Kit kell követnie a katolikus embernek? Hol a határ a „modern” hitbéli
felfogásban? Egyetérthet-e a papság a pápával, ha ő nem az isteni
kinyilatkoztatásokat és Jézus tanítását tartja irányadónak?
Egyetérthet-e a papság az Evangéliummal ellentétes, eretnek tanokat
hirdető pápai megnyilatkozásokkal, s magyarázhatja-e azokat
prédikációkban vagy másként úgy, hogy e tanok elfogadására biztatja a
híveket?
E
fenti kérdések nem véletlenül fogalmazódtak meg bennem az utóbbi
évben. A pápai megnyilatkozok egyre furcsábbak, egyre
megbotránkoztatóbbak a vásott fül számára. Mint újságíró, eddig
tartózkodtam attól, hogy véleményt nyilvánítsak Róma püspökével
kapcsolatban, s ha írtam Róla, akkor is türelmet kértem iránta a Kedves
Olvasótól…. Ám, mint katolikus magyar állampolgár, és mint politikával
és egyháztörténettel is foglalkozó író, újságíró nem hallgathatok,
ha az Evangéliummal ellentétes megnyilatkozásokat hallok Vatikánból… Az
általam leírt alábbi gondolatok, a pápával kapcsolatos bíráló
megszólalás egyházi részről bizonyára ellenkezést, nemtetszést vált ki
irányomban, de mint az egyház tagja, számomra lelkiismereti kérdés,
hogy Jézus Evangéliumát védjem, az egyház tanításának félremagyarázása
ellen fellépjek. Ahogyan egyéb, az egyházat és papjainkat érintő
problémák nyílt és tabuk nélküli feltárására szólított fel Őszentsége,
úgy e felszólítással élve lelkiismeretem szerint vagyok kénytelen az
alábbiak okán megszólalni.
Ferenc
pápa megnyilatkozásai, repülőgépes interjúi (sajtótájékoztatói)
meglehetősen nagy zavart keltenek az egyházi és a civil életben
egyaránt. Ugyanis a pápa megdöbbentő kijelentéseket tesz közzé,
nyilatkozataiban pedig olyan, az Evangéliumtól teljesen eltérő dolgokat
mond, amelyek mind a Szenthagyománytól, a Szentírástól, az isteni
kinyilatkoztatásoktól távol vannak, illetve azokkal homlokegyenest
ellenkeznek.
Az,
hogy kezet csókol a zsidó bankárnak, hogy muszlimok lábát mossa
Nagycsütörtökön, s minden politikai eseményről alapvetően megosztó
véleményt mond nyilvánosan, valamint olyan vendégeket fogad, akiket nem
illenék fogadnia a Katolikus Egyház vezetőjének, súlyos problémát
jelent a hívek közösségében. Ugyanis a hitelvek és az erkölcsi
útmutatás nem lehetnek változók, relatívak. Jézus ezt mondja: „Mert
bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta
vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem
teljesedik.” Mt. 5, 18.
A
törvény azonban mást mond, mint amit ma „a jezsuita” hirdet, mint
gyommagot elvet a hívő emberek fejében, az egyházzal szembehelyezkedők
kedvére. Amikor meleg párokat fogad, cáfolni próbálja a házasság
szentségét, s felszólítja a híveket bocsánatkérésre… nos, akkor
voltaképpen a jézusi tanokat, az isteni kinyilatkoztatásokat tagadja
meg, olykor tapossa sárba. A migrációról alkotott és hangoztatott fals
véleménye pedig magával Jézussal száll vitába, hiszen Jézus nem halat,
hanem hálót javasol adni azoknak, akik az életben megroppant
egzisztenciával lézengenek csupán, s nem ismerik föl a kapott
talentumokat. Őszentsége a jezsuita sokkal többet politizál, mint
amennyire szellemi felkészültsége engedné, s ezzel káoszt teremt, mert a
politika és Jézus tanítása maga az örök disszonancia…
Mindent
meg lehet magyarázni, elő lehet adni kenetteljes módon, hiszen az
egyszerű hívőnek az szent, amit a pap mond, hiszen bibliaismerete,
teológiai tudása nincs. Veszélyes tehát, hogy a hívő nép egy részét
bűnbe, kárhozatba vihetik a félre, vagy épp jól értett tanok, tévtanok,
gondolatok, kivált, ha még a saját papjuk is megerősíti a Jézus
tanításával ellentétes felvetéseket, s helyesnek ítéli meg azokat…
Én
ugyanebben az egyházban, a budai ferenceseknél egészen más erkölcsi és
hitbéli tanítást kaptam, mint amit ma, fél évszázaddal később látok,
tapasztalok a világban. Csupán néhány pap meri felvállalni, hogy az
igazi hitelveket hirdesse a szószékről, s következetesen – ha név és
forrásmegjelölés nélkül is, de –, visszautasítsa a ma divatos
eretnekséget, amely hol egy repülőgép fedélzetéről, hol Mexikóból, hol
Örményországból vagy épp Rómából indul el lelket romboló, káoszt
teremtő, botránkoztató útjára.
