Ne szülj, dolgozz!

Óriási nemzetgazdasági kárt okoz, ha a nők nem abortálják el a gyerekeket. Mert olyankor nem dolgoznak, nem adnak semmit hozzá a bruttó hazai termékhez. Mi lesz itt, ha már a férfiak is elkezdenek abortálni? Mert ha már szülhetnek, akkor mehetnek szülési szabadságra is!
Mellesleg az benne a nagy csúsztatás, hogy a gyermekvállalásról hozott döntés szabadságát összemossák a korlátlan abortusszal. És ne felejtsük el, hogy korlátlan abortusz szabadság alatt a szülés pillanatáig elvégezhető abortuszt értik.
(Ide jut az a nemzet, amelyik nem emberpárokban, családokban, hanem szinglikben gondolkodik)

Egy zsinati fogalom következményei

 

A Lumen Gentium nyolcadik fejezete beszél az Egyházról, mint látható és kegyelmi valóságról, arról, hogy mi a látható Katolikus Egyház viszonya Krisztus Egyházához, amelyről a dokumentum előző részében szól. A zsinat a kettő közötti kapcsolatot a „subsistit” latin kifejezéssel illeti, amely az azonosságnak a létigével jelzett valóságával szemben inkább a „fennáll”, „benne van” értelemben fordítható:

„Ez az Egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik, jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai, a katolikus egységre sarkallnak.” (LG 8)

Hosszú és be nem fejezett vita zajlott e kifejezés körül, sok okos és mélyenszántó tanulmányt lehet olvasni a kérdésről, de mindezek mögött egy igazi kérdés van: azonosság van a kettő között, vagy viszonyuk a rész-egész viszonyával írható le? Ehhez képest tovább fodrozódó költői kérdés pusztán, hogy ha a zsinati atyák azonosnak gondolták, miért nem az ezt egyértelműen kifejező „est” igét használták?

A probléma valószínűleg a zsinati atyák és peritusok egy részének tudatos törekvésében gyökerezik, a „subsistit” ugyanis tipikus esete a pontosan nem meghatározott jelentésű modernista gumifogalmaknak: a szavazás lezárultáig katolikus értelmezése van, aztán mindenki úgy értelmezheti, ahogy akarja. A fogalom ismerősnek tűnhetett ugyanis a skolasztikus képzettségű atyáknak, mert Aquinóinál a subsistere a valóságos létezőként létezést, vagy a skolasztikus értelemben a létnek egy sajátos módját jelenti, az önmagában létezőt (ld. substantia), ugyanakkor a klasszikus latin felől is értelmezhető a „megmaradni”, „fennmaradni” értelmében.

Erre a két értelmezésre a fogalmat a zsinatra bevivők, Sebastian Tromp SJ és Joseph Ratzinger esetében látunk példát. Sebastian Tromp SJ, a zsinat alatt a hittani bizottság titkára volt, aki kiváló latinistaként a „megmaradni” értelmében javasolta a bizottságnak ezt a kifejezést. De Ratzinger, aki révén Tromp közvetve kaphatta a javaslatot, a skolasztikus fogalomhoz közelálló értelemben, mint a létnek egy sajátos módját értette. (Der Begriff „ist” (sein) ist weiter als der Begriff ’subsistieren’. ’Subsistieren’ is eine bestimmte Weise des Seins, namlich Sein als eigenes, in sich stehendes Subjekt. – ebben a megfogalmazásban ráismerhetünk Aquinói Szent Tamás substantiáról mondott szavaira: „sed nomine substantiae exprimitur quidam specialis modus essendi, scilicet per se ens”).

(Schmidberger atya beszámolója alapján tudjuk, hogy Ratzinger egy Schmidt nevű protestáns lelkipásztortól vette át javaslatként ezt a kifejezést, akit Bea bíboros hívott meg zsinati megfigyelőnek. Ezt maga Schmidt lelkész erősítette meg írásban Schmidberger atyának. Ratzinger a subsistit-re vonatkozó javaslatot magáévá tette, Frings bíborosnak adta tovább, aki vsz. Tromp révén juttatta célba.)

