2019. október 27., vasárnap

„Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra” (Jn 18,37)

Az Úristen rendelése (de legalábbis engedélye) szerint Bergoglio és tsa. legújabb összejövetelének záróaktusa, egy újabb égbekiáltó bűntett, pogány bálványimádó szertartása idén egybeesik Krisztus királyságának ünnepével. Tudjuk, hogy nincsenek véletlenek, következésképpen ennek a megrázó egybeesésnek is kell valami oka és célja legyen, mégpedig olyan, amit az Úristen minden bizonnyal a lelkek javára enged meg és arra használ fel.
E tényeket tudva az is megfejthető, hogy mi lehet ez az ok: Isten e két egymással diametrálisan szembenálló, egymást tökéletesen kizáró esemény egy napon való megülésével azokat akarja megszólítani, azoknak akar még egy utolsó esélyt adni a megtérésre, akikben a katolicizmusnak legalább parányi szikrája még megmaradt.
A két esemény ünnepének szövegei, mondanivalója olyannyira kizárják egymást, hogy az ember azt gondolná, aki valaha is hallott valamit a katolikus Egyház tanításáról, a Biblia üzenetéről, az azonnal észreveszi ezt az ordító ellentétet. Az azonban titok marad, hogy az emberek csaknem egésze ennek ellenére mégsem veszi ezt észre, hiszen még az ismert okok (1.: mára már szinte mindenki aposztata lett, mégha nem is tud róla; 2.: senki nem akar „kegyvesztett”, „kitaszított” lenni, elveszteni pozícióját, netán megélhetését, vagy pusztán „ismertségét”)   sem képesek választ adni arra a nagyfokú árulásra, a valósággal szembeni ilyen tökéletes vakságra és süketségre, ami ma az egykor katolikusnak számító embereket béklyóban, az ördög fogságában tartja.
A honlapon külön oldalon találhatók a kifejezetten Krisztus királyságáról szóló írások, köztük a mai napra rendelt liturgikus szövegek. Következzen most itt ezek kiegészítéséül a németnyelvű Schott misszálé ünnepmagyarázata:
XI. Pius pápa az 1925-ös jubileumi évet egy Krisztus királyságának tiszteletére hozott új ünnep bevezetésével akarta ünnepélyesen bezárni. Az ünnep feladata és célja egyfelől az, hogy a világot állandóan azon elidegeníthetetlen királyi jogokra emlékeztesse, melyek az Üdvözítőt illetik meg, mint Isten Fiát és Megváltót; másfelől, hogy elősegítse, hogy az államok és minden egyes ember alávesse magát Urunk szelíd uralkodói jogarának. Krisztusnak egyre inkább uralkodnia kell az emberek lelkében és szellemében a hit által; akaratában az Isten és az Egyház parancsaival szembeni engedelmes alávetettség által; szívében a szeretet által, és testében is, hiszen annak Isten templomának kell lennie.
Krisztus az egész világegyetem uralkodója. Az ünnep szentleckéjében Szent Pál magyarázza el azon mély okokat, melyek miatt Krisztust királyunkként kell tisztelnünk: „Ő a láthatatlan Istennek képmása, elsőszülött minden teremtmény előtt, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, minden őáltala és őérette teremtetett. Benne van a megváltásunk a vére által és a bűnök bocsánata. Ő előbb van mindennél, és minden őbenne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak feje, ő a kezdet, elsőszülött a halottak közül, hogy az övé legyen az elsőség mindenben, mert, úgy tetszett az Atyának, hogy őbenne lakozzék minden teljesség, és hogy őáltala megengeszteljen magával mindent, hogy békességet szerezzen keresztjének vérével mindennek, ami akár a földön, akár a mennyben vagyon.” – Az Evangéliumban Krisztus, legmélyebb megaláztatása közepette, a római császár képviselője előtt ünnepélyesen kinyilvánítja és megerősíti királyi méltóságát: „Felelé Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én arra születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.”
A titok evilági megfejtése Jézus ezen utolsó mondatában van: „Aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” Ami egyúttal azt is bizonyítja, hogy ma is azok nem hallgatnak Rá, akik nem az igazságból valók, akik a hazugságot többre becsülik, mint az igazságot, a meséket többre tartják, mint a valóságot, a káoszt jobban szeretik, mint a rendet.
Emlékeztetőül még egyszer a magyar misszálé ünnepi magyarázata:
E liturgikus ünnep tárgya Krisztus legfőbb uralma minden teremtmény felett. A korunkban az emberiségre különös súllyal nehezedő nyomorúságnak oka voltaképpen a népek elpártolása Krisztustól. Krisztus uralmát ismét be kell vezetni az állami és társadalmi életbe. Ezt a célt szolgálja ez az esztendőnkint visszatérő ünnepnap, amely mind a feljebbvalóknak, mind az alattvalóknak hathatósan hirdeti Krisztusnak az emberek és dolgok felett való fölséges és föltétlen uralmát.
