Viganò érsek kiközösítésének ügye nagy hullámokat vetett a katolikusok között. Joggal, mert amikor Franciscus erről döntött, arra az emberre csapott le a „tradicionalisták” közül, akinek személye éppen a hagyományhűek között ellentmondásos, így az ő kiközösítésének jogossága és helyénvalósága kapcsán megoszlanak a nézetek köreikben. A Szentszék hivatali ranglétráján egykor az elsők között szereplő érsekkel szemben (többek között) azért van ellenérzés, mert újsütetű szedevakantistaként egyre keményebb nyilatkozataival támadta Franciscust, szembemenve a „közizléssel” és a „mainstream” felfogással, amely inkább az „elismerjük pápaságát, de ellenállunk hittel ellentétes intézkedéseinek” hagyományos katolikus megközelítése.
Viganò érsek érvrendszere éppen az ellene elrendelt per kapcsán megfogalmazott kiáltványából ismerhető meg. Ez a kiáltvány pedig a szedevakantisták kedvenc hivatkozásaival, elsősorban IV. Pál pápa Cum Ex Apostolatus Officio kezdetű konstitúciójával érvel. Ez az a bizonyos bulla, amelyet IV. Pál pápa 1559-ben adott ki, és amellyel állítólag azt kívánta megakadályozni, hogy az általa eretneknek tartott bíborosa kövesse őt a pápai trónon. Eme bulla hatodik paragrafusa tartalmazza azokat a sorokat, amely alapján Viganò érsek „tiszta lelkiismerettel” vallja, hogy nincs közösségben Franciscusszal: „ha bármikor kiderül, hogy valamelyik püspök, akár érsekként, pátriárkaként vagy prímásként is, vagy a fent említett római egyház bármelyik bíborosa, vagy, mint már említettük, bármelyik legátus, vagy akár a római pápa, mielőtt bíborossá vagy római pápává emelték volna, eltért a katolikus hittől vagy eretnekségbe esett, a kinevezés vagy trónra emelés, még akkor is, ha az nem vitatott és az összes bíboros egyhangú beleegyezésével történt, semmis, érvénytelen és értéktelen; nem nyerhet érvényességet (és így nem mondható el, hogy érvényességet szerzett) sem a hivatal elfogadása, sem a felszentelés, sem a rákövetkező felhatalmazás, sem az adminisztráció birtoklása, sem a római pápa állítólagos trónra kerülése, sem a tiszteletadás, sem az ilyeneknek mindenki által nyújtott engedelmesség révén ilyen esetben bármennyi idő elteltével sem”
Viganò mindkét (egyházi és állami) jogban végzettséggel rendelkező, állam- és egyházigazgatási tapasztalattal bíró főpap, akiről ésszerű feltételezni, hogy ért a törvényszövegekhez, és látszólag egyértelmű is a szöveg, mi tehát mégis az ellenérzés oka?
Hatalmas vitairodalma van IV. Pál eme bullájának, éppen a szedevakantisták miatt, akik a pápai tévedhetetlenséget ellenző, a fenti bullát a levéltárak mélyéről az I. Vatikáni zsinatra előbányászók nyomába léptek, az ezzel ellentétes egyházi gyakorlat és a teológusok viszonylag egybehangzó véleménye ellenére. Mert a hivatkozás jogosságát tagadók azt mondják, hogy az egyház sosem alkalmazta a gyakorlatban ezt a konstitúciót, nem vált a jogrendszer részévé, amelytől idegen, ezért nem is hivatkoztak rá egészen a tizenkilencedik századig. És véleményük szerint ennek oka az egyház láthatóságának kritériuma, illetve a teljes bizonytalanság elkerülése, az egyházi hatalom megszűnése, amit alkalmazása okozna. Ha ugyanis formálisan ki nem mondott, azaz konkrétan el nem ítélt eretnekség és szakadárság elegendő lenne a betöltött hivatal elvesztéséhez és semmisségéhez, akár visszamenőleg is, sosem lehetne biztos senki afelől, hogy papja, püspöke, vagy maga a pápa ténylegesen a hivatala birtokában van-e vagy sem, hiszen nem tudhatjuk, hogy belső fórumon ő esetleg nem a leghitványabb eretnek-e. Ez pedig az egyházi hatalom végső ellehetetlenülését jelentené – idő előtt, ami veszélyeztetné a lelkek üdvösségét. Ez pedig igen komoly érv, amely önmagában is a szedevakantista álláspont tarthatatlanságát implikálja, ezért nem is melegednék bele az általában hivatkozott szerzők, Torquemada, Bellarmin Szent Róbert, Cajetan, Suarez taglalásába – ezekkel úgyis tele van az internet, rákereshet bárki.
