Ezt
az írást egy katolikus bioetikus jegyzi, aki mégis egyházjogi
megközelítés alapján állítja “erkölcsi bizonyossággal”, hogy Franciscus
valójában ellenpápa, az első évszázadok óta. Vártam, hogy a lehozza a
Kurír vitaindítóként a cikket, de valamiért nem tette (;b), ezért csak
itt! csak most! megnyílt a lehetőség, hogy önjelölt vagy tényleges
egyházjogászok cáfolják vagy erősítsék az állítást. Az írás
válaszra váró fő kérdései Franciscustól függetlenül is érdekesek:
valóban lemondást érvénytelenítő tényező lehet-e a munus és ministerium
szándékos vagy téves rossz használata, és az esetlegesen érvénytelen
egyházjogi aktust teheti-e érvényessé bármilyen egyházjogon kívüli
tényező?
Köztudott,
hogy az ortodox gondolkodású katolikusok számára jelentős megdöbbenést
okozott Jorge Mario Bergoglio, akit a világ Ferenc pápaként ismer.
Évről-évre, esetről-esetre kapkodták fejüket értetlenül, aggódtak és
visszahőköltek tőle – jogosan. (…)
Zavarba
ejtő, hogy mindeközben alig, vagy egyáltalán nincs ezek miatt rossz
sajtóvisszhangja. Társadalmunk hatalmasai, akik általában minden
alkalmat megragadnak, hogy a kereszténységet támadják, furcsa módon
tartózkodtak attól, hogy az ő – a pápa! – viselt dolgait szóvá tegyék.
És azon, hogy ezek szemet hunynak e hatalmas céltábla felett, érdemes
elgondolkodni. Nyilvánvaló, hogy ez a pápa tabu számukra. Végül is
Bergoglio az ő emberük – nem pedig “Krisztus helytartója”, ami amúgy is
egy olyan cím, amelyet ő maga is sokatmondóan félredobott.
De nem
célom, hogy katalogizáljam az összes gaztettét és a hitletéteménytől,
valamint a józan észtől és tisztességtől való eltéréseit. Az a
szándékom, hogy röviden megemlítsek néhány aggályt, amelyek Ferenc
pápaságának legitimitásával kapcsolatban kering – és, hogy megosszak
egy határozott következtetést, amelyre váratlanul és megkésve jutottam
Bergoglióval kapcsolatban.
Sok
katolikus elgondolkodott: vajon Ferenc eretnek-e? Számos elismert tudós
és egyházi ember nyilvánosan is ezt állította. Ha bármelyik pápa
valóban kifejezetten eretnek lenne, akkor automatikusan elveszítené a
pápaságot, és a kereszténységen kívülre helyezné magát. Nekem is van
véleményem e témában, de szeretném kifejezetten megkülönböztetni az
eretnekség kérdését attól a következtetéstől, amelyre Bergoglióval
kapcsolatban jutottam – mert ez nem függ semmilyen konkrét vele
kapcsolatos problémától, vagy bármelyik kijelentésétől vagy
cselekedetétől (…), mert van egy sokkal lényegesebb megfontolás – egy
olyan, amely arra késztetett, hogy erkölcsi bizonyossággal higgyem, hogy
Bergoglio valójában nem pápa.
Ő egy
ellenpápa, mert XVI. Benedek nem mondott le érvényesen a pápai
hivatalról, úgy ahogy azt az egyházi törvények előírják – amelyek
legutóbbi, 1983-as változatát ő maga is segített kidolgozni. Ezért nem
lett volna szabad konklávét tartani a 2013. február 11-i, mindenkit
meglepő, Declaratio néven ismert bejelentése után. Ez akkor is így
lenne, ha nem Bergogliót, hanem valaki mást választottak volna, és akkor
is, ha Bergoglio nem tette és nem mondta volna mindazt, amit tett és
mondott azóta. Ez az én következtetésem. Itt van, hogyan jutottam el
idáig.
Amikor
megpróbáltam értelmet adni Bergoglio kétértelmű vagy problematikus
álláspontjainak, hajlamos voltam arra – sok máshoz hasonlóan -, hogy az
azokban való kételkedés előnyét neki adjam; inkább arra
összpontosítsak, hogy elismerjem azokat az általa mondott dolgokat,
amelyek összhangban vannak a hitletéteménnyel, amit minden pápára
rábíznak, hogy őrizze és továbbadja; hogy hagyjam, hogy a dolgok idővel
rendeződjenek.
Ezért
nem foglalkoztam a bergogliói pontifikátus legitimitásával kapcsolatos
kérdésekkel. Ez még csak soha meg sem fordult a fejemben.
Ahogy
telt az idő, hallottam itt-ott néhány pletykát arról, hogy Bergoglio
valójában egy ellenpápa lehet, de még mindig nem foglalkoztam vele.
Végül is, mondtam magamnak, vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy
II. János Pál sem volt igazi pápa. Hogy a pápai trón 1958 óta üres.
Túl kockázatos volna megpróbálni eligazodni ezen az egész aknamezőn.
Más
gondolatok is eszembe jutottak: annyi minden van az interneten, hogyan
lehetünk biztosak abban, hogy mi megbízható és mi nem? És ha Bergoglio
egy ellenpápa, miért nem kongatta meg senki a hierarchián belül a
vészharangot?
És ha
én foglalkoznék a kérdéssel, nem lennék-e “skizmatikus” – legalábbis
potenciálisan; ez nyilvánvalóan kényelmetlen gondolat volt, de végül is
túlzottan tekintélyelvűnek és végletesen gyávának ismertem fel
hozzáállásomat. (Gyanítom, hogy a lojalitás nemes, de hibás ösztönzése
részben magyarázza, hogy a katolikus kiadványok miért hajlamosak
hallgatni erről a kérdésről). Végtére is, ha valamiért nem
katolikus dolog ennek utánajárni, akkor ugyan hogyan sikerülhetett
azonosítani a korábbi ellenpápákat?
Egy nap
azt mondtam magamnak: meg fogom nézni. Elolvasom, mit mondanak azok,
akik azt állítják, hogy Bergoglio egy ellenpápa – és értékelem az
érveiket. Nem a személyiségüket vagy a stílusukat, nem a
“társadalomban” vagy az Egyházban elfoglalt helyüket, hanem az érveik
lényegét. Nem szükséges elköteleznem magam. Egy darabig csak
emészthetném az egészet. És így is tettem.
Először
is, kissé meglepett, hogy közvetlenül XVI. Benedek deklarációja után
(napokon belül) neves latinisták, egyházjogászok, filozófusok,
teológusok és újságírók jelentős hibákra mutattak rá a XVI. Benedek
által elmondott latin szövegben. Az ilyen hibák mindig
érvénytelenítenek egy jogi aktust? Lehetséges, hogy nem. De mondjuk úgy,
hogy ezek már akkor okot adtak sokaknak a csodálkozásra.
A
legjelentősebb azonban annak az állításnak az egyszerűsége és meggyőző
ereje volt, hogy objektív szempontból XVI. Benedek deklarációja nem
minősül érvényes pápai lemondásnak, olyannak ahogyan azt az egyházjog
előírja. Ha a vonatkozó kánoni követelmények nem teljesülnek a közölt
lemondási aktusban, semmilyen más körülmény (pl. “most már mindenki
elfogadja Bergogliót pápának”), esemény (pl. egy új konklávé) vagy
racionalizáció, bárhogyan is magyarázzák, nem érvényesítheti azt.
Alapjában véve ez tényleg ilyen egyszerű.
Valóban
figyelemre méltó (és elképesztő), hogy a későbbi konklávéhoz
kapcsolódó személyek közül senki sem követelte annak idején az ügy
kivizsgálását. Ez prudens és valóban szükséges cselekedet lett volna,
pontosan azért, mert az egyházi normák be nem tartása érvényteleníti az
ilyen jogi, egyházi cselekményeket.
