erényekkel, de bizonyos kulcsfontosságú erények hiányoztak is belőle; hogy egy titáni liturgikus reform meghirdetése összeegyeztethetetlen volt pápai hivatalával, amely arra hivatott, hogy továbbadja azt, amit kapott; hogy a sikertelen kormányzás és az elárult hagyomány képét nyújtja számunkra. Röviden, számunkra lehetetlen elfogadni, hogy egy ilyen pápát valaha is szentté avassanak. Nem meglepő tehát, hogy bosszankodunk Giovanni Battista Montininak Ferenc pápa általi 2018. október 14-én, vasárnap történt “szenttéavatása” miatt, és komoly lelkiismereti kétségeink vannak annak legitimitásával vagy hitelességével kapcsolatban.
De vajon szabad-e ilyen kételyeket táplálnunk? A szenttéavatás bizonyára (mondják majd az emberek) a pápai tanítóhivatal tévedhetetlen gyakorlata, és ezért mindenkire nézve kötelező – sőt, maga a szertartás során használt nyelvezet is erre utal! – ezért el kell fogadnunk, hogy VI. Pál mennyben lévő szent, tisztelnünk és utánoznunk kell őt, és magunkévá kell tennünk mindazt, amit pápaként tett és tanított.
Azért ne olyan hevesen! A valóságban a helyzet ennél bonyolultabb. Ebben a viharos időben éppen az a jó, ha elismerjük a komplexitást, ahelyett, hogy naiv leegyszerűsítésekben keresnénk menedéket. Ebben a cikkben hét témával foglalkozom: (1) A kanonizáció státusza, (2) A kanonizáció célja, (3) A kanonizáció folyamata, (4) Mi a kifogásolható VI. Pálban, (5) Mi a csodálatra méltó VI. Pálban, (6) A kanonizáció jelentésének határai, és (7) Gyakorlati következmények.
1. A szenttéavatások státusza
Míg történelmileg a teológusok többsége védelmezte a kanonizációk tévedhetetlenségének nézetét – különösen a neoskolasztikus teológusok, akik általában szélsőséges ultramontanisták [1] -, maga az Egyház valójában soha nem tanította ezt kötelező tanításként [2]. A szenttéavatások pontos státusza továbbra is legitim teológiai vita tárgya marad, és még inkább vitatható, tekintettel magával a szenttéavatás aktusával kapcsolatos változó elvárásokra, eljárásokra és motivációkra (pontok, amelyekre még visszatérek).
A kanonizációk tévedhetetlenségét az Egyház nem tanítja, és nem is szükségszerűen következik ez a hit bármelyik de fide tanításából. A katolikusok ezért nem kötelesek ezt hinni, sőt, komoly okokból kételkedhetnek vagy megkérdőjelezhetik egy bizonyos kanonizáció igazságtartalmát. Ezt a következtetést John Lamont “A kanonizációk tekintélye“ című írásában (Rorate Caeli, 2018. augusztus 24.) szigorúan megalapozza és megvédi, amely véleményem szerint a téma eddig megjelent legjobb feldolgozása, és érdemes teljes egészében elolvasni, különösen azoknak, akiket lelkiismeretükben nyugtalanít ez a kérdés [3].
[Kiegészítés 18.10.17-én: E cikk cáfolatára tett kísérletként sokan idézték a CDF “Tanítói kommentár a Professio Fidei záróformulájához” című, Ratzinger akkori bíboros és Bertone akkori érsek által 1998. június 29-én aláírt sorait, amelyek a következőket mondják: “Ami azokat az igazságokat illeti, amelyek történelmi szükségszerűséggel kapcsolódnak a kinyilatkoztatáshoz, és amelyeket véglegesen meg kell tartani, de nem lehet isteni kinyilatkoztatásnak nyilvánítani, a következő példákat hozhatjuk fel: a legfőbb pásztor (a pápa) megválasztásának vagy egy ökumenikus zsinat megtartásának törvényessége, a szentek kanonizációja (dogmatikai tények), XIII. Leó pápának az Apostolicae Curae című apostoli levélben tett nyilatkozata az anglikán felszentelések érvénytelenségéről.“
A CDF dokumentumainak azonban csak annyiban van magiszteriális súlyuk, amennyiben a legfőbb pásztor aktusai, amivé akkor válnak, amikor hivatalosan engedélyezi a közzétételüket. Ebből a “doktrinális kommentárból”, ellentétben a CDF sok más dokumentumával (mint például az 5 nappal korábban közzétett “értesítés”), hiányzik a záró formula: “A legfőbb pásztor jóváhagyta és elrendelte a kiadását“. És ez a hiány bizonyára nem véletlen, mintha elfelejtették volna megmutatni II. János Pálnak, vagy túl elfoglalt volt ahhoz, hogy aláírja; inkább azt mutatja, hogy ez a dokumentum egy Ratzinger bíboros és Bertone érsek által szolgáltatott kommentár, amely kifejezi a véleményüket (ami természetesen önmagában és körülményeiben is megfontolandó), de nem valami olyan, ami obsequium religiosumot igényel. Ezért a kanonizációk tévedhetetlensége még e “doktrinális kommentár” után is vitatható kérdés marad teológiailag. És azt kell mondanunk, hogy ma több okunk van, mint bármikor, hogy megkérdőjelezzünk bizonyos dolgokat, amelyeket egykor talán természetesnek tekintettünk].
2. A szenttéavatások célja
Hagyományosan a szenttéavatás nem pusztán annak elismerése, hogy egy bizonyos személy a mennyben van; hanem annak elismerése, hogy ez az ember olyan hősies erényeket (mindenekelőtt a hit, remény és szeretet teológiai erényeit) élt, olyan példamutatóan teljesítette állapotbeli kötelességeit (és ez egy klerikus esetében magában foglalja a hivatali kötelességeket is), és olyan aszketikusan élt, ahogyan az Krisztus katonájához illik, hogy az egyetemes Egyháznak nyilvános tiszteletet (beleértve a liturgikusat is) kell iránta tanúsítania, és példája követendő példa (vö. 1 Kor 11,1) [4]. Mindezeket a tulajdonságokat felragyogni látjuk a “klasszikus” szentekben, akik iránt általános a hívő nép tisztelete.
