Chad Ripperger gondolatai arról, hogy a modernista ámokfutás melyik szakaszát szenvedjük mostanában, és még mire számíthatunk.
Az ördögűzések mellett meglehetősen sokat olvasok, hogy átlássam a kultúra és az Egyház állapotát, és az egyik dolog, amit olvasmányaim során figyelek, azok a mintázatok, amelyek felfedezhetők az eseményekben.
Korábban a modernizmus öt fázisáról írtam, és ebben egykori tanáromat követtem, de mostanában már úgy látom, hogy a modernizmusnak van egy hatodik szakasza, és már be is léptünk ebbe a szakaszba.
Az ötödik szakaszban, amit a felületes szakasznak neveztünk, kifogy a szellemi muníció a modernista eretnekségből, mert ekkorra már minden lehetséges filozófiai következtetést levontak, és nem igazán maradt más töltetük. Márpedig a hatvanas évek végére az olyan írók, mint Garrigou-Lagrange és Cornelio Fabro, az egyik kedvencem, teljesen megcáfolták és lerombolták a modernizmus gondolati alapjait.
De a modernisták természetesen közben felemelkedtek az Egyházban, és most igazából mindent ők irányítanak, ebben a fázisban élünk immár 50-60 éve.
Ezt a szakaszt egyfajta felületesség jellemzi: az emberek hihetetlenül hülye dolgokat mondanak. Elég felmenni az internetre, begépeled, hogy a Szentháromság három személy, és máris megkapod a választ, hogy nem: négy! Nyilvánvaló dolgokat, a hit alapjait és az Egyház által két évezrede tanított hittételeket nem ismerik a magukat jó katolikusoknak tartók. Ez egy igen komoly probléma!
De a hiányzó tárgyi tudáson kívül még a gondolkodásukban is hihetetlenül sekélyesek, részben azért, mert az immanencia elvére alapoznak, amely által az igazság kritériuma a külső, objektív valóságból a belső világukba kerül. És amint ez bekövetkezik, az érzelmeik határozzák meg a gondolkodásukat. Innentől kezdve számukra az igazság az, amit ők annak éreznek, ezért aztán nem mondhatsz semmit, ami az érzéseiket megsértené. Ha mégis megteszed, például, ha nem vagy elég woke, akkor nagy bajba kerülsz. A gond az, hogy ez már nem csak a világra jellemző, hanem az egyházra is. Ez az állapot viszont már a modernizmus következő, hatodik fázisának elérkeztét jelzi, a drákói szakaszét.
Ez az a szakasz, amikor a hatalmat gyakorló emberek, akik lényegében modernista eretnekek, le akarják nyomni a torkodon a saját, katolikus hittel ellenkező hitrendszerüket. Abból lehet látni, hogy ez a szándékuk, hogy bár egy óriási elefánt ül a szobában, amely egyébiránt rózsaszínű, de senkinek egy szót sem engednek erről szólni! Ne, csak ne szólj semmit! Ne mondd, hogy egy elefánt van ott, arról meg főleg ne beszélj, hogy rózsaszínű! Így aztán az emberek felteszik a szemellenzőt, már nem akarnak a realitással foglalkozni.
Van egy könyv a legfőbb katolikus mutatókról – ha nem olvastad még, és mindenképpen depresszióssá akarsz válni, akkor feltétlenül olvasd el! Ez bemutatja, hogy a kilencvenes évek végétől az Egyház minden létező mérhető adat szerint szabadesésben volt, az afrikai megtérések számának kivételével. És ők közben továbbra is az Egyház tavaszáról beszélnek nekünk, arról, hogy sosem volt jobb. Ha pedig erre azt mondod, hogy „nem, szerintem valami gond van”, akkor felfüggesztenek. És ez a drákói szakasz lényege.
Van egyfajta félelem attól, hogy bajba kerülhetsz, ha az igazat mondod, ha szólsz, hogy egy elefánt van a szobában.
És hogy mi a szobában lévő elefánt?
Az elefánt a modernista probléma, a klérus morális összeomlása, az, hogy a világi katolikusok nem a hit szerint élnek, így statisztikailag semmi különbség nincs például a házasságon kívüli együttélések tekintetében köztük és a népesség többi része között. Amikor Bill Clinton hivatali ideje alatt tudni akarta, hogy mennyire kell komolyan vennie a katolikusokat, végeztetett egy felmérést a katolikusok szexuális szokásairól. Ebből az derült ki, hogy egyáltalán nem kell komolyan vennie őket, mert a válaszadók 98 %-ka azt mondta, hogy vagy korábban vagy felmérés idején alkalmazott fogamzásgátlást.
És a probléma része az is, hogy erről nem beszélhetsz, nem szólhatsz arról, hogy ez az egész egy hatalmas katasztrófa immár hatvan éve.
