Régi kedves harcostársamat foglalkoztatják a hitvesztés mintázatáról írottak, és tollat ragadott:

„erről az állandó mintázatról szól az én problémám is, illetve kérdésem, hogy egyáltalán mit kezdjek vele, vagy kell-e kezdeni ezzel valamit…  “Hitvesztők” egész csapata vesz körül, – kapcsolataim nagyrészénél felismerem a hitvesztés jól kivehető mintázatait. E mintázatokat mind készülök egy ideje összegyűjtve papírra vetni, – szép kis lista sorakozna belőlük. Ilyenek:

-eredendő bűn tagadása,

-a Biblia teljesen emberi műként való tekintése,

– a vallás, mint emberi, nagyon okos és kifinomult kitaláció,

-a szellemi harc, annak hatásainak ignorálása, – angyalok és démonok mitizálása,

-az ember önmagától való jósága,

-saját technika általi “önmegváltás”

-bűnösség tudatának negatív címkézése, szükségtelensége,

-kívülről jövő, kegyelmi segítség szükségtelensége,

-a templom, rítus szükségtelen s minden egyéb hasonló eszköz csupán beidegződés, történelmi, kulturális lerakódás.

-a szentségek, a szent kereszt ignorálása vagy félrecímkézése,

-vallási pluralizmus, szinkretizmus,

-aztán buddhista hatásra még egy nagy adag másfajta elhajlás a hittől: újjászületések általi törlesztés, a szenvedés felszámolása, mint fő cél stb.

-és végül, az extra Ecclesiam nulla salus cáfolása a mindenkit magához ölelő isteni jóság túltoló értelmezésével.

Mindezek tartása, mint tudjuk, további, súlyos következményeket von maga után. Pl. : nincs eredeti bűn > nem szükséges a megváltás > önmagam megváltója vagyok > …

Bizonyára te is tapasztalod felvilágosult kortársaink között a jelenséget, amely annyira általános és sablonszerű már, hogy nem lehet elmenni mellette. Ugyanakkor az érintettek mind kiváló emberek, sőt vallásosnak, hívőnek tartják magukat, spirituális nyitottsággal, és praktikáikban (jóga, meditáció) bámulatos kitartó kapacitással. 
Nos, ezekkel a kiváló emberekkel, közeli ismerősökkel, barátokkal, családtagokkal amúgy tartalmas és értékes beszélgetéseket szoktunk folytatni, viszont a hit területére tévedve, általában elakad a beszélgetés. (Egyébként is, gyakran észlelem a kettéhasadt állapotot, amikor okos, művelt emberek nyilatkoznak kamerák előtt, kerekasztalnál beszélgetve, – elkötelezettek a sorsüldözött, nehéz helyzetű emberek mellett, mind kiváló pszichológusok, terapeuták, azonban, ha szóbajönnek vallásra, kereszténységre utalások, mintha hirtelen átmennének hülyegyerekbe, – mentségükre legyen talán a teológiai járatlanságuk, de akkor is érezni, hogy ezek tizenévesen megrekedtek a hitre nevelésük útján, és hallva okoskodásaikat, olykor a bicska is kinyílik a zsebemben…)

Aztán következik nálam egy hetekig tartó elemzés, kérdőjelek, – haragudjak rájuk vagy sajnáljam, …ki mit rontott el, …hogyan lehetett volna jobban vagy másként, … kell-e egyáltalán erőltetni, …de hát bajban vannak s nem is tudják, …legfeljebb imáimban hordoznom kell őket, …ésatöbbi.”

Mindenki ismeri a felsorolt jelenségeket, amelyek valóban a hitvesztés mintázatai. De ahhoz, hogy megtudjuk, hogy „mit is tehetünk”, az okok megértése segíthet közelebb. És ehhez talán egy kérdés megválaszolása: vajon miért beszélt arról Jézus, hogy könnyebb dolga van a vámosoknak és utcanőknek az üdvösségre jutással, mint a farizeusoknak és törvénytudóknak?

