2016. június 30., csütörtök

Stoffán György: Jó út ez, Don Bergoglio?

Kit kell követnie a katolikus embernek? Hol a határ a „modern” hitbéli felfogásban? Egyetérthet-e a papság a pápával, ha ő nem az isteni kinyilatkoztatásokat és Jézus tanítását tartja irányadónak? Egyetérthet-e a papság az Evangéliummal ellentétes, eretnek tanokat hirdető pápai megnyilatkozásokkal, s magyarázhatja-e azokat prédikációkban vagy másként úgy, hogy e tanok elfogadására biztatja a híveket?
E fenti kérdések nem véletlenül fogalmazódtak meg bennem az utóbbi évben. A pápai megnyilatkozok egyre furcsábbak, egyre megbotránkoztatóbbak a vásott fül számára. Mint újságíró, eddig tartózkodtam attól, hogy véleményt nyilvánítsak Róma püspökével kapcsolatban, s ha írtam Róla, akkor is türelmet kértem iránta a Kedves Olvasótól…. Ám, mint katolikus magyar állampolgár, és mint politikával és egyháztörténettel is foglalkozó író,  újságíró  nem hallgathatok, ha az Evangéliummal ellentétes megnyilatkozásokat hallok Vatikánból… Az általam leírt alábbi gondolatok, a pápával kapcsolatos bíráló megszólalás egyházi részről bizonyára ellenkezést, nemtetszést vált ki irányomban, de mint az egyház tagja, számomra lelkiismereti kérdés, hogy Jézus Evangéliumát védjem, az egyház tanításának félremagyarázása ellen fellépjek. Ahogyan egyéb, az egyházat és papjainkat érintő problémák nyílt és tabuk nélküli feltárására szólított fel Őszentsége, úgy e felszólítással élve lelkiismeretem szerint vagyok kénytelen az alábbiak okán megszólalni.
Ferenc pápa megnyilatkozásai, repülőgépes interjúi (sajtótájékoztatói) meglehetősen nagy zavart keltenek az egyházi és a civil életben egyaránt. Ugyanis a pápa megdöbbentő kijelentéseket tesz közzé, nyilatkozataiban pedig olyan, az Evangéliumtól teljesen eltérő dolgokat mond, amelyek mind a Szenthagyománytól, a Szentírástól, az isteni kinyilatkoztatásoktól távol vannak, illetve azokkal homlokegyenest ellenkeznek.
Az, hogy kezet csókol a zsidó bankárnak, hogy muszlimok lábát mossa Nagycsütörtökön, s minden politikai eseményről alapvetően megosztó véleményt mond nyilvánosan, valamint olyan vendégeket fogad, akiket nem illenék fogadnia a Katolikus Egyház vezetőjének, súlyos problémát jelent a hívek közösségében. Ugyanis a hitelvek és az erkölcsi útmutatás nem lehetnek változók, relatívak. Jézus ezt mondja: „Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik.” Mt. 5, 18.
A törvény azonban mást mond, mint amit ma „a jezsuita” hirdet, mint gyommagot elvet a hívő emberek fejében, az egyházzal szembehelyezkedők kedvére. Amikor meleg párokat fogad, cáfolni próbálja a házasság szentségét, s felszólítja a híveket bocsánatkérésre… nos, akkor voltaképpen a jézusi tanokat, az isteni kinyilatkoztatásokat tagadja meg, olykor tapossa sárba. A migrációról alkotott és hangoztatott fals véleménye pedig magával Jézussal száll vitába, hiszen Jézus nem halat, hanem hálót javasol adni azoknak, akik az életben megroppant egzisztenciával lézengenek csupán, s nem ismerik föl a kapott talentumokat. Őszentsége a jezsuita sokkal többet politizál, mint amennyire szellemi felkészültsége engedné, s ezzel káoszt teremt, mert a politika és Jézus tanítása maga az örök disszonancia…
Mindent meg lehet magyarázni, elő lehet adni kenetteljes módon, hiszen az egyszerű hívőnek az szent, amit a pap mond, hiszen bibliaismerete, teológiai tudása nincs. Veszélyes tehát, hogy a hívő nép egy részét bűnbe, kárhozatba vihetik a félre, vagy épp jól értett tanok, tévtanok, gondolatok, kivált, ha még a saját papjuk is megerősíti a Jézus tanításával ellentétes felvetéseket, s helyesnek ítéli meg azokat…
Én ugyanebben az egyházban, a budai ferenceseknél egészen más erkölcsi és hitbéli tanítást kaptam, mint amit ma, fél évszázaddal később látok, tapasztalok a világban. Csupán néhány pap meri felvállalni, hogy az igazi hitelveket hirdesse a szószékről, s következetesen – ha név és forrásmegjelölés nélkül is, de –, visszautasítsa a ma divatos eretnekséget, amely hol egy repülőgép fedélzetéről, hol Mexikóból, hol Örményországból vagy épp Rómából indul el lelket romboló, káoszt teremtő, botránkoztató útjára.