Az utóbbi pontifikátusok során változást tapasztalhattunk abban, hogy miért avatnak szentté személyeket – legalábbis bizonyos személyeket -. Donald Prudlo megjegyzi:
II. János Pál által végrehajtott szenttéavatásokból ered a legnagyobb fenntartásom a jelenlegi folyamattal kapcsolatban. Miközben dicséretes szándéka az volt, hogy a szentség minden kultúrából és életállapotból merített modelleket nyújtson, hajlamos volt elválni a kanonizáció eredeti és alapvető céljától. Ez az volt, hogy egy, a keresztény hívek között létező, a csodák isteni tanúságtételével megerősített kultuszát hivatalosan, nyilvánosan és formálisan elismerjék. A kultusz megelőzi a kanonizációt; nem fordítva kellett volna történnie. Az a veszély fenyeget tehát, hogy a kanonizációt érdekek és mozgalmak előmozdításának eszközeként használjuk, ahelyett, hogy egy létező kultusz elismerése és jóváhagyása lenne. [5]
Prudlo arra a nyilvánvaló pontra mutat rá, hogy a boldoggá és a szenttéavatások az Egyház válaszainak kellene lenniük egy bizonyos személy iránt tanúsított erős népi tiszteletre, akinek mennyei közbenjárását Isten úgyszólván több bizonyítható csoda megtételével jóváhagyta. Nem az a feladata, hogy a Vatikán pecsétjével megerősítve propagáljunk bizonyos személyeket, olyanokat, akiket a Vatikán történetesen támogatni akar. VI. Pálnak nincs komoly kultusza, és soha nem is volt, és kétséges, hogy pápai parancsra létre lehet-e hozni egy kultuszt ex nihilo.
A valóságban azt látjuk, hogy Ferenc pápa a végsőkig vitte a folyamat “átpolitizálását”, amelynek során a boldoggá vagy szentté avatandó személyt egy program számára instrumentalizálják. Ahogyan P. Hunwicke rámutat:
Egyes körökben már jó ideje él az a nyugtalanító gyanú, hogy a szenttéavatások egyes pápák “politikájának” propagálására szolgáló eszközzé váltak. Ha ezek a “politikák” maguk is megosztó eszmecserék és viták tárgyát képezik, akkor a kanonizáció tévedhetetlenségének támogatása maga is a konfliktus további elemévé válik. A kanonizáció, ahogy nyilván emlékeztetnek majd engem, teológiailag nem jelenti egy szent minden tettének vagy mondásának jóváhagyását. Formailag valóban nem. De sokak gyanúja az, hogy de facto és emberileg mégis úgy tűnhet, hogy ez lehet a célja. Ezt erősíti meg az a minden oldalon uralkodó feltételezés, hogy a “zsinati pápák” kanonizációja valamiféle jelentést vagy üzenetet hordoz.
Hasonlóképpen írja P. “Pio Pace”:
Mernünk kell kimondani: az összes II. vatikáni zsinati pápa kanonizálásával a II. vatikáni zsinatot kanonizálják. De ezzel maga a kanonizáció is leértékelődik, hiszen egyfajta koporsóra dobott éremmé válik. Talán egy olyan zsinat, amely “pasztorális” és nem dogmatikus volt, megérdemli a “pasztorális” és nem dogmatikus kanonizációt. [6]
A legélesebben Roberto de Mattei professzor fogalmazza meg:
A papolater számára a pápa nem Krisztus földi helytartója, akinek az a feladata, hogy továbbadja a kapott tanítást, hanem Krisztus utóda, aki tökéletesíti elődei tanítását, az idők változásához igazítva azt. Az evangéliumi tanítás örökös fejlődésben van, mert mindig egybeesik az uralkodó pontifex tanításával. Az “élő” tanítóhivatal helyettesíti [az] örökkévaló tanítóhivatalt, amelyet a naponta változó pasztorális tanítás fejez ki, és amelynél a regula fidei (hitszabálya) a tekintély alanyában és nem a közvetített igazság tárgyában van.
A papolatria következménye az, hogy a múlt összes és minden egyes pápáját kanonizálják, így visszamenőleg minden szavuk, minden kormányzati aktusuk “tévedhetetlenné” válik. Ez azonban csak a II. vatikáni zsinatot követő pápákra vonatkozik, az azt megelőző pápákra nem. Ezen a ponton felmerül a kérdés: az egyháztörténelem aranykora a középkor, és a középkori pápák közül az Egyház mégis mindössze VII. Gergely és V. Celesztin pápát kanonizálta [IX. Leót is be kellene vonnunk – PK]. A XII. és XIII. században is voltak nagy pápák, de egyiket sem kanonizálták. Hétszáz éven át, a XIV. és a XX. század között csak V. Szent Piuszt és X. Szent Piuszt avatták szentté. A többiek méltatlan pápák és bűnösök lettek volna? Természetesen nem. De a hősiesség az egyház kormányzásában kivétel, nem pedig főszabály, és ha minden pápa szent volt, akkor senki sem szent. A szentség olyannyira kivétel, hogy értelmét veszti, ha törvénnyé teszik. [7]
Ezt az utolsó bekezdést különösen érdemes kiemelni: a legmélyebb megdöbbenést és szkepticizmust kell kiváltania annak, hogy míg az Egyház csak két pápát kanonizált egy 700 éves időszakból [8], addig az utóbbi években három pápát “kanonizált” egy alig több mint 50 éves időszakból – egy fél évszázadból, amely csodás módon egybeesik a legvarázslatosabb zsinat, a II. vatikáni előkészítésével, végrehajtásával és utóéletével. Biztosan ez az “új pünkösd” hatása. Ha ez nem elég ahhoz, hogy valakit cinikussá tegyen, akkor nem tudom, mi lenne az [9].