De a kifejezés igazi értelme a zsinat után vált nyilvánvalóvá, nem a Tromp és Ratzinger féle filozófiai vagy nyelvészeti megfontolások mentén, hanem egy földhözragadtabb logika szerint: ha csak „benne létezik”, akkor nem azonos vele; ha nem azonos vele, akkor nincs kizárólagos igazság az Egyházban; ha nincs kizárólagos igazság az Egyházban, minden más felekezetnek is igazsága van. Így pedig végső soron vagy egyáltalán nincs igazság, vagy csakis egyenrangú emberi igazságok vannak.

Itt ismét azzal a hozzáállással van dolgunk, mint a Rahner-féle anonim kereszténységnél: nem tudják a kinyilatkoztatott igazságot elfogadni, és magát Istent akarják kijavítani, irgalmasabbak akarnak lenni, mint Isten. Az Egyházon kívüliek nagy tömegét látva, az irántuk való emberi szimpátia alapján nem arra éreznek késztetést, hogy a kinyilatkoztatott igazsággal ismertessék meg őket, hanem az Egyház tanítását akarják úgy átgyúrni, hogy mindenki azon belülre kerüljön. Így valójában az ő felfogásuk szerint minden ember az Egyház tagja, csak különböző mértékben. Innen jön az Egyházzal való részleges és teljes közösség zsinat utáni fura elképzelése.

Eszerint a kinyilatkoztatott igazság nem egy igazságtartomány, amelynek jól körülírható határai vannak, és amelynek jól meghatározható és konzisztens, logikusan egybehangzó tartalma van: a „de fide” hittanítások, amelyek bármelyikének tagadása miatt kívül kerülhetünk az Egyházon. Ehelyett egy mennyiségi fokozatossággal megközelíthető tanításhalmazként gondolnak az igazságra, amelyből mindenki különböző mértékben részesül (a hittartalmak csodálatos svédasztala), és az Egyházból nem kerül ki azáltal sem, hogy nem tartja igaznak a halmaz minden elemét, mert hát ízlések és pofonok…

Ezt logikusan továbbgondolva juthat el arra az álláspontra valaki, ahová Franciscus eljutott: ő ugyanis kerülendő prozelitizmusnak nevezi, ha egy megkeresztelt protestánst a katolikus hit igazságáról győz meg („Hölgyem, evangelizálás igen, prozelitizmus nem”,) netán egy zsidót próbálna megtéríteni valaki az igaz hitre. Az előbbiről több alkalommal rosszallóan beszélt, az utóbbit meg is tiltotta: “a Katolikus Egyház nem vezet és nem támogat semmiféle intézményesített térítő tevékenységet a zsidók irányába”). Ezek alapján nehéz lenne azt állítani, hogy az üdvösséghez szükségesnek tartaná az Egyház szentségeit, beleértve magát a keresztséget is.

Nemde furcsa következményei vannak egy zsinaton választott fogalomnak?

De van egy másik fura következménye is ennek a felfogásnak: már nincs eretnekekkel kapcsolatos fellépés az Egyházon belül sem. Magas szinten ennek példája a német szinodális tévút, amelynél nincs római intézkedés. Ennek egyik oka lehet a valószínűsíthetően mély szellemi rokonság az intézkedésre jogosult és a tévelygő között.

A másik ok pedig egy gyakorlati következménye a fentiekben említettnek: a hitellenes cselekmények Egyházon belül is egyre inkább értelmezhetetlenné válnak. A Hittani Kongregációnak fenntartott, 1396-os kánonban büntetni rendelt három bűncselekmény, a hitehagyás, szakadás és eretnekség közül mostanában sem a hitehagyás, sem az eretnekség nem értelmezhető igazán: mert hát hogyan lenne elítélhető valakinek az álláspontja, ha a svédasztalról pont azokat választja, amit személyesen tetszetősnek talál, vagy netán másik svédasztalról választ? Netán kicseréli korábbi hitét egy praktikusabbal, komfortosabbal? „Ki vagyok én, hogy elítéljem?”