A Viganóval kapcsolatos másik ellenérv éppen a zsinati egyház szolgálatával, így üzemeltetésével eltöltött élet végén, a kései öregkorában jött megtérés túlságosan szélsőségesnek vélt megnyilatkozásait kifogásolja. És bár őszinteségének tagadásához nem venném a bátorságot, de lehet ebben is valami igazság: mintha valóban nem lenne látható benne az a bölcsesség és visszafogottság, amelynek birtokában egykor így fogalmazott meg egy öreg szerzetes, akinek századik születésnapját ünnepeltük: „Várom a behívót, de nem sürgetem”.
Az, hogy éppen őt, és éppen most közösítették ki a korábbi írásban idézett bizonyítékok alapján, nem tűnik véletlennek. Különösen nem gondolhatjuk annak, ha megfontoljuk, hogy a bizonyítékok egy része éppen a perbe hívás után született nyilatkozatából származik. Mert ez alapján valószínűleg Tucho kardinál és csapata sem vélte túl acélosnak a bizonyítékokat, így örömmel iktatta a bizonyítékok közé a választ. És ez azért némi pogromszerű, izé, programszerű jelleget, azért mutat.
Hogy miért éppen őt közösítették ki a megannyi potens jelölt közül? Mert a szedevakantizmussal való szimpátiája és Franciscus irányában elhangzó korábbi vádjai okán ő volt a legjelentősebb személyes ellenség a szalámi végén. Rajta lehetett megvalósítani a nem teljesen és nem egyöntetűen ellenzett példastatuálást.
És hogy miért most? Ez a százpontos kérdés, amelyre egy rövidesen számonkérhető jóslattal próbálkoznék: mert ezzel a kiközösítéssel előkészítették a terepet az igazi szentmisét sújtó újabb intézkedés előtt (jóslat 1). Tudom, durva feltételezés, hiszen már cáfolták, hogy ilyen dokumentum készülne. De mintha mégis ezt erősítené meg az óhatatlanul is tervezettnek vélhető intézkedés a maga hatásával, ami tetten érhető a különböző katolikus médiumok kiközösítésre adott válaszaiban. Nem újdonság egyes ilyen oldalak Viganò ellenessége, de az már-már komikus, amint főszerkesztői írásokban igyekeznek tisztázni, hogy ők nem úgy gondolják rossznak a zsinatot, ahogy Viganò, és nem úgy gondolják borzalmasnak Franciscust, ahogy Viganò. Pedig a lényeget (azaz nem a pápasága tényét) érintő igazi különbség a zsinat és Franciscus megítélésében valójában nincs: még a novus ordoban működő papság és a régi rítussal csak közvetve vagy úgy sem találkozó hívek jelentős része is borzalmasnak tartja őt és gyanúsnak a zsinatot. De ezekben a főszerkesztőkben egy dolog közös: nem szeretnének megküzdeni egy mégoly jogtalan kiközösítés terhével (sem).
És mi lehetne ennél kedvezőbb fordulat a Traditiones Custodes egybehangzó ellenséges fogadtatásától és vontatott megvalósításától felháborodottak számára? Hatékonynak tűnik tehát a támadást előkészítő ágyúzás. Így aztán sokan levonják a konzekvenciát: inkább hallgatunk, kivárunk, túlélünk.
De lehetséges a sértetlen túlélés? Aligha.
És ezért gondolom Viganò tervezett időben végrehajtott kiközösítését harsonaszónak, ami miatt ugyanaz fog történni az egyházban, mint a covid idején, Franciscus coviddal kapcsolatos megnyilatkozásai és intézkedései hatására: ez is táncra hívó szó lesz az összes hivatalban lévő rettegőnek, aposztatának, bosszú után lihegő püspöknek, tejológusnak, haszonélvezőnek, és elindulhat végre az a kiközösítési hullám (jóslat 2…), ami miatt a hetedik harsonával bátorkodtam illusztrálni az egyik előző szösszenetet. És ez valóban túl erős apokaliptikus utalás lehet, ami miatt még erősebben vágyom arra, hogy jóslataim ne váljanak valóra, tévedjek és ok nélkül farkast kiáltónak bizonyuljak. De a korábban említett Francisco Suarez SJ skizmatikus pápáról írott sorait olvasva, nehéz nem ettől tartanom.