Kérjünk bocsánatot? Kiktől, hányadszor és megint miért?
Bergoglio
legutóbbi felszólítása, miszerint meg kell követni a melegeket, és
bocsánatot kell kérnie az egyháznak, mert annyi fegyvert megáldott…
túlmegy mindenen. Pedig az Evangélium világosan elmondja az
ellenkezőjét: „Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem részesülnek Isten
országában? Ne ámítsátok magatokat. Sem parázna, sem bálványimádó, sem
házasságtörő, sem kéjelgő, sem fajtalan, 10sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem részesül Isten országában.” (1Kor 6,9-10)
Fegyvert
pedig nem áldott meg az egyház, csak azokat, akik fegyverrel voltak
kénytelenek a hazát védeni… embereket áldott meg az egyház, akik
életüket adták Istenért, egyházért, hazáért… Micsoda megalázó és
megbotránkoztató gondolat az áldás miatti bocsánatkérés. Bocsánatkérés
az emberektől, a nem Jézust követőktől azért, mert Isten áldását kértük
a Jézushoz hű és Benne hívő embertársainkra… Ki nem keresztény? Aki
erre felszólít, vagy aki ezt kifogásolja?
Elég
abból a parttalan és túlzó, színészkedő alázatból, önmeghazudtolásból,
ami szerint nekünk, keresztényeknek, ha kell, ha nem, mindenért és
mindenkitől bocsánatot kell kérnünk. Mindenért mi vagyunk a hibásak,
mindenkit mi taszítunk ki… védeni merjük a keresztény értékeket,
amelyeket – Európát illetően – ma már a pápa sem említ. Lassan odáig
megy a hivatalos mindenkinek megfelelni akarás, vagy egyházrombolás,
hogy magáért Jézus követéséért, Jézus parancsainak betartásáért is
bocsánatot kell kérnünk, mert az Bergoglio szerint sértheti a nem
Krisztus-követő embereket, akadályozza az egy, „igaz világvallás”
létrehozását.
Mit
szólnának ehhez azok, akik az egyház tanításáért, Jézusért adták
életüket a múltban, s adják a jelenben is. Akik kitartottak a
Szenthagyományban, élték az Evangéliumi életet? S kinek
engedelmeskedjen ma az, aki tudja mit tanított Jézus és mit tanítottak
az Ó-szövetségi próféták, s mit tanít ma Bergoglio… akinek majd minden
megnyilvánulása az egyház lejáratásával, a katolikus ember
megalázásával, sárba tiprásával, a jézusi tanok semmibevételével
egyenlő.
A
pápa repülőn adott interjúi olyanok, amint amikor éjjel egy erdőben,
sötétben tűzparancsot ad egy kapitány, s reggel, amikor megvirrad,
látják a vaktában parancsra lövöldöző katonák, hogy sajátjaikat ölték
meg a kapitány parancsára… Ettől kezdve ők is gyilkosok, és meg kell
védeniük a kapitányt ahhoz, hogy őket se ítéljék el. A pápa szavai és a
papok magyarázatai – a pápa általuk való, már-már felmagasztalása –
tűrhetetlenek, bosszantók. Nagyon szomorú, hogy ez megeshet a 21. század
Istentől amúgy is eltávolodott, tragikus korszakában.
Én
magam X. Szent Pius tanítását és XII. Pius pápaságát tartom a
katolikus egyház pilléreinek, s azért imádkozom, hogy a vatikáni lelket
és hitet romboló, politikai ámokfutás véget érjen. Mert, mint a mi
nemzetünk is, úgy más nemzetek is, a kereszténység nélkül elvesznek. A
relativizált erkölcs és relativizált hit maga a megsemmisülés. A
katolikus egyháznak és a katolikus egyház fejének következetesnek,
erősnek, és Jézust követőnek kötelező(!) lennie. Ha nem az, akkor nem
pápa! Ha felszámolja a hitet, a hitelveket, a törvényeket,
eretnekségével pedig megbotránkoztat, akkor rá is vonatkoznak Jézus
szavai a megbotránkoztató embert illetően… „Aki pedig megbotránkoztat
egyet ama a kicsinyek közül, akik én bennem hisznek, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik.” (Márk 9:42)
Mit tehet, hogyan védekezhet a katolikus ember?