3. A kanonizáció folyamata
A szenttéavatás felgyorsítása érdekében II. János Pál számos jelentős változtatást vezetett be a kanonizációs folyamatban, amely Prosper Lambertini (1734-1738), a későbbi XIV. Benedek pápa (1740-1758) munkássága óta stabilan működött. Ez a folyamat viszont a VIII. Orbán pápáig (1623-1644) visszanyúló normákon alapult. Ismét VI. Pál volt az, aki ezen a területen is, mint oly sok más esetében kezdeményezte 1969-ben az eljárások egyszerűsítését, amit aztán II. János Pál 1983-ban fejezett be.
A régi és az új eljárás összehasonlítása tanulságos. Az Unam Sanctam Catholicam honlapon összehasonlító táblázat található. Miután megállapította azt a nyilvánvaló tényt, hogy a régi eljárás lényegesen bonyolultabb és alaposabb, az Unam Sanctam ezt az értékelést adja:
A különbség a régi és az új eljárás között nem a hosszában, hanem a jellegében van. Az 1969 előtti eljárásban megfigyelhető az a gondosság, amellyel magának az eljárásnak az integritását védik. A Szent Kongregációnak tanúsítania kell az egyházmegyei törvényszékek által alkalmazott módszer érvényességét. A Promotor Fideinek alá kell írnia a posztulátor és a Kongregáció minden aktusának kánoni formáját. A jelölt csodáival kapcsolatos vizsgálatok érvényességét [vizsgálják]. Az 1969 előtti eljárásban nagyon szigorúan ügyelnek a formára és a módszertanra, ami az 1983 utáni rendszerből egyszerűen hiányzik. … Lényegében, miközben a modern kanonizációs eljárás megtartja az 1969 előtti rendszer külcsínjét, a “fékek és ellensúlyok” szempontja, amely az 1969 előtti eljárást jellemezte, meggyengült. A szigorú felügyelet hiányzik a [modern] rendszerből. [10]
A promotor fidei, az úgynevezett “ördög ügyvédjének” szerepe masszívan csökkent. A régi rendszerben ennek a személynek döntő szerepe volt:
… hogy megakadályozza az oltárraemelésre jelöltek csodáival vagy erényeivel kapcsolatos elhamarkodott döntéseket. A boldoggá avatási és szenttéavatási folyamatok minden dokumentumát az ő vizsgálatának kell alávetni, hogy az általa az erényekkel és csodákkal kapcsolatban felvetett nehézségeket és kétségeket a kongregáció elé tárják, és kielégítő választ kellett adni rájuk, mielőtt a folyamatokban további lépéseket lehetett tenni. Kötelessége, hogy természetes magyarázatokat javasoljon az állítólagos csodákra, sőt, hogy emberi és önző indítékokat hozzon fel a hősies erényeknek számító tettekre magyarázatként[.] … Kötelessége megköveteli tőle, hogy írásban készítsen elő minden lehetséges, olykor még látszólag csekély érvet is, amely valakinek az oltár tiszteletére való emelése ellen szól. Az Egyház érdeke és becsülete miatt nem szabad, hogy bárki is megkapja ezeket a kitüntetéseket, akinek halála nem volt jogilag bizonyítottan “értékes Isten előtt”. [11]
Ezt a bekezdést érdemes ismételten elolvasni. A csodákra vagy erényekre vonatkozó meggondolatlan döntések… minden dokumentumot be kell mutatni… a látszólagos erények ellen érvelni kell… az Egyház érdekét és becsületét mindenáron meg kell védeni…
A folyamat fellazulása, valamint az a káosz, amely a Vatikánban gyakran uralkodni látszik a zsinat utáni szabadelvű években, azt jelentette, hogy 1983 óta (de akár 1969 óta, amikor az instabilitást először vezették be a folyamatba) nem volt a fenti szigorú “ördög ügyvédje” szerephez már semmi hasonló.
Többek között természetesnek vették, hogy egy javasolt boldoggá vagy szentté avatandó személyhez kapcsolódó összes dokumentum-archívumot gondosan át kell vizsgálni olyan doktrinális, erkölcsi és pszichológiai kérdések szempontjából, amelyek vörös vonalat jelenthetnek.
Itt meg kell osztanom néhány nyugtalanító információt. Egy személy, aki a Vatikánban a Szenttéavatási Kongregációban dolgozik, személyesen mondta el nekem, hogy “felülről” azt az utasítást kapták, hogy VI. Pál kanonizációs eljárását a lehető legjobban fel kell gyorsítani – és hogy ennek eredményeként a Kongregáció nem vizsgálta meg a Vatikáni levéltárban található összes VI. Pál által írt vagy róla szóló dokumentumot. Ez a kirívó hiányosság még súlyosabb, ha felidézzük, hogy VI. Pált azzal vádolták, hogy aktív homoszexuális volt, és ezt a vádat elég komolyan vették ahhoz, hogy tagadják [12]. Azért is súlyos, mert részt vett a kommunistákkal folytatott titkos tárgyalásokban, és támogatta az “Ostpolitik”-ot, amelynek keretében számos igazságtalanságot követtek el [13]. Azt gondolnánk, hogy Montinival kapcsolatos aspektusok igazságának átláthatósága iránti vágy a vonatkozó dokumentumok kimerítő vizsgálatához vezetett volna. Ezt azonban szándékosan megkerülték. Magától értetődik, hogy a kellő gondosság hiánya önmagában is elegendő ahhoz, hogy kétségbe vonja a kanonizáció legitimitását.
Vitathatatlanul a legrosszabb változás az eljárásban a megkövetelt csodák számával kapcsolatos.