Az elefánt része az is, hogy az egyházi vezetők egy része gonosz. És ezt sajnos el kell fogadnunk tényként, mert ha minden, amit valaki tesz, csak a kártételt fokozza, az rossz szándékra utal. Például nyíltan homoszexuálisokat neveznek ki vezető pozíciókba, vagy nem tesznek semmit egy adott ország nyíltan skizmatikus és eretnek püspökei ellen, de abban a pillanatban, amikor egy pap igaz katolikus tanítást akar nyújtani, azonnal lecsapnak rá.
Ugyanez a helyzet persze a világi hatalommal is, amely szintén egyre durvábban működik, olyannyira, hogy már gyakorlatilag puha kommunizmusban, zsarnokságban élünk: megszüntetik az emberek lehetőségét az igazság kimondására – ez ugyanaz, amit a kommunisták is tettek. És az USA vezetői mindent megtesznek, amit csak tudnak, hogy maximalizálják a kárt – és ez ismét csak a rosszakarat jele, függetlenül attól, hogy mivel indokolják tetteiket. Elegendő, ha csak a mélyállamra gondolunk, ami a kommunisták másik elnevezése, és máris láthatjuk, hogy mekkora hatalmuk van és milyen kontrollt gyakorolnak felettünk: képesek voltak az egész világ gazdaságát két hét alatt leállítani! És mindeközben a világi hatalomnak elegendő volt egyet csettinteni, és a püspökök azonnal engedelmeskedtek. De hát ez még csak nem is katolikus vonás! Amikor Krisztus az apostolokat elküldte, hogy tanítsanak minden nemzetet, tulajdonképpen azt mondta, hogy joguk van hitre tanítani minden népet, bármilyen kormányzat, világi hatalom ellenére is, amelynek nincs hatalma az Egyház fölött.
De a Szűzanya azt mondta, hogy amikor úgy tűnik, hogy az egész világ kommunista lett, Isten közbelép. Nos, most éppen itt tartunk. És közben az Egyház egyre kevésbé ad útmutatást, de egyre keményebb módszereket alkalmaz a fegyelmezésben. Egyre nagyobb támadásnak van kitéve a papság, és az elefánt része az is, hogy a püspökök nem védik meg a jó papokat, ennek pedig meglesz a következménye. Mert ha az Istentől kapott ajándékot valaki nem használja fel, Isten elveszi tőle, és másnak adja – ezt mutatja nekünk az egész ószövetség, de ezt látjuk már az Egyház életében is.
Öt éve arról beszéltem, hogy ha nem szűnik meg a halálos bűn állapotában való áldozás gyakorlata, Isten közbe fog lépni, és sokaknak nem lesz többé módja szentségekhez járulni. És íme, megtörtént! Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik, nem gondoltam, hogy ilyen módon következik be, de a covid alatt mindannyian láthattuk bekövetkezni. És ennél lesz még rosszabb is.
A lelki csapás mindig megelőzi a fizikait. Ez azt jelenti, hogy Isten spirituális értelemben „elfenekel” minket, visszafogja bizonyos mértékben a lelki javakat. És ahogy egy szent mondta, Isten legkeményebb büntetése az, ha rossz papokkal sújtja népét. Ez történik most.
Egy másik probléma, hogy a püspökök egyre jobban korlátozzák a papokat működésükben. Nemrég egy püspök kijelentette, hogy nem engedélyez ördögűzéseket az egyházmegyéjében, mert nem létezik olyan, hogy megszállottság, csak mentális betegségek vannak. Bocsásson meg, de ez egy végtelenül ostoba állítás, és szembemegy az Egyház teljes hagyományával! Az evangéliumi szövegek 23 %-a arról beszél, hogy Krisztus ördögöket űzött. Amúgy meg, ha valaki fölött elkezdek imádkozni, és az illető hirtelen lebegni kezd vagy odatapad a plafonhoz, az nem egy pszichológiai probléma.
De vannak pozitív jelek is: az ördögűzők a frontvonalban vannak, és egyre több püspök hagyja őket működni. A saját és más exorcisták tapasztalatai alapján úgy tűnik, hogy túl vagyunk valamiféle csúcsponton, és csökkenni kezd a démoni befolyás. Mintha elérték volna határaikat, és ennek ők is tudatában lennének. Onnan tudják, hogy mindig figyelték az emberi történelem menetét, és tudják, hogy Isten csak egy bizonyos pontig engedi az embereket lesüllyedni. Akkor azt mondja, hogy elég volt. És akkor következik a csapás, és bár ez büntetés, de ennek elsődleges célja mégis az emberek jó útra terelése.
A démonok onnan is tudják ennek az időnek elérkeztét, hogy látják az égbe kiáltó bűnök megsokasodását, amelyek isteni bosszúért kiáltanak az égbe. A szándékos gyilkosságok, abortuszok, eutanáziák hatalmas száma, a munkások bérének visszatartása és a szodómia hatalmas méreteket öltött.