A
megbotránkoztatás pedig folyik. Igaz, nagyban folyik az eretnek
gondolatok magyarázata, magyarázkodása is, miközben nekünk hívő
embereknek egyetlen dolgunk van: imádkozni az Egyházért! Krisztus
egyházáért, s nem feladni hitünket és Isten iránti elkötelezettségünket.
Mert egyetlen dolog bizonyos: Üdvözülni csak Krisztuson keresztül lehet! Ehhez
pedig a Krisztussal való személyes kapcsolat elengedhetetlen. Így
válik igazzá, hogy az egyház nem a Szentszék és nem a pápa, hanem a
hívő emberek összessége. Ha pedig mi, hívő emberek kitartunk Jézus
tanítása mellett, imádkozunk a Katolikus Egyházért, kérjük a Szentlélek
közbenjárását, s nem a ma divattá vált „ferencpápai” relativizált
kereszténységet választjuk, akkor semmi sem veszett el. Kivált, ha
papunk is megerősít hitünkben, s nem Bergoglioval foglalkozik… mert hála
Istennek papjaink többsége nem megtéveszthető. Téveszméket
hirdető pápák már voltak, de a történelem nem őket igazolta. Ezért nem
tragédia a jelen korban sem, ha egy öreg argentin jezsuita, botor
megnyilvánulásokkal borzolja a hívők sokaságának idegeit. A mi egyházért
mondott imánk és Jézus ígérete egybevág: „És mondom neked: Te Péter
vagy, azaz kőszikla, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s
a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.” (Mt, 16. 19.)
Vannak jogos elvárásaink!
Végül:
Nekünk, magyaroknak hosszú évtizedek óta vannak jogos elvárásaink a
Szentszéket illetően, amely elvárásaink nem túlzók, de szükségszerűek és
természetesek.
A
csángók magyar pasztorációja, a felvidékieknek magyar – nem csak
magyarul is tudó(!) – püspök kinevezése és a gyulafehérvári érsekség
metropolita érsekséggé emelése iránti kérésünket a Szentszék nem hallja
meg. Noha a Szentszékhez hű, hitéért sokat szenvedett, ma is idegen
főhatalmak elnyomása alatt élő nemzet kérte a túléléséhez fontos atyai
támogatást. Nem kapta meg! Miért is lenne fontos a metropolita
érsekség? Azért, hogy Temesvár, Várad és Szatmár püspökségei ne
Bukarest magyarellenes érsekének, Rab Jánosnak (Ioan Robu), hanem az
ezer esztendős erdélyi püspökség -ma már érsekség -, érsekének
fennhatósága alá tartozzék.
Hogyan
is képzeli a Szentszék, hogy a kereszténység és a magyar nemzet teljes
pusztulását hozó, nem keresztény tömegek befogadását célzó szentszéki
politikai utasítást mi meghalljuk? Hogyan jön ahhoz a pápa, hogy
kormányunkat, vezetőinket tiszteletlenül említse (így a választók
millióit is porig alázva!), az igazságot nem tudva, vagy szándékosan
elferdítve? Vajon mi akadályozza Márton Áron püspök, Mindszenty József,
Apor Vilmos, vagy a ferences vértanúk boldoggá-, illetve szentté
avatását? Nem más, mint a szemlélet, amely veszedelmes és
antikrisztusi… és amiben a magyar katolikusság nem partner, és nem is
kíván azzá válni…
Végül tanult barátom kiegészítése a Bergoglio-cikkhez:
Nézzük dióhéjban, mi minden baj is van Bergoglioval:
1.
Ferenc eretnek, aki mindent egy teljességgel kiszámíthatatlan és
szellemileg definiálatlan síkra helyez, ahol a struktúráknak nincs többé
semmilyen jelentőségük és a tekintélyt egy minimumra redukálják. Egy
síkra, melyen a hitigazságok megőrzése és a szent liturgia a nárcizmus
és álszent külsőségek bálványimádó karikatúrájává redukálódnak. Egy
síkra, melyen általánosságban a másikra való odafigyelés, a másik
elismerése, a dialektikus viszony válik az evangelizáció centrális
súlypontjává.