A régi rendszerben mind a boldoggá avatáshoz, mind a szenttéavatáshoz két csoda volt szükséges – vagyis összesen négy kivizsgált és igazolt csoda.
Ennek a követelménynek az a lényege, hogy az Egyház kellő erkölcsi bizonyosságot kapjon arról, hogy Isten “jóváhagyja” a javasolt boldoggá vagy szentté avatott személyt, azáltal, hogy bizonyítja az Ő hatalomgyakorlását az adott személy közbenjárására. Ezenkívül a csodáknak hagyományosan kiemelkedőnek kellett lenniük a maguk egyértelműségében – vagyis nem engedhettek meg semmilyen lehetséges természetes vagy tudományos magyarázatot.
Az új rendszer felére csökkenti a csodák számát, ami, mondhatni, az erkölcsi bizonyosságot is felére csökkenti
– és, mint azt sokan megfigyelték, a felhozott csodák gyakran gyanúsnak tűnnek, és az ember csak vakarja a fejét: ez tényleg csoda volt, vagy csak egy rendkívül valószínűtlen esemény? A VI. Pálra vonatkozó két csoda, őszintén szólva, kevéssé meggyőző. Úgy értem, szép, hogy két csecsemő a leírt módon “meggyógyult” vagy “megvédelmeződött”, de hogy egy magától értetődően megmagyarázhatatlan természetfeletti beavatkozással van dolgunk VI. Pál imáinak hatására, az nem nyilvánvaló. Négy olyan csoda, amelyek önmagukban elég robosztusak, mint például a vakok látásának helyreállítása vagy a halottak feltámasztása, sokkal inkább meggyőző erővel bírna.
A szenttéavatások számának nagymértékű növekedésével; a szükséges csodák számának felére csökkentésével (amelyekről néha még le is mondanak [14]); a robusztus advocatus diaboli szerepének hiányával; és időnként azzal a kapkodó móddal, ahogyan a dokumentációt megvizsgálják vagy ahogy időnként el is hagyják (mint ahogyan, úgy tűnik, ez VI. Pál esetében is történt), úgy tűnik számomra, hogy nemcsak az vált lehetetlenné, hogy azt állítsuk, hogy a mai szenttéavatások mindig szükségessé teszik egyetértésünket, hanem annak feltételezését is megengedik, hogy lehetnek olyan szenttéavatások, amelyek elismerésével kapcsolatban kötelességünk lehet megtagadni a beleegyezésünket.
4. Mi a kifogásolható VI. Pálban?
A szenttéavatások státuszának általános megfontolásán, illetve azon a célon túl, amelynek azokat mozgatnia kell, és azon eljárásokon túl, amelyekkel biztonságosan vagy bizonytalanul végzik őket, figyelembe kell vennünk az adott eset sajátos érdemeit is. Konkrétan miért ellenzik a hagyományos katolikusok VI. Pál szenttéavatását?
Pontifikátusa alatt Montini a hősies erények hiányát mutatta az egyetemes nyáj pásztoraként viselt ünnepélyes felelősségének viselésében. Ehelyett a hatékony fegyelemre való szokásszerű képtelenségét mutatta, mivel a szélsőséges engedékenység és a szélsőséges szigor között ingadozott (pl. ritkán büntette meg a legkirívóbban eretnek teológusokat, de úgy bánt Lefebvre érsekkel, mintha rosszabb lenne, mint Luther Márton, vagy a liturgikus reform során folyamatos pápai közelséggel és támogatással tüntette ki Annibale Bugninit, majd hirtelen Iránba száműzte). Az ellentmondásos jelzések, amelyeket adott – a modernizmus bátorítása, majd visszaszorítása; a vitás ügyekbe való beavatkozás, majd visszavonulás, oda-vissza, mint Hamlet (egy karakter, akihez ő maga hasonlította magát egy 1978-as magánjellegű feljegyzésében), csak tovább fokozták a korszak zűrzavarát és anarchiáját. Egy biztos kezű vezetőre lett volna szükség a vihar közepette, nem pedig egy egzisztenciális válságban szenvedő, önbizalomhiányos, puha modernistára.
A különösen kirívó problémás területek közé tartozik a liturgikus reform, ahol VI. Pál bőséges bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a katolicizmussal összeegyeztethetetlen racionalista pistojai elvek alapján működött, és hogy az anyagok felülvizsgálata során súlyos hanyagsággal járt el. (Úgy tűnik, hogy elég sok olyan dolog volt, amit úgy írt alá, hogy nem ismerte a részleteket). A kommunistákkal folytatott Ostpolitik ügyletei, beleértve a XII. Piusznak való engedetlenségét is, jól ismertek. Bár VI. Pál helyes következtetésre jutott a születésszabályozással kapcsolatban, az a mód, ahogyan nem reagált a születésszabályozással foglalkozó pápai bizottsággal kapcsolatos médiatámadásra, ahogyan nem fegyelmezte meg a Humanae Vitae ellenzőit, sőt, ahogyan hagyta, hogy marginalizálják azokat, akik fenntartották a pápai tanítást, mindez együttesen alkalmas volt arra, hogy aláássa a tanítás hatékonyságát. Szégyenletes volt a hagyományhű katolikusokkal szembeni irracionális keménysége, például amikor elutasította egy több mint 6000 spanyol papból álló nagy csoport petícióját [15], akik továbbra is a Szent Gergely és V. Piusz által megörökített római rítust akarták celebrálni (miközben később ezt az engedélyt megadta az angliai és walesi papoknak – ismét megmutatva, hogy milyen anyagból gyúrták a Hamleteket). Visszaélt pápai hatalmával, amikor elvetette azt, amit tisztelni kellett volna, és tiltottként kezelte azt, amit soha nem lehetett volna tiltani.