Szodomát és Gomorrát el kellett törölnie az Úrnak a föld színéről, de ők legalább nem próbáltak meg házasságot kötni egymással, szemben a mostaniakkal. Ez őrület!
De a munkások bérének visszatartása is égbekiáltó! Hogy jön egy kormányzat ahhoz, hogy tíz százaléknál nagyobb mértékben adóztasson? Még Isten sem kíván annyit az emberektől. Miből gondolják, hogy jobbak Istennél?
Ezek a bűnök annyira megsokasodtak, hogy Istennek kell helyre tennie a dolgokat, de ez egyúttal reményre is okot ad.
Amikor a Szűzanya Lúcia nővérnek azt mondta, hogy a szentatyának fel kell ajánlania Oroszországot, egy öt perces imát kért egyetlen embertől. Öt percet! Ez nem történt meg, és látjuk bekövetkezni mindazt, amit megjövendölt: Oroszország elterjesztette tévedéseit, és azok erősebbek, mint valaha. Azt is megjövendölte Akitában, hogy bíboros bíboros, püspök püspök ellen fordul, és immár láthatjuk bekövetkezni ezt is.
De a jó hír az, hogy ha a Szűzanya által megjövendölt rossz dolgok bekövetkeztek, akkor az általa jelzett jó dolgok is be fognak következni. Mert a Szűzanya azt is mondta, hogy a Szeplőtelen Szíve a végén győzedelmeskedni fog, így eljön egy olyan békés kor, amelyben az Egyház dicsősége nagyobb lesz, mint valaha volt a történelem során. És már csak a csapáson kell keresztülmennünk ahhoz, hogy a másik oldalra érjünk, ehhez pedig Isten már el is kezdte kiosztani a megelőző kegyelmeket.
Annak, hogy a drákói szakaszban keményebb elnyomásnak vagyunk alávetve, az egyik oka az, hogy a modernisták elvesztették az intellektuális harcot, és emiatt csak az elnyomás, az erő nyelve maradt számukra. Megpróbálják állandóvá, visszafordíthatatlanná tenni a változásokat, de ez már a reményvesztettség, a közeli vég jele. A következő 15-20 év emiatt csúnya lesz, hacsak az Úr közbe nem lép. De közeleg a változás, és ez látszik abból is, hogy a fiatalabb papok már sokkal konzervatívabbak és igazhitűbbek, mint az idősebbek.
Hogy elérkeztünk a drákói korszakhoz, azt éppen ebben az összefüggésben, akkor láttam meg, amikor elolvastam egy cikket Richard McBrientől, amely lényegében azon lamentál, hogy a teológiáról kijövő fiatal papok igazhitűbbek, és ez nem jó, ez ellen tenni kell valamit… Nos, ez a helyzet, amikor az ideológiájuk nyilvánvalóan csődöt mond és már nem képes meggyőzni másokat: az egyetlen dolog, amit tehetnek, hogy erővel próbálnak eredményt elérni, le akarják nyomni a torkunkon. Mert a fiatalok vonzódnak az igaz liturgiához, az igaz katolikus tanításhoz, és nincs rajtuk az a ballaszt, amit az elmúlt 50-60 év jelent, nincsen kötődésük ehhez az ötven évhez, ők egyszerűen az igazságot akarják, nem úgy, mint azok, akik úgy működnek, mintha egy időbuborékban élnének. Azt mondják nekünk, hogy fel kell ismernünk a modern idők jeleit, de közben a liturgiájuk a hatvanas évekből van, a liturgikus öltözeteik, a templomaik, a prédikációik a hatvanas évekből vannak, a zenéjük a hatvanas évekből van. Ők nem akarnak szembesülni ezzel, de az idő eljárt felettük, így egyre inkább a konzervatívabb papok fognak vezető szerepbe kerülni, azon egyszerű oknál fogva, hogy lassan nem marad majd más, csak ők. Közöttük persze mindig lesznek rosszak is, de összességében javulni fog a helyzet.
Ezek a papok nagyon sokat fognak szenvedni, mielőtt bármi jót tudnának véghezvinni, mert amikor megtesznek valami jót, azonnal felfüggesztik őket. Az idő előrehaladtával a mostani vezetők egyre idegesebbé válnak, mert az új papok már nem hozzájuk hasonlóak, nem kötődnek a hatvanas évekhez.
