"Ami az elváltakat és polgárilag újraházasodottakat illeti, helyes a
lelkipásztori kísérésük – ez a kísérés azonban nem hagy kétséget a
házasság felbonthatatlanságának igazsága felől, amelyet maga Jézus
tanított. Isten irgalmassága bocsánatot kínál fel a bűnösnek, de
megtérést kíván." (Erdő Péter)
A világegyház baljós helyzetére tekintettel fontos értékelnünk és
megszívlelnünk Erdő Péter bíboros álláspontját az úgynevezett
Kasper-javaslattal kapcsolatban, amely javaslat látszólag irgalmasan ad
új esélyt azoknak, akiknek a házassága valamiért zátonyra futott, ám
valójában Isten hatodik parancsának, és az Egyház házasságról és
szexualitásról szóló tanításának a feladását jelenti, lelki veszélybe
sodorva a híveket, a szentségek kiszolgáltatóit, és a hit tanítóit
egyaránt.
A Ferenc pápa Amoris Laetitiájában sejtetett Kasper-javaslat miatt egy
év leforgása alatt olyan helyzetben találjuk magunkat katolikusként,
hogy az Egyház egyetemes hite hivatalosan is országról országra,
egyházmegyéről egyházmegyére változni látszik. Az argentin, a római, a német, a máltai
példák mutatják, hogy bizonyos püspökök készek hivatalosan is ellene
mondani Jézus tanításának és az Egyház világosan kifejtett, definitív
hitének (lásd itt, itt, itt és itt).
Ennek tükrében nagyra kell tartanunk, hogy Erdő Péter bíborosunk
többször is világossá tette hithű álláspontját mind interjúkban, mind a
szinódusi atyák és Ferenc pápa előtt is - nem mellesleg a
családszinódusok főrelátoraként. Megjegyzendő, hogy az Amoris Laetitia
megjelenése óta a magyar bíboros nem nyilatkozott a kérdésben; megtette
azonban segédpüspöke, Székely János,
aki mérvadónak a Hittani Kongregáció prefektusának, Müller bíborosnak
az értelmezését jelölte meg. Ez valójában Erdő Péter és a magyar egyház
álláspontja a kérdésben: az Amoris Laetitia nem akarja megváltoztatni
sem a jogot, sem a tanítást, sem a szentségi gyakorlatot, ha ugyanis ez
lenne a célja, akkor ezt világosan ki kellene fejeznie, nem pedig egy homályos lábjegyzetben
utalnia rá. Tudomásunk van róla, hogy Erdő Péter ezt mondja a papjainak
és a híveknek, ha kérdezik, és a Magyar Kurír is, ami (általunk
vitatott gyakorlatként) minél több részlettől és konfliktustól igyekszik
megkímélni a magyar katolikus közvéleményt - akár az olvasói
hozzászólások cenzúrázása és az olvasók tömeges kitiltása árán is. A
Kurír egyedül Müller bíboros azon interjúját hozta le a témában, amiben ezt az értelmezést kifejti.
Természetesen a Kasper-javaslat nem azért rossz, mert azt az Amoris
Laetitia nem még egyértelműbben propagálja, hanem eleve rossz, amit ha maga a pápa tanítana is,
sem lenne elfogadható igaz tanításként és helyes gyakorlatként. Az
alábbiakban összegyűjtöttük Erdő Péter nyilvánosan fellelhető
megnyilatkozásait azzal kapcsolatban, hogy a Kasper-javaslat miért
lehetetlenség. A megnyilatkozásokat azok megjelenésének sorrendjében
közöljük, a szövegfordításokat és egyes szövegerészletek kiemelését a
szerkesztőségünk végezte el.
***
Június 23-án Erdő Péter bíboros Lorenzo Baldisseri bíborossal, a
püspöki szinódusok főtitkárával, valamint Bruno Forte érsekkel, a
szinódus különleges titkárával részt vett a Vatikánban egy
sajtókonferencián, amelyen bemutatta az Instrumentum Laboris-t, vagyis a
2015. októberében a család témájában megrendezésre kerülő püspöki
szinódus munkadokumentumát. A sajtókonferencián egy újságíró feltette
Erdő Péter bíboros számára az „újraházasodott” elváltakra vonatkozó
kérdést, és azt, hogy a szinódus vajon támogatja-e majd a
szentáldozáshoz járulásukat?
Erdő Péter bíboros válasza azt bizonyítja, hogy ő maga hűséges Jézus Krisztus tanításához. Ezt mondta:
„Mélyenszántó a kérdés, amelyre nem adhatunk kimerítő választ egy rövid
feleletben. Komoly dolgokról van szó, mert a szinódus központi kérdése
végtére is ez: „Mi a kereszténység?” Ha egy természeti vallás
vagyunk, akkor filozófikusan kell gondolkodnunk a világról, az emberi
tapasztalatról, és olyan megoldást kell keresnünk, amely akár
nemzedékenként változik. Vagy Jézus Krisztus tanítványai vagyunk, aki
egy konkrét történelmi, isteni személy volt, konkrét tanítással, akivel
összekapcsoljuk a történelmet és a hagyományt, és akinek tanítása
kellőképp beazonosítható. […] És ebben az egyházfegyelmi
hagyományban pontosan látjuk, hogy Jézus tanítása a házasságtörésről
nagyon szigorú, még a saját korában is megbotránkoztató volt. Még a
tanítványai is ezt mondták: „Ha így áll a dolog férj és feleség között,
akkor nem érdemes megházasodni” (Mt 19,10). Tehát nem ez volt Jézus
korában a széleskörű vélemény a judaizmusban. Még a Jézus idejében élt
galileai rabbiknak is más véleményük volt, amely különbözött Jézusétól.
E rabbik tanítása ma jobban dokumentált és szélesebb körben ismert.
Tehát Jézus tanítása rendkívül erőteljes volt.”
Miután bemutatott néhány történelmi példát arra, hogy az évek során az
emberek hogyan kérték az egyházat, hogy változtassa meg a házasságra
vonatkozó erkölcsi tanítását, Erdő Péter bíboros a következő szavakkal
összegezte mondanivalóját:
„Az egyház tehát mindig is tudta, hogy a házasságra vonatkozó üzenete
tartalmaz nehézségeket és kihívásokat. Szem előtt kell tartanunk ennek a
ténynek a komolyságát, mégis arra kell törekednünk, hogy megszólítsuk
napjaink világát, mert a küldetésünk korunk világának szól”.
Ezzel az állításával Erdő Péter bíboros világossá tette, hogy érveit az
egyház házasságra vonatkozó hagyományos tanításának megőrzése
érdekében fejti ki.
– Az újraházasodottakat tekintve van-e valamilyen változás a szentségekhez való járulás kérdésében?
"Aki érvénytelen házasságban él, az nem járulhat az Eucharisztiához. És úgy tűnik, hogy ebben egyre világosabb az egyház többségének is az álláspontja és a meggyőződése."
"Viszont a lelkipásztori nyitottság és a fogadókészség minden sebzett
vagy problémás helyzetben élő vagy objektív erkölcsi szabályok szerint
nem teljesen megfelelő helyzetben élő ember felé – az a nyitottság,
ahogyan őket fogadjuk, ez fokozódik, erre, úgy tűnik, őszinte szándék
van, és erre vannak lehetőségek.
Eddig is volt az egyház életének számos tevékenysége, amiben részt
vehetett az ilyen helyzetben lévő hívő ember is. Nem áldozhatott, de
bekapcsolódhatott más egyházi programokba, bizonyos feladatokat is
elláthatott akár az egyházi közösségen belül. Azonban ezekben a
kérdésekben elmélyültebb és érzékenyebb lelkipásztori hozzáállásra van
esély."
2015. júniusában, egy vatikáni sajtókonferencián Erdő Péter bíborost
megkérdezték a szinódusi atyák véleményéről azzal kapcsolatban, hogy
vajon járulhatnak-e szentáldozáshoz az elváltak és újraházasodottak. A
bíboros a válaszában elmondta: Jézus tanítása a házasságtörésről
„nagyon szigorú” és „még a saját korában is megbotránkoztató” volt.
"
Ami az elváltakat és polgárilag újraházasodottakat illeti, helyes a
lelkipásztori kísérésük – ez a kísérés azonban nem hagy kétséget a
házasság felbonthatatlanságának igazsága felől, amelyet maga Jézus
tanított. Isten irgalmassága bocsánatot kínál fel a bűnösnek, de
megtérést kíván. A bűn ebben az esetben nem kifejezetten az a
magatartás, ami az első házasság felbontását idézte elő. Ami
a kudarcot illeti, lehetséges, hogy mindkét fél egyenlően vétkes volt,
bár nagyon gyakran mindketten csak bizonyos fokig felelősek. Tehát nem
az első házasság kudarca, hanem a második kapcsolatban történő
együttélés az, amely megakadályozza az Eucharisztiához való járulást.
„Sokfelől érkezik a kérés, hogy az elváltakkal és polgárilag
újraházasodott személyekkel szembeni figyelem és (lelkipásztori)
kísérésük irányuljon a keresztény közösség életébe való egyre nagyobb
integrációjuk felé, szem előtt tartva a helyzetek különbözőségét”
(Instrumentum laboris 121). Ami meggátolja a teljes integráció néhány
szempontját, az nem önkényes tiltásban áll; sokkal inkább a különféle
helyzetekből és kapcsolatokból fakadó belső követelmény, az egyházi
tanúságtétel összefüggésében. Mindez azonban mély megfontolást kíván.
A bűnbánat kifejezésének különböző módjai vannak (vö. Instrumentum
laboris 122-123). Ezeket a kifejezésmódokat el kell mélyíteni és meg
kell határozni. Lehet Szent II. János Pál Familiaris consortio k.
apostoli buzdítása (vö. 84) szerint értelmezni, és azokra az elváltakra
és újraházasodottakra alkalmazni, akik gyermekeik szükségletei miatt
nem szakíthatják meg közös életüket, de akik a kegyelem erejéből
önmegtartóztatást gyakorolhatnak, kapcsolatukat a kölcsönös segítség és
barátság jegyében élve. Ezek a hívek járulhatnak a Bűnbánat és az
Eucharisztia szentségeihez, kerülve a botrányokozást (vö. Instrumentum
laboris 119). Ez a lehetőség távolról sem fizikalista és nem korlátozza a
házasságot pusztán a szexualitás gyakorlására, hanem elismerve annak
természetét és célját, következetesen alkalmazza azt a személy életében.
„A bűn és az erkölcsi bűnösség objektív helyzetének elmélyítése érdekében figyelembe kell venni a Hittani Kongregáció levelét [magyarul itt olvasható
- a szerk.], amelyet a katolikus egyház püspökeihez intézett az elvált
és újraházasodott hívek szentáldozáshoz járulásáról (1994. szeptember
14), valamint a Törvényszövegek Pápai Tanácsa Nyilatkozatát az elváltak
és újraházasodottak szentáldozáshoz engedhetőségéről (2000. június
24)” (IL 123), amint ezt XVI. Benedek Sacramentum Caritatis k. szinódus
utáni buzdítása is kimondja.
Az elváltak és újraházasodottak integrációja az egyházi közösségbe
különböző módokon valósulhat meg, kivéve az Eucharisztiához való
járulást, mint ahogy ezt már a Familiaris consortio 84. pontja
bemutatta.
A latin egyház hagyományos gyakorlatában a bűnbánati út azok számára,
akik még nem álltak készen arra, hogy megváltoztassák életmódjukat, de
akik vágyat éreztek a megtérésre, azt jelenthette, hogy a gyóntatók
meghallgathatták gyónásukat, jótanácsokat adva és javasolva bűnbánati
gyakorlatokat, azzal a céllal, hogy a megtérés felé irányítsák őket,
azonban feloldozás nélkül. A feloldozást csak azok kaphatták meg,
akiknek valóban szándékukban állt, hogy megváltoztassák életmódjukat.
(vö.cf RI 5 in VI; F. A. Febeus, S. I., De regulis iuris canonici Liber unicus, Venetiis 1735, pp. 91-92).
A különböző felekezetű keresztények közötti megfelelően megkötött
házasságok, és azok, amelyeket a valláskülönbség akadálya alól
felmentéssel kötöttek egy katolikus és egy meg nem keresztelt személy
között, érvényes házasságok, de némiképp lelkipásztori kihívást
jelentenek. „Következésképpen, a hitet érintő különbözőségek építő
kezelése azt igényli, hogy fordítsunk különleges figyelmet azokra a
személyekre is, akik ezekben a házasságokban élnek, nem pusztán a
jegyespárokra az esküvőre való felkészítés idején” (Instrumentum Laboris
127).
Ami az ortodox egyházak lelkipásztori gyakorlataira való utalást
jelenti, ezt nem lehet megfelelően értékelni pusztán a második
évezredben nyugaton kifejlődött fogalmi apparátus segítségével. Szem
előtt kell tartani, hogy nagy intézményes különbségek állnak fenn az
egyházi törvényszékek tekintetében, csakúgy, mint az egyes államok
törvényhozásának tiszteletben tartását illetően. Ez olykor kritikussá
válhat, ha az állam törvényei eltérnek a Teremtő terve szerinti házasság
igazságától.
Bizonyos
elvált és polgárilag újraházasodott személyek nehézségeinek
lelkipásztori megoldását keresve szem előtt kell tartani, hogy a
házasság felbontathatatlanságához való hűséget nem lehet olyan konkrét
helyzetek gyakorlati elismeréséhez kapcsolni, amelyek ezzel ellenkeznek,
tehát ezzel összeegyeztethetetlenek. Az igaz és a hamis, a jó és a
rossz között valójában nincs fokozatosság, még ha az együttélés néhány
formája önmagában hordoz is bizonyos pozitív vonásokat, ez nem jelenti
azt, hogy javakként lehet bemutatni azokat. Mindazonáltal az
erkölcsi jó objektív igazsága és az egyes személyek szubjektív
felelőssége két különálló fogalom. Lehet különbség a rendellenesség,
vagyis az objektív bűn, és egy sajátos magatartásban megvalósuló konkrét
bűn között, amely nem kizárólagosan, de tartalmaz szubjektív elemeket
is. „A cselekedet beszámíthatósága és az érte való felelősség
csökkenhet vagy megszűnhet a tudatlanság, a figyelmetlenség, az
erőszak, a félelem, a megszokás, a mértéktelen érzelmek és más
pszichikai vagy társadalmi tényezők következtében” (Katolikus Egyház
Katekizmusa, 1735). Ez azt jelenti, hogy az objektív igazságban
a jó és a rossz nem fokozatokban van jelen (a törvény fokozatossága),
miközben szubjektív szinten megvalósulhat a fokozatosság törvénye,
ennek megfelelően a lelkiismeret nevelésében és a felelősség
megállapításában is. Az emberi cselekvés valójában csak akkor jó, ha jó
minden vonatkozásában (ex integra causa – teljes egészében). "
A sajtótájékoztatón Erdő Péter bíboros, utalva a főrelátori
megnyitóbeszédére, leszögezte: „Megpróbáltam az egyház hangjának minden
elemét összefoglalni”, hozzátéve, hogy „a válaszok többsége azt az
óhajt tükrözte, hogy vegyék figyelembe a Tanítóhivatal már létező, e
kérdésekre vonatkozó dokumentumait”.
Erdő Péter bíboros úr szavaira, és a katolikus hívek vele kapcsolatos
elismerő, pozitív visszahangjára a nemzetközi sajtóban, csak ezt
mondhatjuk: Köszönjük Eminenciás Úr!