A pápának ünnepélyes kötelessége, hogy fenntartsa és megvédje az Egyház hagyományait és rítusait; nincs erkölcsi felhatalmazása arra, hogy ezeket az elismerésükön kívül módosítsa. A katolikus egyház kétezer éves történetében egyetlen pápa sem volt még, aki több hagyományt és szertartást és nagyobb mértékben módosított volna, mint VI. Pál. Már csak ezért is örökre gyanússá kellene tennie őt minden ortodox hívő szemében. Vagy ez a pápa volt a nagy felszabadító, aki megszabadította az Egyházat az istentisztelet káros formáinak évszázados, talán több mint egy évezredes rabságából – ebben az esetben a Szentlélek aludt el munkálkodása közben, és a protestánsoknak mindvégig igazuk volt abban, hogy Krisztus igazi Egyháza eltűnt vagy “a föld alá” került -, vagy ő volt a nagy romboló, aki lerombolta, amit az isteni Gondviselés szeretettel felépített, és az Egyházat az izraeliták által elszenvedett fizikai rabságnál is megalázóbb szellemi divat rabszolgaságába adta el.
VI. Pál nem tehetetlenül nézte végig az Egyház “önmegsemmisítését” (ez a saját kifejezése a zsinat utáni összeomlásra); nem csupán a katolikus laikusok, papok és szerzetesek legnagyobb mértékű exodusát irányította a protestáns lázadás óta. Saját tetteivel segítette és előidézte ezt a belső pusztulást. Azzal, hogy nyaktörő sebességgel erőltetett egy radikális liturgikus és intézményi “reformot”, amely semmit sem hagyott érintetlenül, százszorosára növelte az 1960-as években működő destabilizáló erőket. Bárki, aki élvezte volna az értelem funkcionalitását, képes lett volna belátni, hogy veszélyes, hogy ne mondjam, istentelen dolog ennyi mindent ilyen gyorsan megváltoztatni. De nem: VI. Pál a modernizáció ideológiájának készséges híve volt, a haladás főpapja, aki bátran ment el addig, ameddig még egyik elődje sem ment el.
Ironikus módon nem más, mint Ferenc pápa, VI. Pál akaratos kanonizátora, aki minden kétséget kizáróan megmutatta a zsinat utáni katolicizmus önpusztító pályáját, amikor saját irányultságát féktelenül követi (ahogyan Theodore McCarrick is féktelenül követte saját irányultságát).
Sok katolikus joggal aggódik Ferenc pápáért. De amit az elmúlt öt évben tett, az vitathatatlanul apróság ahhoz képest, amit VI. Pál merészelt tenni: új liturgiával helyettesítette az ősi római misét és a szent rítusokat, ami a legnagyobb belső törést okozta, amit a Katolikus Egyház valaha elszenvedett. Ez egyenértékű volt azzal, mintha atombombát dobtak volna Isten népére, amely vagy kiírtotta a hitüket, vagy rákot okozott a sugárzása által. Ez maga volt az atyaság, a pápaság atyai funkciójának, a családi örökség megőrzésének és továbbadásának negligálása. Minden, ami VI. Pál után történt, nem más, mint a szent templom eme megszentségtelenítésének visszhangja. Ha egyszer a legszentebb dolgot meggyalázták, semmi más nem biztonságos, semmi más nem stabil.
Ezen a ponton valaki ellenvetést tehet: “Oké, de mi van, ha VI. Pál nem volt túl jó pápa? Bizonyára attól még lehetett volna belülről szent ember. Ő egy viharos időszakban élt, amikor mindenki össze volt zavarodva, és ő mindent megtett, ami tőle telt. Csodálnunk kell szándékait és nagy vágyait, még akkor is, ha utólag talán kritizálhatnánk bizonyos döntéseket és cselekedeteket. A szentség nem jelenti egy személy minden szavának és tettének általános jóváhagyását”.
A probléma ezzel az ellenvetéssel az, hogy nem ismeri el, hogy az, ahogyan egy katolikus élete során elsődleges hivatását éli, a szentségének szerves része. Az, hogy az Egyház püspöke – és még inkább a pápa – hogyan gyakorolja egyházi hivatalát, nem mellékes, hanem alapvető fontosságú szentségéhez (vagy annak hiányához). Képzeljük el így: szentté avathatnánk-e egy olyan embert, aki annak ellenére, hogy verte a feleségét és elhanyagolta a gyermekeit, kötelességtudóan látogatta a napi misét, imádkozta a rózsafüzért és alamizsnát adott a szegényeknek? Ez abszurd lenne, mert joggal mondanánk: “Egy házas embernek, akinek gyermekei vannak, férjként és apaként kell szentnek lennie, nem pedig annak ellenére, hogy férj és apa”. Nem kevésbé abszurd azt mondani: “Ez vagy az a pápa hanyag, felelőtlen, határozatlan, meggondolatlan és forradalmi volt pápai döntéseiben, de a szíve a helyén volt, és mindig Isten dicsőségére és az emberek üdvösségére törekedett.” Ez a pápa nem volt hanyag, felelőtlen, határozatlan, meggondolatlan és forradalmi pápai döntéseiben. Egy pápa azért szent, mert jól “pápáskodott”. Hősies hitet, reményt, szeretetet, igazságosságot, szilárdságot, mértékletességet stb. tanúsított egyházkormányzati tevékenységében. Ez VI. Pál esetében nem állítható ésszerűen.
Ha VI. Pált tisztelnünk kell, akkor a következetlenség, a kétértelműség, a kisstílűség, az igazságtalanság, a meggondolatlan változtatás, a hanyagság, a határozatlanság, a hamis jelzések, a csüggedés, a vágyvezérelt gondolkodás, az ingerlékenység, a gúny és a hagyomány megvetése nem pusztán erények, hanem olyan erények, amelyeket olyan hősies mértékben lehet gyakorolni, hogy azok valójában a megszentelő kegyelem forrásai, amelyek általános csodálatot, tiszteletet és utánzást érdemelnek. Sajnálom, de nem értek egyet. Az ilyen dolgok mindig is erkölcstelenségek voltak és azok is lesznek. Montini szörnyű vezetője volt az egyháznak, és ha az élethelyzetben való erényes kötelességteljesítés alkotója a szentségnek, akkor megállapíthatjuk, hogy lehetetlen rosszabb példaképet elképzelni bármilyen vezető számára, mint Montini.