Ez a jezsuita tudós, a Tuas Libenter által említett Teológusok egyike, arról írt (Opera Omnia, Tomus XII, Disputatio XII De Schismate), hogy előfordulhat az egyházban a skizmatikus pápa esete, értelemszerűen nem úgy, hogy ő elszakadna az egyház látható fejétől, aki ő maga, hanem úgy, hogy „nem akarja fenntartani azt az egységet és összetartozást, amelyet az egész Egyház testével meg kell tartania”. Ez a Suarez korában pusztán hipotetikus eshetőség igen valószínűtlennek tűnt, ezért is érdekes az, amiről ő felismerhetőnek mondta az ilyen skizmatikus pápát: „ha megpróbálná kiközösíteni az egész egyházat, vagy ha el akarná törölni az összes olyan egyházi szertartást, amelyet az apostoli hagyomány megerősített.” („posset Papa esse schismaticus, si nollet tenere cum toto Ecclesiae corpore unionem et conjunctionem quam debet, ut si tentaret totam Ecclesiam excommunicare, aut si vellet omnes ecclesiasticas caeremonias apostolica traditione firmatas evertere”).
Az apostoli hagyományban gyökerező egyházi szertartások eltörlési művének dandárját VI. Pál végezte, mert az ő pontifikátusa végére egyetlen egy római katolikus szentségi szertartás sem maradt érintetlenül, sőt, maga a szentírás sem mentesült a kényszeres változtatástól. De ő még azt sem közösítette ki, akit szükséges lett volna, így a zsinati egyház programjának beteljesítőjévé valóban Franciscus válhat, aki skizmatikusnak és eretneknek nyilváníthat hithű katolikusokat, vagy legalábbis előidézheti az ennek igen kedvező légkört, ahogy a covid alatt tette az abortusszal szennyezett oltásokat egyházi tanítás alapján ellenzőkkel szemben. De ha ez bekövetkezik, akkor igencsak apokaliptikus időket élünk, amikor élessé válik annak követelménye, hogy „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek” (Csel 5,29). De lehetséges, hogy ez a nem várt és elmaradónak remélt csapás mégis jogos és igazságos lehet próbatételként, utolsó ötéves (na, jó, valójában három és fél éves…) tervként, és ezért időszerű lehet feleleveníteni a régi írást is:
„Az ószövetségi kinyilatkoztatás őrei, a Vörös tengeren átkelt és fogságból megmenekült, a negyvenéves pusztai vándorlást túlélő és megmenekülő, a babiloni fogságot túlélő szent maradék leszármazottjai, a főpapok, Krisztus első eljövetelkor az isteni Igazsággal szembefordulva pervertálták hatalmukat, mert nem ismerték fel látogatásuk idejét. Ezért a nép elvesztette az intézményes támogatást a döntés pillanatában: maguknak kellett dönteni meglévő tudásuk, hitük alapján a Messiás elfogadásáról vagy elutasításáról, miközben az isteni akaratból eredő papság kísértéssé vált az Igazság elleni döntésre. A főpapokat követő, azok hatalmának objektív megalapozottságát helyesen, de annak jóságát hamisan feltételező emberek elbuktak. Mert a vőlegény akkor érkezett, amikor nem számítottak rá, nem volt lámpásukban olaj, ami megvilágosíthatta volna előttük az utat.
Krisztus második eljövetelekor senki sem tudja majd az objektív, nyilvánvaló és abszolút igazságot tagadni vagy ellenállni Neki. Igazságosnak tűnik ezért, hogy a második eljövetel előtt legyen egy utolsó nagy próbatétel, és ez hasonló legyen a korábbi nagy próbatételekhez. Jogos és igazságos, hogy mindenki magára maradjon a lámpásával a benne lévő olajjal, vagy annak hiányával, amikor az Isten dicsőségére és a nép üdvösségének szolgálatára rendeltek önmagukért használják a hatalmat, ezáltal Isten választott népének kísértésül szolgálnak az Igazság elleni döntésre.” (A sátáni legalizmus)
“Ahol
hiányzik a parancsoló hatalom, vagy ahol a törvényt az értelemmel, az
örökkévaló törvénnyel vagy Isten valamelyik rendeletével ellentétesen
hozták, ott engedelmeskedni törvénytelen, nehogy az embernek
engedelmeskedve engedetlenné váljunk Isten iránt.” (XIII. Leó pápa: Libertas Praestantissimum)
https://invocabo.wordpress.com/2024/07/09/a-harsona-avagy-az-utolso-oteves-terv/