Nyilván nem azért, mert az utcanőknek és vámosoknak ne lett volna kárhozatra vezető bűne. És nyilván nem azért, mert a farizeusok és törvénytudók által védett törvényt kárhoztatta volna, hiszen abból egy vessző sem szűnhet meg. A törvényt nyíltan megszegő utcanők nem a törvényszegésben különböztek a farizeusoktól, hiszen Szent Pál, mint volt farizeus mondja, hogy a törvényt a test erőtlenné tette (Róm 8,3) – a farizeusokban is, mert „más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van”. A farizeusok tehát ugyanúgy vétettek a törvény ellen, mint az utcanők, ha nem is nyilvánosan. Az utcanők abban különböztek tőlük, hogy ők nem tagadták saját bűneik valóságát. És ennek a valóságnak ismerete és elismerése őrizte meg a bűnbánat lehetőségét számukra. Mert a bűnbánatnak a valóság elismerése a lehetőségi feltétele. Ha viszont valaki nem akarja elismerni a valóságot, a hazugság atyjának hálójába kerül, amely erősen tartja őt, és szorításából újabb mintázat következik. Ilyenkor ugyanis három „megoldás” kínálkozik a valóság tagadója számára: 1.) azt állítja, hogy nem követte el a bűnt, 2.) más a hibás az ő bűne miatt, 3.) nem is bűn az, amit elkövetett.

Az ősszülők bűnénél a sátán, a hazugság atyja állította, hogy nem bűn Isten parancsának megszegése (3.). Ennek elfogadásával ősszüleink a hazugság csapdájába kerültek, amelynek kérlelhetetlen logikája szerint következtek az események: megpróbálták elfedni bűnüket elrejtőzéssel (1.), majd mást vádoltak miatta: „a kígyó” vagy „az asszony” volt a hibás. (2.)

A vámosoknak és utcanőknek esélye sem volt arra Jézus korában, hogy ilyen érvelésekkel megússzák a közmegvetést, mert az ő bűneik nyilvános bűnök voltak. Így furcsa módon a farizeusok és törvénytudók által képviselt és társadalomban érvényesülő értékrendszer segítette őket a valóság elismerésében, megőrzésében, és ezáltal az segített nekik a bűnbánat lehetőségének megtartásában. A farizeusoknak viszont nem nyilvános bűneik voltak, így megmaradt lehetőségként számukra a valóság tagadása, és éltek is vele. Például egy hibrid valóságtagadási technikával (mást vádolni azzal a nyilvános törvényszegéssel, amiben esetleg titokban maguk is sárosak – ld. a házasságtörő asszony esetét, ahol egy zsidó sem bizonyult a házasságtörés bűnétől mentesnek, hogy bűn nélkül valóként az első követ rávethesse), vagy a Megváltó halálra ítélésének vallásos magyarázatával. És mivel tagadták a valóságot, nem tudtak bűnbánatot tartani és megtérni.

Ezek a technikák ma is léteznek. A farizeusi hibrid valóságtagadásra, azaz mások vádolására azzal, amiben mi sárosak vagyunk, gyakran láthatunk példákat szentjeink történeteiben, például szent gyóntatóknál, akik mintegy a gyónóik lelkébe látva ismerték fel azok megvallott állapota és valódi helyzete közötti különbséget, az igazi bűnt, amely terhelte lelküket. És mivel a mintázat felismerésével leleplezték a titkos bűnt, szavaik bűnbánatra indították a bűnüket leplezőket. De ilyen mintázatot láthatunk a tolvaj Júdás esetében is, aki a pazarlást tette szóvá zúgolódva a „szegények érdekében”, valójában pedig elsikkasztotta a rábízott pénzt. Az effajta zúgolódás, vádaskodás olyan mintázat tehát, amely a tagadott valóságról, az elrejtett bűnről árulkodik (ami ugyanígy meglehet a papokat és az egyházat en bloc anyagiassággal, pedofíliával, stb. hevesen vádlóknál). És a valóságnak ez a tagadása már nagy akadálya a bűnbánatnak.

De van ennél rosszabb is: a valóság harmadik típusú tagadása, amikor azt tagadjuk, hogy a bűnünk valóban bűn lenne. És erre nem a farizeusokat hozom példának, bármennyire kézenfekvő lenne, hanem harcostársam mintázataiban megjelenő kedves ismerőseinket, akiknek a világért sem morális bűneik vannak, hanem az Egyház hitével ellentétes teológiai meglátásaik, véleményük. De mivel ők a valóságot tagadva állítják ezt, a saját hazugságuk miatt azt történik velük, amit állítanak: valóban elvesztik a hitet. Így aztán korunk katolikus vámosai és utcanői már tényleg nem csak morális bűnökkel rendelkeznek, hanem őket mentesíteni hivatott elképzelésekkel Istenről, hitről, a szeretet mibenlétéről. És emiatt elvesztett hitükben kiváló kézvezetőik korunk farizeusai, akik bár ismerik Isten törvényét, de rejtett bűneik miatt félremagyarázzák azt.