Kérjünk bocsánatot? Kiktől, hányadszor és megint miért?
Bergoglio legutóbbi felszólítása, miszerint meg kell követni a melegeket, és bocsánatot kell kérnie az egyháznak, mert annyi fegyvert megáldott… túlmegy mindenen. Pedig az Evangélium világosan elmondja az ellenkezőjét: „Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem részesülnek Isten országában? Ne ámítsátok magatokat. Sem parázna, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjelgő, sem fajtalan10sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem részesül Isten országában.” (1Kor 6,9-10)
Fegyvert pedig nem áldott meg az egyház, csak azokat, akik fegyverrel voltak kénytelenek a hazát védeni… embereket áldott meg az egyház, akik életüket adták Istenért, egyházért, hazáért… Micsoda megalázó és megbotránkoztató gondolat az áldás miatti bocsánatkérés.  Bocsánatkérés az emberektől, a nem Jézust követőktől azért, mert Isten áldását kértük a Jézushoz hű és Benne hívő embertársainkra… Ki nem keresztény? Aki erre felszólít, vagy aki ezt kifogásolja?
Elég abból a parttalan és túlzó, színészkedő alázatból, önmeghazudtolásból, ami szerint nekünk, keresztényeknek, ha kell, ha nem, mindenért és mindenkitől bocsánatot kell kérnünk. Mindenért mi vagyunk a hibásak, mindenkit mi taszítunk ki… védeni merjük a keresztény értékeket, amelyeket – Európát illetően – ma már a pápa sem említ. Lassan odáig megy a hivatalos mindenkinek megfelelni akarás, vagy egyházrombolás, hogy magáért Jézus követéséért, Jézus parancsainak betartásáért is bocsánatot kell kérnünk, mert az Bergoglio szerint sértheti a nem Krisztus-követő embereket, akadályozza az egy, „igaz világvallás” létrehozását.
Mit szólnának ehhez azok, akik az egyház tanításáért, Jézusért adták életüket a múltban, s adják a jelenben is. Akik kitartottak a Szenthagyományban, élték az Evangéliumi életet? S kinek engedelmeskedjen ma az, aki tudja mit tanított Jézus és mit tanítottak az Ó-szövetségi próféták, s mit tanít ma Bergoglio… akinek majd minden megnyilvánulása az egyház lejáratásával, a katolikus ember megalázásával, sárba tiprásával, a jézusi tanok semmibevételével egyenlő.
A pápa repülőn adott interjúi olyanok, amint amikor éjjel egy erdőben, sötétben tűzparancsot ad egy kapitány, s reggel, amikor megvirrad, látják a vaktában parancsra lövöldöző katonák, hogy sajátjaikat ölték meg a kapitány parancsára… Ettől kezdve ők is gyilkosok, és meg kell védeniük a kapitányt ahhoz, hogy őket se ítéljék el. A pápa szavai és a papok magyarázatai – a pápa általuk való, már-már felmagasztalása – tűrhetetlenek, bosszantók. Nagyon szomorú, hogy ez megeshet a 21. század Istentől amúgy is eltávolodott, tragikus korszakában.
Én magam X. Szent Pius tanítását és XII. Pius pápaságát tartom a katolikus egyház pilléreinek, s azért imádkozom, hogy a vatikáni lelket és hitet romboló, politikai ámokfutás véget érjen. Mert, mint a mi nemzetünk is, úgy más nemzetek is, a kereszténység nélkül elvesznek. A relativizált erkölcs és relativizált hit maga a megsemmisülés. A katolikus egyháznak és a katolikus egyház fejének következetesnek, erősnek, és Jézust követőnek kötelező(!) lennie. Ha nem az, akkor nem pápa! Ha felszámolja a hitet, a hitelveket, a törvényeket, eretnekségével pedig megbotránkoztat, akkor rá is vonatkoznak Jézus szavai a megbotránkoztató embert illetően… „Aki pedig megbotránkoztat egyet ama a kicsinyek közül, akik én bennem hisznek, jobb annak, ha malomkövet kötneknyakára, és a tengerbe vetik.” (Márk 9:42)
Mit tehet, hogyan védekezhet a katolikus ember?