Ha hivatkozik is valamely püspök erre a kánonra egy eljárásban, valójában nem ezek miatt teszi. A hit elleni súlyosabb bűncselekmények közül egyedül a szakadás maradt értelmezhető a püspökök számára, de az sem eredeti értelmében. A tridenti zsinat katekizmusa a skizmatikusokat az eretnekekkel egy csoportként kezeli („Ezért az Egyház kegyéből kizárt személyeknek csak három osztálya van: a hitetlenek, az eretnekek és a skizmatikusok, valamint a kiátkozottak”), talán mert a skizma mindig összefügg valamilyen eretnekséggel. Ezért szerepelhet a szakadás a hit elleni súlyosabb bűncselekmények között.

Újabban a szakadárság viszont már nem ezt jelenti sok püspök számára.  Ez immár valójában nem hit elleni bűncselekmény, tehát nem kell párosulnia eretnekséggel. Úgy is megvalósulhat, hogy az illető roppant alávaló haramia a Katolikus Egyház összes de fide hittételét teljes szívvel vallja, nem akar elszakadni az Egyháztól, elismeri a pápa és püspök joghatóságát, komemorálja őket a szentmisében, de például szóvá teszi, kifogásolja, (vagy csak gondol arra?), hogy püspökének valamely intézkedése nem hit szerinti, nem felel meg az egyházjogi végrehajthatóság kritériumainak, stb. Ezekre az esetekre a püspökök egyre gyakrabban szakadárságként csapnak le.

Így érkezett el a szép új világ, amelyben a szakadárság pusztán egyházfegyelmi, „függelmi” kérdés: skizmatikus az, aki megkérdőjelezi a püspök bármely intézkedését (főként a hitellenes, jogsértő, tehát érvénytelen intézkedéseit).

Franciscus működésének viszont van egy másik következménye is. A McCarrick botrány kapcsán Vigano érsek megvádolta Franciscust azzal, hogy bár jól ismerte a szodomita bíboros viselt dolgait, például személyesen tőle is, mégis engedte őt működni, sőt még diplomáciai megbízásokat is adott neki. Franciscus sértett hallgatásba menekült, nem mondott semmit, csak az újságírókat buzdította kutatásra (az egyetlen eredményből úgy tűnik, hogy Vigano elleni kutakodásra gondolt, talán azért, mert ehhez tudtak a Vatikánból fülest biztosítani…), de azt nem engedte meg, hogy a megfelelő kánoni eljárás megtörténjen McCarrick-kel szemben: egyszerűen laicizálta őt. Így nem fenyegetett annak veszélye, hogy az eljárás során elszólja magát az öreg szodomita, netán megerősítve Vigano állításait. A rendkívüli kármentő intézkedést 2021-ben utólag szabályozta, hozzáigazítva az egyházi előírásokat, többek között frissítette a „Normae de delictis Congregationi pro Doctrina Fidei reservatis”-t, azaz a Hittani Kongregációnak fenntartott súlyosabb vétségekre vonatkozó előírásokat is, amelyek a hit elleni súlyosabb bűncselekmények mellett morális bűnökre is vonatkoznak.  Ez utóbbiakra tekintettel tette normává azt a korábban kivételes eljárást, hogy bizonyos cselekményeket tárgyalás nélkül, adminisztratív határozattal meghozott döntéssel is büntethetnek. És ez a döntés akár a klerikusi állapotból való elbocsájtást is jelentheti. Így az eljárás, ami McCarrick esetében a jogbiztonság és igazság sokkal nagyobb dicsőségére, vagy a teljes igazság káros és veszélyes megismerésének elkerülésére szolgálhatott, immár az eretnekség, hittagadás és szakadárság büntetésére is alkalmazható. Akár hasonló céllal.

Én még élő emberről nem hallottam, akinél valóban eretnekség és hittagadás büntetéseként alkalmazták volna ezt a szabályrendszert, de valószínűleg lesz olyan püspök, aki minden további nélkül kész hitellenes eretnekségtől elvonatkoztatva is szakadárnak minősíteni hithű katolikus papokat, és lesújtani rájuk ilyen szabályok alapján saját sacrosanctum személye és intézkedései védelmében. Ahogy azt már eddig is tették.

https://invocabo.wordpress.com/2022/05/12/egy-zsinati-fogalom-kovetkezmenyei/