Drámai
módon – vagyis bizonyos teatralitással – Ferenc pápa odáig megy, hogy
lemond az előjogairól. Azáltal, hogy saját tekintélyét relativizálja,
ahhoz az uralkodóhoz lesz hasonlatossá, aki hatalmát azzal a céllal
gyakorolja, hogy azt lerombolja vagy másoknak szétossza, aki saját
tekintélyét csak azzal a céllal fogadja el, hogy azt felszámolhassa. Ez
mind nagyon szépen és alázatosan hangzik, ha ez az alázat abból állna,
hogy nem változtat meg semmit abból, amit kapott. Nem pedig a pápaság
intézményét gyengíteni azzal az ürüggyel, hogy ezzel a kor állítólagos
szükségleteinek kell megfelelni. Ez a pápaság relativizálását és
historizálását jelenti, és egyúttal azt is, hogy az elmúlt évszázadok
vagy évek pápaságát az isteni intézmény elleni autentikus árulás egy
fajtává értékeli át. Azt jelenti, hogy ki akarja jelenteni, hogy minden,
ami eddig volt, egyedül a világra és annak szükségszerűségére lett
kialakítva. És mivel a világ változik, a pápaságnak is változnia kell.
Ferenc
olyan pápának tartja magát, aki a pápaságot Krisztustól alapított
tekintélyétől megfosztja és minimalizálja. Egy olyan uralkodó, aki
elajándékozza a trónját. Nem volt fellelhető ez a cél már akkor, amikor a
trónt kicseréltette egy egyszerű székre, és a pápai lakosztályok
helyett egy vendégházba költözött?
A
teljes apostoli dokumentum -„Evangelii Gaudium” – tanulmányozása után
hamleti kétely marad: Mi az a jó hír, amit nekünk, katolikusoknak ma
hirdetnünk kellene? Ha arról van szó, hogy a keresztény örömhírt
egyfajta globális átöleléssé banalizáljuk, én biztos vagyok abban, hogy
ez sikerülni fog nekünk. Ugyanis a pápai intelemben meglepetéssel
tapasztaljuk, hogy ilyen szavak, mint „bűn” és „megtérés” nem az
evangelizációs dinamikával való összefüggésben fordulnak elő, hanem az
egyház újrateremtését írják le velük. Olyan szavak, és velük olyan
koncepció, mint „menny” és „pokol”, „örök élet” és „túlvilág”
tökéletesen hiányoznak az enciklikából. A megváltás elképzelése ugyanígy
csak egy színét vesztett „szociális” dimenziót kap.
2.
A kérdésre, hogy a 7 milliárdos világban másfél milliárd a
keresztények száma és a hitüket gyakorló olaszok alig érik el a húsz
százalékot, Ferenc pápa úgy válaszolt, hogy nem célja a hittérítés. „A
hittérítés ostobaság, értelmetlen, meg kell ismerni, meg kell hallgatni
a másikat” – jegyezte meg.
Az
ateistákkal kapcsolatban a pápa úgy fogalmazott, hogy annak is van
lelke, aki nem hisz benne. Érdekes, az nem jutott a pápa eszébe, hogy az
ateista nemcsak a saját lelkének létezését, hanem Istent tagadja s
ettől ateista, nem a saját lelkének tagadásától.
3.
Ferenc és a buzik. Nem véletlen: Az amerikai homokos-világ egyik
sztárja volt az első felolvasó a szeptember 25-én a New-York-i Madison
Square Gardenben bemutatott „pápai” „misén”. A hírnek, amit a média
Európában elhallgatott, Amerikában nagy visszhangja volt. Különösen a
homo-aktivisták öntötték el az internetet meglepett és örvendező
bejegyzéseikkel. Bergoglio a homoszexuálisok felé tett eddigi
híres-hírhedt megnyilvánulásaira a koronát tette fel ezzel.
A
lektor neve Mo Rocca, szatíra-író, színész és tévériporter, akit az
amerikai közönség mostani liturgikus fellépéséig elsősorban a
homoszexualitásról vallott katolikus tanítás nagy ellenségeként és a
homo-„házasság” aktív pártolójaként ismert. Amikor 2011-ben New York
állam kétes körülmények között bevezette a homo-„házasságot”, Mo Rocca
ezt lelkendezve így kommentálta: „Egy ilyen történelmi eseménynél jelen
kell lenni … felejthetetlen és megható.”