A prudencia egyik része a körültekintés (circumspectio) erénye, amely révén tudatában vagyunk, hogy mik a körülményeink. Ez az első azon erények közül, amelyek a bűnnel sérülnek. Erre Aquinói Szent Tamás a haragot hozza példának, amely miatt elveszítjük a körültekintés erényét, ezért a körülményekre és körülállókra való tekintet nélkül következik be a dühkitörés. Honnan láthatjuk, hogy ez a modernisták esetében is így van? Onnan például, hogy a hatvanas években elkezdték mondani, hogy a modern ember különbözik a korábbi emberektől, ezért mindenből újra van szüksége. Mondták ezt azután, hogy nem sokkal előbb emberek millióit irtották ki: Sztálin 20 millió embert Ukrajnában, Mao 120 milliót, Hitler milliókat, és mégis azt állították, hogy a modern ember jobb, mint a korábbi generációk: teljesen elszakadtak a realitásoktól. 1961-ban a Hittani Kongregáció egy dokumentumot adott ki a papi és szerzetesi képzésben érintettek számára, amelyben felszólítja őket, hogy ne szenteljenek szodomitákat és pedofilokat. Mindez 1961-ben! És ők mégis azt hirdették, hogy a modern ember jobb, mint az előző generációk, és az Egyházat nekik kell megújítaniuk. Pedig nem az Egyház szorult rá a reformra, hanem ők maguk, ehelyett ők “reformálták” meg az Egyházat. Ez nem egy új tavasz volt, és ha más nem, legalább a pedofil papok botránya végképp megmutatta ezt.
De, ahogy mondtam, reményre okot adó jelek is vannak: a fiatal papok, a fiatal családos világiak, akik elkötelezett katolikus életet élnek. De ilyen a démonok szűkölése is, akik maguk beszélnek hatalmuk végéről. Mindez még nem nagyon szembetűnő, mert egy darabig még minden lejtőn halad lefelé. Ennek oka a morális tehetetlenségi erő, amely miatt a folyamatoknak ki kell futniuk az elkezdett rossz pálya szerint, el kell érniük a mélypontot.
A démonok hatalmának végét jelzi az „információs elsötétítés” megszűnése is, amely világos jele a befolyásuk csökkenésének: az emberek elkezdik felfedezni az igazságot, a dolgok állását és azok okainak magyarázatát, így a démonok már nem tudják elrejteni működésüket. Az okkult elrejtettet jelent, mert a démonok rejtekben működnek, míg le nem buknak, vagy befolyásuk el nem éri azt a pontot, ahol már nyíltan előjönnek. Ez utóbbira példa a Svájc és Olaszország közötti alagút avató ünnepsége, amely totális és nyílt Bafomet-ünneplés volt. És az európai vezetők olyan természetességgel nézték mindezt, mintha százszor láttak volna ilyesmit. És valószínűleg ez így is van…
De a démonok nyíltszíni megjelenése azt is jelenti, hogy immár megfelelőképpen lehet reagálni működésükre. Mert, amikor a démonok el tudják rejteni tevékenységüket, azzal egyszersmind az embereket nagyrészt meg tudják akadályozni abban, hogy felismerjék őket. De immár a világban és az Egyházban is látni kezdték a működésüket, ez pedig jó jel, mert a probléma megoldásának első lépése annak felismerése, hogy probléma van.
De a boldog végkifejletig még sokat kell szenvedni. Bár én személyesen nem örülök annak, hogy az Egyház vezetői engedték, hogy így legyen, de Benedek pápának valószínűleg igaza volt abban, hogy Egyházunk kicsi, de rendkívül összetartó katolikusok közössége lesz, akiket valószínűleg üldözni fognak. De ez is ok a bizakodásra, mert bár nem sokszor beszélünk erről, de ez az üldözés és szenvedés az Isten általi előre kiválasztottság jele. Mert fájdalmas teher az Egyház állapotát hordozni, teher látni, hogy mi zajlik a világban, ez mind nagy fájdalom. De ha mindeközben Istenre figyelnünk, és nem hagyjuk elvonni róla a tekintetünket, akkor mindez a teher magasabb helyre segít bennünket a mennyországban. Mert lehet, hogy a fiatalabb papok ebben a világban nem részesülnek majd semmilyen elismerésben, de a következő életben a szentek sokasága fogja körülvenni és csodálni őket a szenvedéseik miatt.
Ezért aztán ha elérkezik a szenvedés, és megkezdődik az isteni büntetés, úgy kell ezekre tekintenünk, mint a megtisztulásunk eszközeire.És ha túléljük azokat, Isten megadja majd, hogy láthassuk az Egyház jövendő dicsőségét.
Az ember teremtésének oka Isten dicsősége, azaz, hogy az ember Istent megfelelőképpen rendezett tiszteletben részesítse. Ezért vissza kell állnia az igaz istentiszteletnek, mert Isten nem hagy magából gúnyt űzni, és nem lehet megtagadni tőle azt, ami neki jár.
https://invocabo.wordpress.com/2023/09/21/a-modernizmus-rozsaszin-elefantja-es-a-remeny-jelei/