Ezt az ünnepet XI. Pius pápa rendelte el 1925-ben a kegyelemteljes jubileumi év végén, és minden évben a Mindenszentek ünnepe előtti vasárnap Krisztusnak való felajánlással kell az egész Egyházban megünnepelni, ezzel is kinyilvánítva, hogy Jézus Krisztus hatalma nem csak a túlvilágon abszolút, hanem földi életünknek is ő az egyetlen uralkodója. Ezért ünnepeljük Krisztus királyságát nem az egyházi év utolsó vasárnapján, hanem még a Mindenszentek előtti vasárnapon. Ezzel a pompás liturgiával koronázzuk meg Krisztus élete titkának egyházi ünnepeit és mielőtt az Egyház Mindenszentek megdicsőítését ünnepli, annak a tiszteletét és dicsőségét magasztalja, aki diadalt ül minden szentekben és kiválasztottakban.
Még az 1933-as kiadású Katolikus Lexikon is ismerte ezeket az igazságokat; egy jezsuita, dr. Csávossy Elemér annak idején még így írta le ezen ünnep jelentőségét:
Krisztus királysága, a legújabb katolikus hitélet egyik mozgató eszméje, melyet főleg a modern társadalmi téveszmék ellensúlyozására XI. Pius 1925-i körlevele (Quas primas) hangsúlyozott, s melynek új ünnepet rendelt el (október utolsó vasárnapja) annak kifejezéséül, hogy Krisztus nemcsak az egyes embernek, hanem a társadalomnak is királya.
A királyság Krisztus hármas hivatalának (főpap, király, próféta) egyike, melyet már az Ószövetség hangsúlyoz, mikor a Messiást, mint hatalmas uralkodót, világhódítót mutatja be, akinek igazságos jogara alatt felvirágoznak a nemzetek (Zsolt 2, 44, 71, 88, 109; Dán. 3 stb.). Az Újszövetségben is Krisztus kezdettől fogva királyként lép fel (Lk 1,32k), s önmagát királynak nevezi (Jn 18,37). Szent Péter, majd Pál dominus-nak nevezi őt; holott egyébként ez a cím akkoriban egyedül a római császárt illette (ApCsel 25,26). A szentatyák közül főleg Szent Ágoston (De civitate Dei) írt róla, Szent Ignác híres elmélkedése (De regna Christi) is ebből az eszméből fakadt, azonfelül a középkori német-római császárság; a pápaság mint lelki szuverenitás szintén Krisztus királyi méltóságán alapszik.
Dogmatikailag e cím abban gyökerezik, hogy Krisztus Istenember s a világ Megváltója. Krisztus királysága azonban nemcsak eszményi, átvitt értelemben való (pl. úgy mint ezek a szólamok: Vörösmarty a "költők királya", a szeretet az "erények királynője"), vagy merőben másvilági királyság, hanem a földi életben is érvényesítendő jogokat, az egyén és társadalom részéről pedig szorosan vett kötelességeket jelent. Krisztust legfőbb törvényhozói, bírói és kormányzói hatalmánál fogva ugyanazok a jogok illetik meg a lelkiekben, melyekkel az államhatalom fel van ruházva a földiekben. Az ember nemcsak belső életében, hanem családi s nyilvános életében is, annak minden politikai, kulturális és gazdasági vonatkozásában köteles Krisztus jogait elismerni s törvényeit megtartani.
Ez a tan szemben áll a liberalizmussal és a szociál-demokráciával, melyek a vallást magánügynek bélyegzik és a közéletet Krisztus törvényei alól mentesíteni igyekeznek; szemben a 'cezaropapizmussal', 'gallikanizmussal' és a 'jozefinizmussal' s ezek függvényeivel, az állami mindenhatósággal (a világi hatalom beavatkozása az Egyház kormányzatába, vagyonkezelésébe, iskoláiba s egyesületeibe, a házasságügybe stb.).
Krisztus királysága ugyan a szó világi értelmében nem földi királyság, hanem lelki (Jn 18,36), vagyis nem terjed ki közvetlenül a merőben földi dolgokra, mégis a földön kell élnie s mindabban érvényesülnie, amiben világi dolgok a vallás és az erkölcs világát érintik. Krisztus királysága ugyan nem teljesen azonos az Egyház lelki szuverenitásával (az Egyház hatalma csak a földre s csak a keresztényekre vonatkozik s véget ér a világ végével, míg Krisztus királysága végtelen s örök), de itt a földön leginkább az Egyházban s az Egyház által érvényesíti törvényhozói, bírói s kormányzói jogait.
Krisztus királysága eszméjéből következik, hogy 1. az államhatalom (ez vonatkozik a nemzetközi egyezségekre is) köteles Krisztus és az általa alapított lelki birodalom, az Egyház szuverén jogait lelki téren elismerni, s e jogoknak szabad gyakorlását semmiféle beleavatkozással nem szabad korlátoznia; 2. az államhatalom köteles saját törvényeiben és intézkedéseiben Krisztus törvényeit zsinórmértékül elfogadni; semmiféle rendelkezése jogos nem lehet, mely a krisztusi hittel, vagy erkölccsel ellenkezik; 3. az államhatalom köteles megvédeni és a rendelkezésére álló eszközökkel pozitív irányban is támogatni az Egyházat és visszaszorítani a nyilvánosan fellépő hitetlenséget, igazságtalanságot és erkölcstelenséget; 4. ugyanerre köteles a tudomány, művészet, gazdasági élet is a maga terén s a maga eszközeivel. (dr. Csávossy Elemér S. J.) Ennek az ünnepnek már a története is bizonyság az ember-csinálta-egyház aposztáziája mellett: Mivel eltörölni mégsem merték, az egyházi év végére tették, jelezve ezzel, hogy az ember-csinálta-szekta véleménye szerint Jézus majd csak a másvilágon fog uralkodni a világ felett.