A megbotránkoztatás pedig folyik. Igaz, nagyban folyik az eretnek gondolatok magyarázata, magyarázkodása is, miközben nekünk hívő embereknek egyetlen dolgunk van: imádkozni az Egyházért! Krisztus egyházáért, s nem feladni hitünket és Isten iránti elkötelezettségünket. Mert egyetlen dolog bizonyos: Üdvözülni csak Krisztuson keresztül lehet! Ehhez pedig a Krisztussal való személyes kapcsolat elengedhetetlen. Így válik igazzá, hogy az egyház nem a Szentszék és nem a pápa, hanem a hívő emberek összessége. Ha pedig mi, hívő emberek kitartunk Jézus tanítása mellett, imádkozunk a Katolikus Egyházért, kérjük a Szentlélek közbenjárását, s nem a ma divattá vált „ferencpápai” relativizált kereszténységet választjuk, akkor semmi sem veszett el. Kivált, ha papunk is megerősít hitünkben, s nem Bergoglioval foglalkozik… mert hála Istennek papjaink többsége nem megtéveszthető. Téveszméket hirdető pápák már voltak, de a történelem nem őket igazolta. Ezért nem tragédia a jelen korban sem, ha egy öreg argentin jezsuita, botor megnyilvánulásokkal borzolja a hívők sokaságának idegeit. A mi egyházért mondott imánk és Jézus ígérete egybevág: „És mondom neked: Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.” (Mt, 16. 19.)
Vannak jogos elvárásaink!
Végül: Nekünk, magyaroknak hosszú évtizedek óta vannak jogos elvárásaink a Szentszéket illetően, amely elvárásaink nem túlzók, de szükségszerűek és természetesek.
A csángók magyar pasztorációja, a felvidékieknek magyar – nem csak magyarul is tudó(!) – püspök kinevezése és a gyulafehérvári érsekség metropolita érsekséggé emelése iránti kérésünket a Szentszék nem hallja meg. Noha a Szentszékhez hű, hitéért sokat szenvedett, ma is idegen főhatalmak elnyomása alatt élő nemzet kérte a túléléséhez fontos atyai támogatást. Nem kapta meg! Miért is lenne fontos a metropolita érsekség?  Azért, hogy  Temesvár, Várad és Szatmár püspökségei ne Bukarest magyarellenes érsekének, Rab Jánosnak  (Ioan Robu), hanem az ezer esztendős erdélyi püspökség -ma már érsekség -, érsekének  fennhatósága alá tartozzék.
Hogyan is képzeli a Szentszék, hogy a kereszténység és a magyar nemzet teljes pusztulását hozó, nem keresztény tömegek befogadását célzó szentszéki politikai utasítást mi meghalljuk? Hogyan jön ahhoz a pápa, hogy kormányunkat, vezetőinket tiszteletlenül említse (így a választók millióit is porig alázva!), az igazságot nem tudva, vagy szándékosan elferdítve? Vajon mi akadályozza Márton Áron püspök, Mindszenty József, Apor Vilmos, vagy a ferences vértanúk boldoggá-, illetve szentté avatását?  Nem más, mint a szemlélet, amely veszedelmes és antikrisztusi… és amiben a magyar katolikusság nem partner, és nem is kíván azzá válni…
Végül tanult barátom kiegészítése a Bergoglio-cikkhez:
Nézzük dióhéjban, mi minden baj is van Bergoglioval:
1. Ferenc eretnek, aki mindent egy teljességgel kiszámíthatatlan és szellemileg definiálatlan síkra helyez, ahol a struktúráknak nincs többé semmilyen jelentőségük és a tekintélyt egy minimumra redukálják. Egy síkra, melyen a hitigazságok megőrzése és a szent liturgia a nárcizmus és álszent külsőségek bálványimádó karikatúrájává redukálódnak. Egy síkra, melyen általánosságban a másikra való odafigyelés, a másik elismerése, a dialektikus viszony válik az evangelizáció centrális súlypontjává.
