Nemrég Hunwicke atya emlékezett meg az ír David Moriarty püspökről, John Henry Newman bíboros kortársáról és barátjáról, idézve tőle a következő gondolatokat:
„Az egyház korai időszakában a zsoltárokat a laikusok annyira ismerték, hogy lehetetlennek találták a Szent Jeromos által a héberből készített jobb változat átvételét, mivel mindenki kívülről tudta a régebbi változatot.”
Az idézetben leírt jelenség sokunk számára ismerős lehet, akik a zsinat utáni zsolozsmát végezték valaha vagy még mindig végzik a magyarra fordított zsoltárokkal. A rosszabb fordítású, de átimádkozott zsoltárok szófordulatai, sorai is rögzülnek, „automatikussá” válnak, ahogy az angol mondja by heart (szívből) ismerjük azokat, és elég néhány ismerős szó, hogy „beinduljon” a zsoltár. És zavaró lehet, ha más fordítással találkozunk, mert eltereli a figyelmünket. Ez nyilván régen is így volt, például amikor XII. Piusz pápa javított latinságú zsoltárokat vezetett be a megszokott vulgata szöveg helyett a zsolozsmában. De a fenti idézet alapján így lehetett már a Szent Jeromos által készített fordítás bevezetésekor is. Ebben ezek szerint nincs új a nap alatt.
Ami viszont figyelemre méltó, az a megállapítás másik része: a zsoltárokat a laikus hívők tömegei ismerték „szívből”, a zsoltárok jelentették tehát a magánáhítatuk gerincét is, ugyanúgy, ahogy földi életében Krisztus Urunkét is, aki a Szentlélek által sugallt zsoltárokkal fordult az Atyához, azokkal lélegzett, sőt azokkal kapkodta a levegőt a kereszten szenvedve. Emiatt különösen is igaz Szent Pál mondata: „Bennünk pedig Krisztus gondolatai vannak” (1Kor 2,16). Ez viszont meglehetősen távol áll a mai helyzettől, ahogy már a XIX. századétól is távol állt:
„Napjainkban a zsoltárokat a katolikus laikusok magánáhítataiban kevésbé használják; és gyakran olyan imaformákat használnak a Szentlélek által diktáltak helyett, amelyeknek nincs hiteles jóváhagyása, és amelyek gyakran kevéssé ajánlhatók a lelkiség és a kifejezésmód tekintetében egyaránt. A hívek gyakorlatában bekövetkezett eme figyelemre méltó változás oka az lehet, hogy nem értik a zsoltárokat” –folytatja Moriarty püspök.
De hogyan érthetnének olyasmit, amit nem is ismernek? És miért nem ismerik? Lehetséges volna, hogy a sugalmazó Szentlélek csak az Egyház hivatalos imájához szánta volna a zsoltárokat? Aligha. De hogyan válhatnának a zsoltárok ismét azzá, aminek szánta őket az Úristen?
Hunwicke atya bejegyzését éppen egy olyan ötnapos hittanos tábor előtt olvastam, amely iránt nagy várakozással voltam. Az idézet kapóra jött, mert arra világított rá, ami miatt kíváncsian vártam a tábort. Azt ugyanis óvodáskorúaktól gimnazistákig terjedő nagyon vegyes korosztály számára szervezték, és gerince a mindennapi szentmise és zsolozsma volt. A Moriarty püspök által már másfél évszázada szóvá tett helyzet korunkra még jellemzőbbé, súlyosabbá vált, így még nagyobb kérdés volt számomra, hogy hogyan sikerül egy ilyen nagy korkülönbségű csapatot egyben tartani Jézus Krisztus köré gyülekezve mindennapi szentmisén, és zsoltárokkal, „Jézus gondolataival” imádkozva.
Alkalmam volt végigkövetni a csapatot a napi szentmisék során, amelyek természetesen nem az elterjedt n.o. tábori vadászmisék voltak, hanem minden korok szentmiséi, színes-szagos teljes pompájukban, a forró nyári napokon is megadva Istennek azt, ami jár.
Ami külső szemlélőként hamar észrevehető volt: az első nap a padokban szétszórva, idegenül feszengő lányok a második nap szentmiséjén már együtt ültek csendes összeszedettségben, a fiúk pedig mindannyian ministráltak, napról-napra egyre természetesebben mozogva az oltár körül. A tábor után gyerekekkel beszélgetve aztán a lelki valóság egy része is megismerhetővé vált: például, hogy egy kamasz lány a tábor minden szentmiséjét felajánlotta egyik társáért, aki nem hitgyakorlóként érkezett, de aki aztán már a második naptól minden imában és a szentmisén is figyelemmel részt vett.
A tábor szervezői saját programjaikkal nem a világ programkínálatával szálltak versenybe: az egyházi kiállítás megtekintése, az üldözött szerzeteseknél tett látogatás vagy a folyóparti séta öt napra szétosztva nem az a tipikus programhabzsolás, amely nélkül pedig már egy egynapos osztálykirándulás is üresjáratnak tűnik.
De a szervezők mégis nagyon jól csináltak valamit: sikerrel szálltak szembe a világ szellemével. Mert ha öt nap után hazaérkezve az egyik kisgyerek a De Angelis mise Kyrie tételét próbálgatja lejátszani zongorán, a másik éppen Ave verum-ot dúdol, a harmadik a szerzetesektől kapott írásokat olvasgatja, netán önként becsatlakozik a szentségimádásra tartó édesanyja mellé, imakönyvet szorongatva hóna alatt, tudhatjuk, hogy győztes csata után vannak.
A szervezők öt napot segítettek megnyerni a gyerekek számára az üdvösség felé vezető úton. Azzal, hogy nem hagyták el és nem rövidítették meg Isten dicséretét, nem tartották az Úrhoz való gyülekezést és az Úr gondolatainak imádkozását gyerekek számára befogadhatatlan és fárasztó dolognak, vagy „tapintatlanul” bele mertek kezdeni egy rózsafüzérbe még szentmise előtt. És bár nem tudjuk, hogy hány napból áll a háború, de ezt az öt napos csatát az Úrnak és nekik köszönhetően győzelemmel abszolválták ezek a gyerekek. Mert megízlelték, hogy milyen édes az Úr.
Ezért, Atyák, ne vizezzétek a szellemi tejet! Ne szégyelljétek az Úr gondolatait. Hogy általa növekedjenek az üdvösségre a rátok bízottak, miután megízlelték, milyen édes az Úr.
Ez a lelkekért való küzdelem.
https://invocabo.wordpress.com/2022/07/23/ot-nap/