http://katolikus-honlap.hu/1901/unnep.htm

Krisztus a király

A Cefalu katedrálisának apszisában látható mozaik felirata a világ Urának kormányzó programját és ennek megokolását írja le: „Factus Homo Factor Hominis Factique Redemptor + Iudico Corporeus Corpora Corda Deus + – Én, a megtestesült Isten és az emberek Teremtője és Megváltója adom a törvényt és ítélkezek test és lélek felett.”
A kinyitott könyv görög és latin nyelven idézi Jézus szavait János Evangéliumából: „Ego sum lux mundi qui sequitur me non ambulabit in tenebris sed habebit lucem vitae. – Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12)
Amikor XI. Pius pápa 1925-ben bevezette „Domini nostri Jesu Christi Regis“ ünnepét, ez az ünnep égető aktualitású politikai üzenetet hordozott. Alig 120 év alatt az egykori keresztény Európa népei, melyeket addig legalább névleg „Isten kegyelméből” és isteni törvények szerint kormányoztak, magukat kiáltották ki a legfelsőbb hatalomnak és törvényhozónak. Nekik szólt az ünnep üzenete: Akkor is, ha megfosztjátok trónjától, Krisztus marad a király; a népek és parlamentjeik Krisztus, mint a tulajdonképpeni uralkodó törvényeinek vannak továbbra is alávetve.
Ezt a világos üzenetet első ízben akkor gyengítették meg, amikor a NOM-os kalendárium az ünnepet az egyházi év utolsó vasárnapjára tette át, és ezáltal az ünnepnek egyértelműen csupán eszkatologikus értelmezést adott: eszerint a világ végén tényleg Krisztus lesz a király, de addig mi szabályozzuk a dolgainkat úgy, ahogy azokat helyesnek tartjuk, mindenki a maga saját lelkiismerete, mint legmagasabb és döntő mérce szerint.
Bergoglio alatt Krisztus királyságának gondolata már a felismerhetetlenségig eldeformálódott. Az ember-csinálta-egyház nem más, mint egy világhoz forduló ál-kereszténység Krisztus, a világ világossága és minden teremtett dolog egyetlen szuverén uralkodója nélkül.

(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2019. október 27.)
http://katolikus-honlap.hu/1901/cefalu.htm