Az elmúlt ünnepi napokban megint ízelítőt kaphattunk abból a szörnyűséges állapotból, miszerint szinte nem akad már egyetlen család sem, melynek tagjai ugyanazt a vallást követnék, ugyanazt a világnézetet vallanák – kivéve persze a hivatalosan bármely valláshoz tartozó, posztmodern liberálisokat, akiknek minden teljesen mindegy, mert orruknál tovább se nem látnak, se nem hallanak, és semmit sem értenek és nem is akarnak megérteni e világból.
Egy könyv került a kezembe, melynek szerzője bizonyos emberekről valótlan, rosszindulatú pletykákat jegyzett le: Felháborodásomban egy ismerősöm így próbált nyugtatgatni: „Ő így látja, neki ez a véleménye.” „A naturalizmus rövid története” című tanulmányban már említettem, hogy a mintegy 45 évvel ezelőtt bemutatott Othello előadás Jágójának megszemélyesítője a mai napig azt bizonygatja, hogy csakúgy, mint mindenki másnak, Jágónak is megvolt a maga igazsága, és ezen igazság szerint jogosan követte el gaztetteit.
E két viselkedés korunknak egyik alapvető és legártalmasabb tévedését tükrözi vissza, amit még a keresztények is vallanak, és ezért nem is ágálnak ellene: Teljesen elfelejtik (vagy nem is tudnak róla), hogy az emberi akarat szabadsága nem azt jelenti, hogy az ember szabadon választhat aközött, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem azt, hogy külső kényszer nélkül maga dönthet arról, hogy a jót megteszi-e vagy sem. És hogy az igazság éppen attól igazság, hogy nem szubjektív véleményen alapszik, hanem az objektív valóságot adja vissza. Következésképpen nincs többféle igazság, nem lehet X-nek saját igazsága, és Y-nak másik saját igazsága. Egy bizonyos dologban mindig csak egyetlen igazság létezik, és aki nem eszerint cselekszik, az vétkezik: az rágalmazó, mint az előbb emlegetett író, vagy gyilkos gazember, mint Shakespeare Jágója. A rágalmazónak és a gyilkosnak pedig nincs, mert nem lehet igazsága (csak bűne, amiért majdan, ha időben nem bánja meg és nem vezekel érte, megkapja a jogos büntetését).
Ugyanez vonatkozik a katolikus vallás előírásait és törvényeit illetően is: Urunk Jézus Krisztus mondta, hogy „nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) És ugyanígy Lukácsnál: „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram! – ha nem teszitek meg, amit mondok?” (Lk 6,46) – Vagyis nem azok járnak a helyes úton, akik például különböző vallási fórumokon vagy más helyeken szép szólamokkal, megható szavakkal bizonygatják istenszeretetüket, hanem azok, akik veszik maguknak a fáradtságot, hogy pontosan megismerjék Jézus parancsait, és utána ezek szerint éljenek.
Jézust követni kétezer éve, Isten parancsai szerint élni pedig mióta ember él a földön azt jelenti, hogy szembe kell menni az árral, ellene kell mondani a világnak. Ezért inti Szent János apostol a híveket: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik a kívánságaival együtt. Csak aki az Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre.” (1 Jn 2,15-17)
Aki Isten akaratát teljesíti, az tartozik Isten birodalmához. Ez az első pont, amit egy hitét megtartani akaró katolikusnak tudnia és tennie kell. Isten birodalma soha nem egyezett meg a világgal, még a legkeresztényibb középkorban sem, korunkban azonban még csak nem is érintik egymást, mondhatnánk, nem férnek meg egy helyen, már egy bolygón sem. Aki tehát e végső időkben katolikus akar maradni, annak teljes egészében el kell fordulnia ettől a világtól, mégpedig megalkuvások nélkül. Amilyen mértékű az ördög uralma a világon – ugyanannyira kell azt egy katolikusnak elutasítani; és mivel az ördög mostani uralma teljes, katolikusnak maradni is csak úgy lehet, ha a világtól való elfordulásunk teljes. Az első lépés tehát az, hogy megvizsgáljuk magunkat, elutasítjuk-e a világot annyira, mégpedig tudatosan és Isten iránti szeretetből, hogy Isten birodalmához tartozhassunk?