VI. Pál pápa hibáiról bővebben az alábbiakat ajánljuk:
John Knox “The Enigma of Pope VI Paul” [Msgr. F.D. Cohalan].
Henry Sire: “The Papacy of Paul VI” .
“50 évvel ezelőtt: Dietrich von Hildebrand szembeszáll VI. Pál pápával“
“Liturgia, visszaélés és Humanae Vitae: Some Connections?”
“Lefebvre érsek, VI. Pál pápa és a katolikus hagyomány” (Neil McCaffrey)
5. Mi a csodálatra méltó VI. Pálban?
Csodálják-e a hagyománytisztelő katolikusok VI. Pált valamiért? Természetesen igen. Bolondok lennénk, ha nem ismernénk el a jót, amit tett. De ez a jó nem elegendő ahhoz, hogy kioltsa az előző részben tárgyalt sok és súlyos problémát. Montini pontifikátusának története ugyanis a legszemléletesebben mutatja be a személy és a hivatal közötti különbséget. A szentéletű pápák esetében úgy tűnik, hogy a hivatal kegyelme felöleli és körülöleli a személyt, és Szent Péter és Krisztus világító ikonjává változtatja őt. A rossz pápák vagy középszerű pápák esetében a hivatal kegyelme olyasvalami, ami időnként fellángol, ami vészhelyzetekben előbújik, de nem alakítja át ugyanúgy a hivatalban lévőt. Ez utóbbit látjuk VI. Pál esetében, ahogyan azt a Rorate Caeli egyik szerkesztőségi cikke okosan megfogalmazta (a kiemelés tőlem):
VI. Pál pápát a legtöbb történész egyfajta tragikus figuraként írja le, aki megpróbálta irányítani az őt körülvevő események örvényét, de nem sokat tudott tenni. Valószínűleg azért, mert úgy tűnt, hogy Montini gyakran hajlott a világ véleményére, mert úgy tűnt, hogy gyakran elfogadta azokat a koholt elképzeléseket és szövegeket, amelyeket hamis bölcsek bizottságai szállítottak neki (nagyon kis módosításokkal), azok a pillanatok, amelyekben nem hajlott azokra, tisztán ragyognak Péter egyszerű fényességével. A Lumen Gentiumhoz írt Nota Prævia, a hagyományos eucharisztikus tanok (a Mysterium Fidei-ben) és a búcsúkról szóló tanítások (az Indulgentiarum Doctrina-ban) erőteljes védelme, az Isten Népének Credója olyan oszlopok, amelyek az omladozó épületben állva maradtak, a természetfeletti védelem jelei. Az 1960-as évek erkölcsi összeomlása közepette, és az elődje által a kérdés újbóli megvizsgálására felállított bizottsággal szemben Péter beszélt, bár [Pál pápa] a Humanæ Vitae: “soha nem szabad, még a legsúlyosabb okokból sem, rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon”.
Ha az ilyen jó cselekedetek és tanítások VI. Pálnál szokásosnak, normálisnak és jellemzőnek bizonyultak volna, és átitatódtak volna a keresztény erényeknek azzal a sokaságával, amelyet Szent Tamás a Summa második részében tárgyal, és ráadásul népi kultusz alakult volna ki egy szeretett pontifex körül, amely számos vitathatatlan csodában csúcsosodott volna ki, akkor – és csakis akkor – lett volna okunk VI. Pált oltárra emelni. Itt érdemes rámutatni arra, hogy az idő majd megmutatja, ahogyan azt már most is kezdtük látni, hogy a VI. Pál által elért javak egyáltalán nem a szenttéavatásának a lényegét jelentik. Valójában mindazok a dolgok, amelyeket fentebb “jó pillanatként” felsoroltunk, ellentétesek a Bergoglio-párt uralkodó irányzataival. Ezért eljegyzési szemtanúi vagyunk a “promoveatur ut amoveatur” legcinikusabb esetének, amelyet az egyháztörténelem valaha is látott – vagyis valakit azért léptetnek elő egy másik, általában távolabbi pozícióba, hogy eltávolítsák jelenlegi, befolyásosabb pozíciójából. Ezt a pontot itt már kifejtettem.
6. A kanonizáció jelentésének határai
Mindebben szokás szerint van egy isteni irónia. Még ha VI. Pál kanonizációja legitimnek is bizonyulna – nyilván lehetnek komoly kétségeink, de nem zárhatjuk ki teljesen ezt a lehetőséget -, szigorúan véve nem érné el azt, amit politikai támogatói ezzel elérni szándékoznak. Szándékuk szerint ugyanis VI. Pál kanonizálásával gyakorlatilag az egész II. vatikáni programot, mindenekelőtt a liturgikus reformot kanonizálják. De ahogy Shawn Tribe a Liturgical Arts Journal munkatársa megjegyezte:
Bárki, aki VI. Pál szenttéavatását arra próbálja felhasználni, hogy ezáltal az összes egyházi és liturgikus reform, amely az ő pontifikátusa körül zajlott le, miatta kanonizálttá váljék, amit nem lehet megkérdőjelezni (nemhogy megreformálni/megváltoztatni), az vagy szándékosan és csalárd módon manipulatív, vagy pedig szánalmasan félreinformált és hittani tudás nélküli. A személyes szentség nem egyenlő a tévedhetetlenséggel; a szenteket gyakran láttuk más szentekkel szemben fellépni; nem minden szent kijelentése/politikája/határozata/véleménye állja ki az idő próbáját, sem az Egyház végső ítéletét, és nem is dogmatikus – arról nem is beszélve, hogy a zsinati és liturgikus reformok nem VI. Pál személyes tulajdonát képezik, hanem egy egész sereg emberéét és személyiségéét.