Drámai módon – vagyis bizonyos teatralitással – Ferenc pápa odáig megy, hogy lemond az előjogairól. Azáltal, hogy saját tekintélyét relativizálja, ahhoz az uralkodóhoz lesz hasonlatossá, aki hatalmát azzal a céllal gyakorolja, hogy azt lerombolja vagy másoknak szétossza, aki saját tekintélyét csak azzal a céllal fogadja el, hogy azt felszámolhassa. Ez mind nagyon szépen és alázatosan hangzik, ha ez az alázat abból állna, hogy nem változtat meg semmit abból, amit kapott. Nem pedig a pápaság intézményét gyengíteni azzal az ürüggyel, hogy ezzel a kor állítólagos szükségleteinek kell megfelelni. Ez a pápaság relativizálását és historizálását jelenti, és egyúttal azt is, hogy az elmúlt évszázadok vagy évek pápaságát az isteni intézmény elleni autentikus árulás egy fajtává értékeli át. Azt jelenti, hogy ki akarja jelenteni, hogy minden, ami eddig volt, egyedül a világra és annak szükségszerűségére lett kialakítva. És mivel a világ változik, a pápaságnak is változnia kell.
Ferenc olyan pápának tartja magát, aki a pápaságot Krisztustól alapított tekintélyétől megfosztja és minimalizálja. Egy olyan uralkodó, aki elajándékozza a trónját. Nem volt fellelhető ez a cél már akkor, amikor a trónt kicseréltette egy egyszerű székre, és a pápai lakosztályok helyett egy vendégházba költözött?
A teljes apostoli dokumentum -„Evangelii Gaudium” – tanulmányozása után hamleti kétely marad: Mi az a jó hír, amit nekünk, katolikusoknak ma hirdetnünk kellene? Ha arról van szó, hogy a keresztény örömhírt egyfajta globális átöleléssé banalizáljuk, én biztos vagyok abban, hogy ez sikerülni fog nekünk. Ugyanis a pápai intelemben meglepetéssel tapasztaljuk, hogy ilyen szavak, mint „bűn” és „megtérés” nem az evangelizációs dinamikával való összefüggésben fordulnak elő, hanem az egyház újrateremtését írják le velük. Olyan szavak, és velük olyan koncepció, mint „menny” és „pokol”, „örök élet” és „túlvilág” tökéletesen hiányoznak az enciklikából. A megváltás elképzelése ugyanígy csak egy színét vesztett „szociális” dimenziót kap.
2. A kérdésre, hogy a 7 milliárdos világban másfél milliárd a keresztények száma és a hitüket gyakorló olaszok alig érik el a húsz százalékot, Ferenc pápa úgy válaszolt, hogy nem célja a hittérítés. „A hittérítés ostobaság, értelmetlen, meg kell ismerni, meg kell hallgatni a másikat” – jegyezte meg.
Az ateistákkal kapcsolatban a pápa úgy fogalmazott, hogy annak is van lelke, aki nem hisz benne. Érdekes, az nem jutott a pápa eszébe, hogy az ateista nemcsak a saját lelkének létezését, hanem Istent tagadja s ettől ateista, nem a saját lelkének tagadásától.
3. Ferenc és a buzik. Nem véletlen: Az amerikai homokos-világ egyik sztárja volt az első felolvasó a szeptember 25-én a New-York-i Madison Square Gardenben bemutatott „pápai” „misén”. A hírnek, amit a média Európában elhallgatott, Amerikában nagy visszhangja volt. Különösen a homo-aktivisták öntötték el az internetet meglepett és örvendező bejegyzéseikkel. Bergoglio a homoszexuálisok felé tett eddigi híres-hírhedt megnyilvánulásaira a koronát tette fel ezzel.
A lektor neve Mo Rocca, szatíra-író, színész és tévériporter, akit az amerikai közönség mostani liturgikus fellépéséig elsősorban a homoszexualitásról vallott katolikus tanítás nagy ellenségeként és a homo-„házasság” aktív pártolójaként ismert. Amikor 2011-ben New York állam kétes körülmények között bevezette a homo-„házasságot”, Mo Rocca ezt lelkendezve így kommentálta: „Egy ilyen történelmi eseménynél jelen kell lenni … felejthetetlen és megható.”