Ahhoz, hogy erre valakinek meglegyen az ereje, elengedhetetlen, hogy tudatosítsa magában, hogy a világtól való elfordulás nem dőreség, nem botrány, és nem is saját szubjektív személyes döntése, hanem Jézus szavainak és parancsainak követése, a kétezer éves Egyház tévedhetetlen tanítása. És azt is, hogy a legnagyobb bölcsesség jele, ha valaki Isten birodalmát választja az ördög birodalma helyett. Ezt soha egy pillanatig nem szabad feledni, ha el akarjuk viselni a világ kiközösítését, rejtett vagy valódi fenyegetését, kigúnyolását, vagy csak elviselhetetlen közömbösségét és érthetetlenségét. Ez utóbbiakat még nehezebb elviselni, mint az üldözéseket. Ma a világot elutasító embert, nem csak a világ maga, de még a „társak”, sőt a családtagok is idiótának, vagy ellenkezőleg, gőgösnek, kiállhatatlannak tartják. Ennek elviseléséhez pedig az ima, az egyre intenzívebb hitéleten kívül, még a mélységes meggyőződés, és az ebből fakadó magabiztosság, állhatatosság, sőt – az Isten-gyermekség tudatából fakadó – büszkeség is elengedhetetlen. Ez utóbbit táplálni kell magunkban, hiszen nem mártírok vagyunk, nem annak számítunk, hanem baleknak. A világ csak azt látja, hogy Isten már évtizedek óta hallgat, nem lép közbe, látszólag kivonult életünkből. E körülmények között kitartani, pláne közeli társak nélkül, valóban óriási lelkierőt követel.
Állandóan eszünkben kell tartanunk, hogy a világ, azaz az ördög birodalma és Isten birodalma között mély szakadék tátong (csaknem olyan mély, mint a menny és a pokol között). Ezért önáltatás és nagy felelőtlenség azt hinni, abban reménykedni, hogy a világgal való kiegyezést még időben fel lehet cserélni az Isten-gyermekséggel. Régi katolikus tanítás, hogy mindenki úgy hal meg, ahogy élt; ez pedig számunkra nagy remény forrása: ha hűek maradunk, Isten kegyelméből hűen is halunk meg.
Ha egy hithű katolikus meg akarja érteni az emberek viselkedését, rá akar jönni arra, hogy miért került ő a szűk útra, míg a másik, vele azonos körülmények között élő a széles útra, annak ebben sokat segíthet, ha végigtekinti egy közeli rokona vagy barátja viselkedését. Eközben biztos, hogy sok olyan pontra, útelágazásra talál, melyeken e személyek a világ elvárásai szerint igazították életüket. Tapasztalatom szerint többnyire (talán kizárólagosan) csak azok válnak előbb vagy utóbb Isten gyermekeivé, akikre a világ soha nem hatott elkerülhetetlen példaként. Én legalábbis nem találok másik olyan szempontot, ami ennyire szembetűnően, világosan elválasztja egymástól a két tábort. Ezért kis túlzással ki lehet mondani, hogy Istenhez akkor kerülünk a legkönnyebben és legbiztosabban, ha egyre jobban távolodunk a világtól.

http://www.katolikus-honlap.hu/1801/istenbirodalom.htm

Isten birodalmának rendje vagy az ördög birodalmának káosza és sötétsége?

1 Jn 5,4: „Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” Az előző cikk mondanivalója röviden összefoglalva ez volt: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van!” … Aki „szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete. ... Csak aki az Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre.” (1 Jn 2,15/17) Továbbá: Az ördög birodalma és Isten birodalma között mély szakadék tátong; következésképpen Istenhez akkor kerülünk a legkönnyebben és legbiztosabban, ha egyre jobban távolodunk a világtól.