Egy
magát nyíltan homoszexuálisnak valló és a közmédiában naponta
ilyenként szereplő ember jelenléte a „pápai” emelvényen, előreláthatóan
jogos felháborodást és ellenkezést váltott ki a katolikusok körében.
West atya, aki a család és az életvédelem területén aktívan
tevékenykedik, internetes bejegyzésében ezt írta: »Szolgálatot
teljesíthet-e lektorként egy „pápai” „misén” olyan valaki, aki az
Egyház tanításából gúnyt űz?« A Vatikán azonban vállalta a katolikusok
bosszantását, mert a homo-világ és a média tapsai fontosabbak voltak a
számára.
A
homoszexuális csoportosulások aktivistái leplezetlen lelkesedéssel
fogadták a hírt. Egyikük, egy ismert komika, ezt írta: „Ez nem vicc. Mo
Rocca nyitja meg a misét a pápa számára. Óh, Istenem!” Egy másik
homo-veterán Rocca fellépését úgy értékelte, mint »pápai szignált az
egyháznak a homokosokkal szembeni nyitásáról. Mocca fellépése első
lektorként a „pápai” „misén” igazolta, hogy Beroglio 2013 júniusi híres
kijelentése: „Ki vagyok, hogy ítéljek?”, grandiózus volt.«
„Nehéz
elhinni, hogy azon felelősök előtt, akikre az a kényes feladat hárult,
hogy a személyeket kiválogassák a liturgikus feladatok elvégzésére,
nem voltak ismertek Mo Rocca homoszexuális aktivitásai. Ezért inkább az
a valószínű, hogy a döntést tudatosan és célzatosan hozták meg. Sőt,
még ennél is több: hogy ez a Vatikán homoszexualitással kapcsolatos
stratégiájának egyik részét képezte” – írta a Correspondenza Romana.
4. És néhány apróság még adalékul:
–
Nem tudok tapsolni egy olyan pápának, aki nem hajt térdet se a
Szentségház előtt, se az átváltoztatás után, ahogyan ezt a szentmise
szertartása előírja.
–
Nem tudok örülni annak sem, hogy megszüntette a paténa használatát és a
térdeplőt az áldozóknak; és még kevésbé tetszik, hogy soha nem
ereszkedik le, hogy maga áldoztassa meg a híveket, és hogy soha nem
nevezi magát pápának, hanem csak Róma püspökének, és hogy már nem
használja a halászgyűrűt.
– Nem tölt el büszkeséggel, hogy Nagycsütörtökön megmosta egy muzulmán nő lábát, mert ez a liturgikus normák nyílt megsértése.
–
Nem tudtam, mit gondoljak vagy mondjak, amikor nyilvánosan kigúnyolt
egy csoportot, akik lelki imacsokrot küldtek neki, mert szerinte„ők
azok, akik számolják az imákat”. A Rózsafüzér az egyház csodálatos
hagyománya, de mit gondoljak arról, ha a pápának ez nem tetszik, és
kigúnyolja azokat, akik ezt az imádságot érte ajánlják föl?
–
A világifjúsági-találkozón arra biztatta az ifjúságot, hogy
„csináljanak felfordulást az utcán”. A felfordulás szó (lio spanyolul),
amennyire én tudom, a rendetlenség, a káosz és a konfúzió szinonimája.
Tényleg azt szeretné, ha ezt tennék a katolikus fiatalok az utcákon?
Nincs még elég káosz és rendetlenség a világban, még növelni is kell
ezt?
–
Azt is mondta, hogy „az az idő, amelyben most élünk, egyike az Egyház
legjobb időszakainak”. Hogy mondhat ilyet egy pápa, mikor mindannyian
tudjuk, hogy fiatal katolikusok milliói élnek bűnös kapcsolatban, mikor a
válás szinte mindennapi kenyerünkké vált, és milliónyi anya öli meg
magzatát katolikus orvosok segítségével; mikor több millió olyan
vállalkozó van, aki nem az egyház szociális tanítását követi, hanem az
ambícióit és a kapzsiságát. Amikor több ezer olyan pap van, aki
liturgikus visszaélést követ el; mikor több százmillió azoknak a
katolikusoknak a száma, akik már találkoztak Krisztussal, és mégsem
ismerik hitük legfontosabb alaptételeit sem; mikor az oktatás és a
kormányok a szabadkőművesek kezében vannak, a világgazdaság pedig a
cionistákéban? Ez lenne az Egyház legjobb időszaka?
Isten óvja XVI. Benedek pápát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése