Tegnap
mondta nekem valaki, hogy ne siránkozzunk, persze, nehéz a mostani
helyzet, de szüleink, nagyszüleink a mostaninál sokkal nehezebb időket
éltek át. Feltételezem, hogy mindannyian elgondolkodtunk már ezen,
netán olykor el is szégyelltük magunkat, hogy tényleg, nekik mennyivel
nehezebb volt, mégsem zúgolódtak….
Azt
hiszem, ez a nézet, mármint, hogy őseinknek sokszor mennyivel nehezebb
volt, elsősorban abból fakad, hogy e vélemény hangoztatói és
védelmezői nem látják át a mostani valóságot. Hogy egyfelől valóban
elhiszik, hogy egy igazi járvány dúl a világon, másfelől azt gondolják,
hogyha mindent alázatosan megtesznek, amit előírnak nekik, akkor
ennek az egész őrületnek hamarosan vége lesz. Magyarul: Restek arra, hogy meglássák a valóságot és szembenézzenek vele.
A
fegyverrel vívott háborúkban természetesen vannak pillanatok, amikor az
emberek pillanatnyi – fizikai – helyzete sokkal súlyosabb, mint a
mienk most. De helyzetünk megítélésében nem ez a döntő. Hanem az, hogy
az egész világot egy hazugsággal döntik romba. A háborúkban az
ellenségünk nem állítja azt, hogy csak a mi életünket, egészségünket
védi, amikor kirabol bennünket. A háborúkban nem csak ellenséges katonák
harcolnak, hanem saját katonáink is, akiktől védelmet remélhetünk.
Most mindenki igazi ellenségként viselkedik velünk. A fegyverrel
vívott háborúknak egyszer vége szakad, ez törvényszerű. Ami most
folyik, annak – ha Isten nem lép közbe – soha, de legalábbis
belátható időn belül nem lesz vége. És az egész világra kiterjed,
nincs sehova menekülni, nincs sehova elbújni előle. De talán, ami a
mostani helyzetet a leginkább elviselhetetlenné és egyedülállóvá
teszi, az az emberek összetartozásának a lehetetlenné tevése. A
közösségek, a barátságok, a családok szándékos szétzúzása, az emberek
elszigetelése egymástól. Ez az, ami a legjobban kiszívja belőlünk az
erőt.
„Salus
populi ego sum, dicit Dominus: de quacumque tribulatione clamaverint
ad me, exaudiam eos: et ero illorum Dominus in perpetuum.” – „A nép
üdve én vagyok, mondja az Úr. Bármely szorultságban kiáltanak hozzám,
meghallgatom őket, és mindörökre Uruk leszek.” (Pünkösd utáni 19.
vasárnap – Introitus)
Klaus Schwab a WEF alapítója és elnöke
új könyvéből valók a következő mondatok: „Közülünk sokan kérdezik, hogy
a dolgok mikor fognak normalizálódni. A rövid válasz így hangzik:
soha. Semmi nem lesz soha többet megint olyan, mint korábban. … Néhány
elemző válaszútról beszél, mások bibliai méretű súlyos válságról – az
eredmény ugyanaz: A világ, amit 2020 januárja előtt ismertünk, nem
létezik többé, az a világ a pandémia kontextusában feloszlott. Olyan
radikális változások előtt állunk, hogy egyes szakértők már korona
előtt (BC), és korona utáni (AC) időről beszélnek.”
Tájékoztatásul: az angol nyelvcsaládban BC a Krisztus előtti időt
jelenti: Before Christus, AC pedig After Christus, Krisztus után – azaz
Krisztus születésnapja időszámításunk fordulópontját jelenti. Ha tehát
most Schwab és szövetségesei BC és AC alatt a korona előtti és utáni
időt jelölik, vagyis ezt az állítólagos koronajárványt teszik meg a
történelem markáns fordulópontjának, azzal egyúttal Krisztus
születésének az emberiség történelmére gyakorolt jelentőségét
homályosítják el, vagyis egy újabb lépést tesznek Isten végleges trónfosztásához.
Schwab így folytatja: „Az új normalitás radikálisan különbözik attól,
amit most fokozatosan magunk mögött hagyunk. Eközben a világ
milyenségéről alkotott meggyőződéseink és feltételezéseink közül sok
minden válik majd füstté.”
Nem
sokkal a kormányok által kikiáltott rendkívüli helyzet bevezetése és az
első döbbenet elmúlta után egyre többen és többen fedezték fel, hogy
itt valójában valami nagyon nagy hazugságról, csalásról van szó. Ettől
kezdve leleplező, felvilágosító cikkek tucatjai jelentek meg napról
napra az alternatív internetes oldalakon. Új hősök, új küzdőcsoportok,
új barátságok születtek. Az ellenállók jelentős része vállalta mindazt a
komoly egzisztenciális veszteséget, ami harcukkal járt. Minél
súlyosabbá vált a helyzet, annál mélyebben ástak bele a történésekbe,
annál súlyosabb visszaélésekre, hazugságokra, szándékos károkozásra
találtak. De többségük a komoly veszélyek ellenére is tovább folytatta
önként vállalt munkáját. Még akkor is, ha ezt jelentős kisebbségben és
egyre radikálisabb szembeszéllel kellett tenniük. Komoly elismerésre
és csodálatra méltóak valamennyien….
És mégis ….
Talán
nem is rögtön az első időkben, talán csak most, a végső stádium
közeledtekor egy különös jelenségre lehetett felfigyelni: A megszólaló
tudósok, orvosok, kutatók közül egyre többen hozták így vagy úgy szóba a
vallást, Istent, világnézetüket. És tartották szükségesnek,
hogy „valljanak”, még olyankor is, amikor ez egyáltalán nem tartozott a
témához. Így lehetett megtudni, hogy korunkban az igazságot védők
túlnyomó része ateista, buddhista, közömbös, evolúció-hívő, egyház- és
katolikus-ellenes.
Ezért aztán jogosan vetődik fel a kérdés: Ha
ők ezen a téren, saját sorsuk tekintetében ennyire restek az
igazságot felkutatni, vagy ennyire konokul tagadják az igazságot,
akkor mennyi erkölcsi joguk van arra, hogy a korona-hívőket azzal
vádolják, hogy elferdítik vagy tagadják az igazságot, illetve
egyáltalán nem is akarják megismerni az igazságot?
De a következő kérdés még fontosabb és sorsdöntőbb: Miért segítsen Isten olyanoknak, akik „szorultságukban” nem Hozzá kiáltanak, sőt még tagadják is Őt?
Miért segítsen Isten olyanoknak, akik csak egy evilági kérdésben
ismerik fel az igazságot, de a nagy, a valóban sorsdöntő kérdésben:
életük értelmében, céljában nem is akarják megismerni az igazságot?!
Miért segítsen Isten ma azoknak, akik szenvednek a koronaőrülettől, de
egyébként Őt nem ismerik el Uruknak, Teremtőjüknek, Megváltójuknak? És
miért segítsen a mai embereknek, amikor a tények azt mutatják, hogy
alig akadnak már olyanok, akik az Ő parancsait teljesítik, azaz Őt
imádják? Urunk mondta: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az
szeret engem.” (Jn 14,21)
Annak
érdekében tehát, hogy mi ebben a nagy veszedelemben és zűrzavarban
igaznak találtassunk majd, nekünk Isten országát és annak igazságát
kell keresnünk, és minden bajunkban Istenhez kell kiáltanunk, és
magunkat Istenre kell bíznunk! (v. ö. Mt 6,31-34)
http://katolikus-honlap.hu/2101/restseg.htm