A három isteni, természetfölötti erény attól természetfölötti, hogy az ember nem tudja saját erejéből megszerezni, kiérdemelni, mert Isten önti belénk. De a három erény nem azonos módon veszíthető el. A szeretetet minden halálos erkölcsi bűnnel elveszítjük, de Isten irgalmasságának hála ekkor még megmarad a hit és a remény, így marad “rendes” eszköz a visszaszerzésre: bűnbánatot tarthatunk. De amíg ez meg nem történik, a hit megmaradó erénye nem érdemszerző számunkra, ezért kárhozhat el valaki meg nem bánt halálos morális bűnben. De ezért is juthatott könnyebben bűnbánatra a vámos és az utcanő.

A hitet viszont nem morális bűnnel, hanem kifejezetten hit elleni bűnnel, pl. eretnekséggel lehet elveszíteni. És mivel a bűnbánatot normál esetben elősegítő hitet elvesztve a bűnbánat esélyét csökkentjük nullára, igen nagy a baj, ha a hit elvesztése bekövetkezik. Mert nincs “rendes” eszköz a visszaszerzésére. Aki tehát a morális bűneit próbálja harmadik típusú valóságtagadással, azaz hitnek ellentmondó magyarázatokkal, véleményekkel kimagyarázni, tagadni, az a megbánható morális bűneit hit ellenes bűnnel tetézi, amely miatt viszont elveszti a hitet, azzal pedig a megtérés rendes eszközeit. Ezért igazán problémás az írás elején idézett kedves ismerőseink helyzete. Mert e világ istene elvakította értelmüket, és morális bűneikhez való ragaszkodásuk miatt megtagadják a kinyilatkoztatás igazát is, magát a valóságot. Mert gondolhatják ők, hogy Isten annyira irgalmas, annyira szeret, hogy nem is igazságos, vélekedhetnek úgy, hogy Isten annyira keresi az emberhez való kapcsolódás lehetőségét, hogy mindent megbocsát bűnbánat nélkül, de a megtagadott valóság nem fog leborulni sírva lábaik előtt.

Mit tehetünk hát, ha a hitetlenség, a valóság tagadás mintázatait látjuk ismerőseinknél?

Sokszor gondolkodtam azon, hogy miért nem árnyalja az üdvözültek boldogságát a kárhozottak szenvedésének tudata. Nem azért, mert szemlélni fogják Isten végtelen bölcsességét, irgalmát, szeretetét és igazságosságát, és azt, hogy az miképpen valósult meg az elkárhozottak életében, és hogy ők miként utasították vissza? És az üdvözült szentek dicsőíteni fogják Istent végtelen jóságáért, akkor is, ha a saját gyerekük elkárhozott, sőt azért is. Ezért is gondolom, hogy erre a kérdésre is az Istenbe feledkezés a válasz, ahogy a szenteknél látjuk. Őt kell szeretnünk, és minden mást csak érte. Ezt jelenti Szent Pál mondata: “Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk emberi módon“. Ebből jöhet az igazi öröm, ami akkor is él bennünk, ha emberi szomorúsággal töltene el bennünket ismerőseink állapota vagy sorsa.

Szent Pál arról beszél, hogy az üdvösségre kiválasztottság jele, ha valaki hallgat az általa hirdetett evangéliumra. Ő hirdeti, előáll vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan. És ha nem hallgat rá valaki, akkor Istenben bízva tudomásul veszi, hogy az az ember nincs kiválasztva az üdvösségre, mert nem akarja elfogadni az evangéliumot. Mert “ha evangéliumunk mégsem érthető világosan, csak azoknak nem érthető, akik elvesztek. Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik” (2 Kor 4,3-4). Mert az ilyen hitetlenek a világ, azaz a morális bűneikhez ragaszkodás miatt elvakítottak.

Legalábbis most, teszem mindig hozzá reménykedve, és ezért, ha ismét kérdez elhomályosult tekintetű kedves ismerősöm, ismét válaszolok, hátha mocorog még benne a valóság csekélyke ismerete és a hit csírája, vagy mégis felébredt a bűnbánat benne. Hátha…

https://invocabo.wordpress.com/2023/05/19/harmadik-tipusu-tagadasok/