Egy magát nyíltan homoszexuálisnak valló és a közmédiában naponta ilyenként szereplő ember jelenléte a „pápai” emelvényen, előreláthatóan jogos felháborodást és ellenkezést váltott ki a katolikusok körében. West atya, aki a család és az életvédelem területén aktívan tevékenykedik, internetes bejegyzésében ezt írta: »Szolgálatot teljesíthet-e lektorként egy „pápai” „misén” olyan valaki, aki az Egyház tanításából gúnyt űz?« A Vatikán azonban vállalta a katolikusok bosszantását, mert a homo-világ és a média tapsai fontosabbak voltak a számára.
A homoszexuális csoportosulások aktivistái leplezetlen lelkesedéssel fogadták a hírt. Egyikük, egy ismert komika, ezt írta: „Ez nem vicc. Mo Rocca nyitja meg a misét a pápa számára. Óh, Istenem!” Egy másik homo-veterán Rocca fellépését úgy értékelte, mint »pápai szignált az egyháznak a homokosokkal szembeni nyitásáról. Mocca fellépése első lektorként a „pápai” „misén” igazolta, hogy Beroglio 2013 júniusi híres kijelentése: „Ki vagyok, hogy ítéljek?”, grandiózus volt.«
„Nehéz elhinni, hogy azon felelősök előtt, akikre az a kényes feladat hárult, hogy a személyeket kiválogassák a liturgikus feladatok elvégzésére, nem voltak ismertek Mo Rocca homoszexuális aktivitásai. Ezért inkább az a valószínű, hogy a döntést tudatosan és célzatosan hozták meg. Sőt, még ennél is több: hogy ez a Vatikán homoszexualitással kapcsolatos stratégiájának egyik részét képezte” – írta a Correspondenza Romana.
4. És néhány apróság még adalékul:
– Nem tudok tapsolni egy olyan pápának, aki nem hajt térdet se a Szentségház előtt, se az átváltoztatás után, ahogyan ezt a szentmise szertartása előírja.
– Nem tudok örülni annak sem, hogy megszüntette a paténa használatát és a térdeplőt az áldozóknak; és még kevésbé tetszik, hogy soha nem ereszkedik le, hogy maga áldoztassa meg a híveket, és hogy soha nem nevezi magát pápának, hanem csak Róma püspökének, és hogy már nem használja a halászgyűrűt.
– Nem tölt el büszkeséggel, hogy Nagycsütörtökön megmosta egy muzulmán nő lábát, mert ez a liturgikus normák nyílt megsértése.
– Nem tudtam, mit gondoljak vagy mondjak, amikor nyilvánosan kigúnyolt egy csoportot, akik lelki imacsokrot küldtek neki, mert szerinte„ők azok, akik számolják az imákat”. A Rózsafüzér az egyház csodálatos hagyománya, de mit gondoljak arról, ha a pápának ez nem tetszik, és kigúnyolja azokat, akik ezt az imádságot érte ajánlják föl?
– A világifjúsági-találkozón arra biztatta az ifjúságot, hogy „csináljanak felfordulást az utcán”. A felfordulás szó (lio spanyolul), amennyire én tudom, a rendetlenség, a káosz és a konfúzió szinonimája. Tényleg azt szeretné, ha ezt tennék a katolikus fiatalok az utcákon? Nincs még elég káosz és rendetlenség a világban, még növelni is kell ezt?
– Azt is mondta, hogy „az az idő, amelyben most élünk, egyike az Egyház legjobb időszakainak”. Hogy mondhat ilyet egy pápa, mikor mindannyian tudjuk, hogy fiatal katolikusok milliói élnek bűnös kapcsolatban, mikor a válás szinte mindennapi kenyerünkké vált, és milliónyi anya öli meg magzatát katolikus orvosok segítségével; mikor több millió olyan vállalkozó van, aki nem az egyház szociális tanítását követi, hanem az ambícióit és a kapzsiságát. Amikor több ezer olyan pap van, aki liturgikus visszaélést követ el; mikor több százmillió azoknak a katolikusoknak a száma, akik már találkoztak Krisztussal, és mégsem ismerik hitük legfontosabb alaptételeit sem; mikor az oktatás és a kormányok a szabadkőművesek kezében vannak, a világgazdaság pedig a cionistákéban? Ez lenne az Egyház legjobb időszaka?
Isten óvja XVI. Benedek pápát!