Gregory DiPippo ugyanezt az érvelést terjeszti ki a New Liturgical Movement cikkében:
Egy szent kanonizációja nem változtatja meg földi életének tényeit. Nem orvosolja azokat a hibákat, amelyeket esetleg elkövetett, akár tudatosan, akár tudtán kívül. Nem változtatja meg kudarcait sikerekre, akár az ő hibájából, akár másokéból következtek azok be. …
[A] zsinat utáni reform belső érdemei vagy hiányosságai, valamint sikerként vagy kudarcként való minősítése semmilyen módon, alakban vagy formában nem fog változni, ha VI. Pál pápát valóban szentté avatják. Senki sem állíthatja őszintén az ellenkezőjét, és senkinek sincs joga kritizálni, támadni, elhallgattatni vagy más katolikusok elhallgattatására felszólítani, ha azok vitatják ezt a reformot. Ha ez a reform túllépte a II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Conciliumban kért szellemét és betűjét, ahogyan azzal saját alkotói nyíltan hencegtek; ha rossz tudományosságon és jelentős mértékű alapvető hozzá nem értésen alapult, ami a ma már hibásnak ismert számos változtatáshoz vezetett; ha teljes mértékben kudarcot vallott a liturgikus jámborság virágzásának elérésében, amit a II. vatikáni zsinat atyái kívántak, akkor ezek közül egyik sem fog változni, ha VI. Pált szentté avatják. Ahogy V. és X. Piusz kanonizációja, valamint XII. Piusz jövőbeli kanonizációja sem teszi liturgikus reformjaikat megkérdőjelezhetetlenné vagy vitán felül állóvá, úgy VI. Pál kanonizációja sem fog semmit vitán felül állóvá tenni az ő reformjával kapcsolatban, és senkinek sincs joga az ellenkezőjét állítani.
7. Gyakorlati következmények
A fentiek alapján milyen gyakorlati következményekkel járnak azon papok, hívek és laikusok számára, akik kételkednek e kanonizáció érvényességében? Ez a téma külön teljesebb tárgyalást érdemel, de röviden: akinek ilyen kétségei vagy nehézségei vannak, az tartózkodhat a VI. Pálhoz való imádkozástól, és nem kell támogatnia kultuszát. Mindannyian kötelesek vagyunk imádkozni Szentatyánk üdvösségéért és Szent Anyánk, az Egyház szabadságáért és felmagasztalásáért a Földön. Ez a szándék hallgatólagosan magában foglalja azt a kérést, hogy a pápaság, a Római Kúria, a szenttéavatási kongregáció, és maga a boldoggá avatási és szenttéavatási eljárás is megújuljon a maga idejében, hogy jobban szolgálhassák Krisztus híveinek szükségleteit, és dicsőséget adjanak a mindenható Istennek, aki “csodálatos az ő szentjeiben” (Zsolt 67,36).
MEGJEGYZÉSEK
[1] Például azzal érvelni, hogy minden pápai fegyelmi aktusnak, amely az egész Egyházat érinti, tévedhetetlennek kell lennie, és mindenképpen a közjót kell szolgálnia – ez az álláspont a történelem korábbi szakaszában még védhető volt, de a jelen pillanatban immár durván nevetséges.
[2] Ezért káros, amikor a népszerűsítők ilyeneket írnak: “A boldoggá avatáshoz egy igazolt csoda szükséges, és lehetővé teszi, hogy a boldoggá avatott személyt a helyi egyháza tisztelje. A kanonizációhoz két igazolt csoda szükséges, és lehetővé teszi, hogy a szentet az egyetemes egyház tisztelje. A kanonizáció az Egyház tévedhetetlen kijelentése arról, hogy a szent a mennyben van” (https://www.catholic.com/qa/what-is-the-difference-between-saints-and-blesseds). Ez túlzó kijelentés, hacsak nem teszünk hozzá néhány minősítést.
[3] Hogy saját cikkemet ne tegyem indokolatlanul hosszúra, itt nem foglalom össze érvelését, csupán megjegyzem, hogy az teljes mértékben és bőségesen válaszol azokra az ellenvetésekre, amelyeket a szenttéavatások tévedhetetlenségének hívei szoktak felhozni. Lamont többek között cáfolja azt az állítást, hogy bizonyos latin kifejezések használata a szenttéavatási rítusban megfelelően megalapozza annak tévedhetetlen jellegét. A téma további értékes feldolgozásai közé tartozik ez és ez.
[4] Pl: “A kanonizáció … egy hivatalos pápai rendelet, amely kimondja, hogy a jelölt szent volt, és most a mennyben van Istennel; a rendelet lehetővé teszi a szentről való nyilvános megemlékezést a liturgiákon az egész egyházban. Azt is jelenti, hogy templomokat szentelhetnek az illetőnek külön vatikáni engedély nélkül. … ‘Amellett, hogy a csodák megnyugtatnak bennünket, hogy Isten szolgája a mennyben él Istennel közösségben, a csodák isteni megerősítései az egyházi hatóságok által a jelölt által élt erényes életről kifejezett ítéletnek’ – mondta Benedek pápa 2006-ban a Szenttéavatási Kongregáció tagjai előtt tartott beszédében.” (http://www.catholicnews.com/services/englishnews/2011/holy-confusion-beatification-canonization-are-different.cfm, a hangsúlyok hozzáadva).
[5] Idézi Christopher Ferrara: “A kanonizációs válság”.