Az Isten birodalmához tartozók, vagyis azok, akik mindenben igyekeznek Isten akaratát teljesíteni, minél közelebb kerülnek Istenhez, annál messzebbről, annál biztonságosabb távolságból látják a világot. Nem véletlen, hogy mindaddig, amíg az emberek nem vesztették el teljesen a józan eszüket, azaz körülbelül a Krisztus utáni kétezredik évig, világi ügyeik intézéséhez is inkább olyan emberekhez fordultak tanácsért, akik nem voltak érintettek, sőt, kifejezetten távol álltak a szóban forgó ügytől (gondoljunk Oszlopos Simeonra, vagy a többi szent remetére). Ha valaki repülőgéppel utazik, vagy felmegy egy magas hegyre, sokkal többet lát az alatta elterülő vidékből, mint azok, akik ott élnek, ott tartózkodnak éppen.
Aki elfogadja, hiszi, hogy Isten nem csak magasabbról lát mindent, de mindaz, ami létezik az Ő terve, az Ő akarata szerint való, az egyre inkább maga is ezen isteni terv és akarat szerint lát mindent ezen a világon. Következésképpen mindent Isten akarata szerint értékel és ítél meg. Ezáltal sokkal mélyebbre, sokkal messzebbre lát, mint azok, akik nem fogadják el Isten létezését, vagy azt igen, de mindenhatóságát, teremtői mivoltát és állandó jelenlétét és ellenőrzését nem.
Ez a kettős látásmód az egyik leggyakoribb és leg-legyőzhetetlenebb ellentét az Isten birodalmához és az ördög, azaz az e világ birodalmához tartozó emberek, bennük legfájóbban a rokonok, jóismerősök között.
Az Isten birodalmához tartozók az életnek minden, a legapróbbtól a legnagyobbig, részletét abból a szemszögből nézik, hogy az megfelel-e Isten tervének, akaratának, azaz Isten teremtői rendeltetésének vagy sem. Az e világ birodalmához tartozók semmilyen természetfeletti világot irányító, a világban szerepet játszó tervről, akaratról nem tudnak semmit. Nemhogy Isten tervét és szándékait nem ismerik, vagy ismerik, de tagadják, de még annak a szándékait sem, akinek birodalmában ők élnek, és akinek valójában a rabszolgái. Olyanok, mint a sűrű tömegben haladó ember, aki csak az előtte menő hátát látja. És valóban csak azt látják: semmit nem tudnak az élet igazi értelméről, az ember rendeltetéséről, a bukott emberi természetről, a bukott angyalokról, a sátán birodalmáról, a sátán irigységéről, a sátán céljairól – így aztán mint akarattalan lények mennek a sátán után a teljes sötétségben. Semmiféle elképzelésük nincs a világ rendjéről, a világ folyásáról, az ember természetéről.
És ez az, ami minden beszélgetést, vitát, vagy akár csak megértést, egyetértést lehetetlenné tesz a két tábor hívei között, hiszen a világon nincs semmi olyan dolog, melynek megítélésében ne játszana szerepet az, hogy valaki az isteni rendet vagy az ördögi káoszt tartja rendezői elvnek, és a jó és rossz, a helyes és helytelen mércéjének.
A kedves, aranyos, nagyon okos Bakay Gyuri bácsi (a régi közösségből) mondta mindig, hogy nem tud beszélgetni már régi barátaival, mert nincs az a pici közös nevező, amiben megegyeznének, ahonnan a beszélgetést el lehetne indítani. Valóban: ahogy a gonosz uralma egyre százszázalékosabbá válik a világon, ahogy minden kis menekülőlyukat szivárgásmentesre bebetonoznak, úgy tűnik el az utolsó iciri-piciri közös nevezőcske is az Istent követők és az e világban élők között. Ezért van az, hogy a párbeszéd, a vita mindig csak azt hozza magával, hogy az Istenhez tartozó fél szenved kárt: vagy lelkileg, vagy jó esetben csak idegileg. Talán az is az ördög egyik legnagyobb vívmánya, hogy éppen most nevezték ki az élet minden területén a párbeszédet a követendő példának, az egyetlen alkalmazható, megengedett módszernek: ezzel tudja az ördög legalább testileg a legeredményesebben leszerelni, semlegesíteni, megsemmisíteni az Isten iránt hűségesnek maradni akarókat. Saját lelki nyugalmunk, békénk érdekében ne hagyjuk magunkat belerángatni ebbe a csapdába!

http://www.katolikus-honlap.hu/1801/istenbirodalom2.htm