[6] https://rorate-caeli.blogspot.com/2018/02/guest-note-paul-vi-pastoral.html. Fr. Hunwicke hasonlóan megjegyezte az esemény előtt: “Mintha még nem okozott volna elég megosztottságot a küzdő Egyházon belül, Ferenc pápa ebben a hónapban szándékozik végrehajtani a rendkívül megosztó cselekedetet, Boldog VI. Pál szenttéavatását. Abból ítélve, amit a város papságának adott tájékoztatásakor mondott, még ő maga is láthatja, hogy ez a kanonizációs ügy buta viccé vált: “Benedek és én pedig várólistán vagyunk” – viccelődött. Elragadóan humoros. Nagyon szellemes vicc. Nagyon mókás, szuverén főpap. Osztom azonban sokak véleményét, hogy a vicc rossz vicc, amennyiben ez a tervezett kanonizáció alapvetően egy politikai akció, amelyet Ferenc pápa nyilvánvaló meggyőződéséhez kell kapcsolni, hogy ő maga Pál II. vatikáni zsinaton és azt követően kifejtett munkájának bajnoka és haszonélvezője”.
[7] http://www.robertodemattei.it/en/2018/04/11/tu-es-petrus-true-devotion-to-the-chair-of-saint-peter/; kiemelés hozzáadva. De Mattei a “középkor” kifejezést nyilvánvalóan az 1000 utáni időszakra korlátozza. Ráadásul a Gergely utáni két pápa, III. Viktor és II. Orbán boldoggá avatott pápák.
[8] Ez bizonyára nem azért van, mert ebben a 700 éves időszakban nem volt sok hősies egyéniség – de, mint mondtuk, ha nem volt népi kultusz, amely vitathatatlan csodákat eredményezett volna, az egyház nem fog az archívumokban turkálni, hogy bármilyen kitüntetésre alkalmas jelöltet találjon, és az ügyüket erőltesse.
[9] Hozzátenném, hogy szkepticizmusunknak ki kell terjednie II. János Pál kanonizálására is, mivel egyházkormányzása sok szempontból súlyosan problematikus volt. Ezek közül néhányat a közelmúltban megjelent “RIP II. vatikáni katolicizmus (1962-2018)” című cikkemben jegyeztem fel. Lásd még: “A pennsylvaniai igazság: XXIII. János, VI. és II. János Pál nem voltak szentek”.
[10] http://www.unamsanctamcatholicam.com/theology/81-theology/555-canonization-old-vs-new.html
[11] A régi Katolikus Enciklopédia “Promotor Fidei” című cikkéből. Ha többet szeretne megtudni az “ördög ügyvédjéről”, olvassa el ezt az informatív cikket.
[12] A Wikipédia ügyesen összefoglalja az alapvető információkat: “Roger Peyrefitte, aki már két könyvében is megírta, hogy VI. Pálnak hosszú ideig homoszexuális kapcsolata volt, megismételte vádjait egy francia meleg magazinnak adott interjúban, amely olaszul újranyomtatva szélesebb nyilvánosság elé tárta a pletykákat, és felháborodást keltett. Azt mondta, hogy a pápa képmutató, akinek hosszú ideig szexuális kapcsolata volt egy filmszínésszel. A széles körben elterjedt pletykák a színészt Paolo Carlini néven azonosították, aki Audrey Hepburn Római vakáció (1953) című filmjében játszott egy kisebb szerepet. Április 18-án a Szent Péter téren a mintegy 20 000 fős tömeghez intézett rövid beszédében VI. Pál “szörnyű és rágalmazó célzásoknak” nevezte a vádakat, és imára szólított fel érte. … A vádak időről időre újra felbukkantak. 1994-ben Franco Bellegrandi, a Vatikán egykori tiszteletbeli kamarása és a L’Osservatore Romano című vatikáni újság tudósítója azt állította, hogy VI. Pált megzsarolták, és más meleg férfiakat juttatott hatalmi pozíciókba a Vatikánban. 2006-ban a L’Espresso című újság megerősítette a zsarolási történetet Giorgio Manes rendőrparancsnok tábornok magániratai alapján. A lap arról számolt be, hogy Aldo Moro olasz miniszterelnököt kérték fel a segítségre”. Bármilyen hihetetlennek is tűnik egy ilyen történet, ma már hajlamosabbak vagyunk elhinni, mivel vitathatatlan bizonyítékunk van arra, hogy Ferenc pápa homoszexuálisokat támogatott a Vatikánban hatalmi pozíciókba.
[13] Lásd George Weigel az Ostpolitikról. Ismét azt látjuk, hogy Bergoglio egyszerűen Montini nyomdokaiba lép a kommunista Kínával folytatott tárgyalásai és kompromisszumai révén.
[14] Vagy újrafogalmazva: lásd John Thavis e feltáró cikkét. Ferenc pápa lemondott a második csoda követelményéről XXIII. János “szenttéavatásához”. Így hihetetlen módon egy olyan pápát, aki nem tűnik ki figyelemre méltó szentségével, és akinek kultusza soha nem volt különösen erős vagy széles körben elterjedt, egyetlen csoda alapján emeltek az oltár tiszteletére. Szép példáját láthatjuk ebben a pápai hatalommal való durva visszaélésnek, amelyre Ferenc ideológiai megszilárdítása érdekében támaszkodik.
[15] Nevezetesen a “Hermandad Sacerdotal Española de San Antonio Mª Claret y San Juan de Ávila”, amely az 1969-ben spanyol papok által alapított “Hermandad Sacerdotal Espanola” nevű szervezetből alakult, hogy megvédje a hagyományt az egyházban bekövetkezett változásokkal szemben, valamint egy másik hasonló, katalóniai székhelyű csoportból, az “Asociación de Sacerdotes y Religiosos de San Antonio Maria Claret” nevűből. Ők 1969-ben levelet küldtek a Vatikánnak, amelyben a régi római misekönyv további használatát kérték – és VI. Pál határozottan elutasította őket. Sajnos, mivel a spanyol és az olasz tradicionalizmust a Rómának való abszolút engedelmesség jellemezte, a Novus Ordo-t ezután szó nélkül elfogadták, és a mai napig a hagyomány nehezen tud betörni e kulturális szférákba.