Végül
is, ha XVI. Benedek deklarációjának következményes hiányosságait vagy
kétértelműségeit nyilvánosan felsorolták volna, világosságra
törekvéssel, hogy tisztázzák a célját, akkor XVI. Benedek könnyen
válaszolhatott volna egy egyszerű, egyértelmű, tévedésmentes pápai
lemondással, amely megfelelne az egyházjog követelményeinek. Erre
azonban nem került sor.
Bár
több kánon is vonatkozik a kínos, kánonjogilag lehetetlen “két pápás”
helyzetünkre, a leglényegesebb a 332.§.2. kánon – amely kifejezetten
részletezi, hogy mi szükséges egy érvényes pápai lemondáshoz. Ez így
szól:
„Ha
úgy adódik, hogy a római pápa lemond hivataláról, az érvényességhez
szükséges, hogy a lemondás szabadon, annak kijelentése pedig
szabályosan történjék, de nem szükséges, hogy bárki is elfogadja.”
A fő probléma az, hogy XVI. Benedek római pápa nem magáról a hivatalról – latinul munus – mondott le, hanem egy sor funkcióról vagy szolgálatról (latinul ministerium),
amelyet az ember kifejezetten egy adott hivatal betöltése révén
gyakorolhat. Hangsúlyozni kell, hogy a Declaratio latin szövege a
hivatalos változat. Még ha gavalléros pontatlansággal fogalmazta is meg
és adta elő a Declaratio-t (ami nem tűnik valószínűnek, tekintve annak
következetes jellegét, az erudícióját bizonyító adatokat és a
hanyagságtól való idegenkedését), annak elemzése több mint indokolt.
Legalábbis
az, hogy az egyik latin kifejezést használta a tárgyra, amelyről
lemondott a másik helyett, különböző értelmezéseket eredményezhet. Ahol
az értelmezés lehetséges és tisztázásra szorul, ott kétségek vannak;
ahol kétségek vannak, ott nem lehet szó a kérdéses jogi aktus világos
és megfelelő megnyilvánulásáról. Ergo, érvénytelen pápai lemondással
állunk szemben.
Egyesek
azt állították, hogy a latin munus és ministerium kifejezések elég
közel állnak egymáshoz, ha ugyan nem is felcserélhetők, így a jelentés
egyértelmű: XVI. Benedek alapvetően nem akart többé pápa lenni. Ezt
élesen vitatják; az én felfogásom szerint az egyházjog határozottan
különbséget tesz e két kifejezés között; a ministerium kifejezés sehol
sem felel meg a munus kifejezés által jelölt méltóságnak, megbízatásnak
vagy hivatalnak; és a szavak helyes, pontos jelentésének kell
informálnia értelmünket az egyházi jogról és a kapcsolódó jogi
aktusokról.
Ez nem
feltétlenül jelenti azt, hogy az érvényes pápai lemondásnak
tartalmaznia kell a konkrét munus szót, csak azt, hogy le kell mondani
valamiről, ami egyértelműen a hivatal/munus szinonimája, mint például a
pápaság, a megbízatás, a római főpapság, a szuverén uralkodói cím. A
ministerium kifejezés egyszerűen nem jelent ontológiai egyenértékűséget
magával a pápaság szuverén méltóságával; a lemondás tehát nem jelenti
azt, hogy XVI. Benedek megszűnik pápa lenni.
Vannak más gyakori ellenvetések is azzal a nézettel szemben, hogy Bergoglio ellenpápa, például az az állítás, hogy XVI. Benedek ex post facto
(utólag) kijelentette, hogy Ferenc a pápa. Én úgy tudom, hogy ő ezt
valójában soha nem tette. Amit tett, az az volt, hogy homályosan azt
mondta, hogy “a pápa egy” – anélkül, hogy valaha is megnevezte volna,
hogy ki az az egy. Mindeközben továbbra is úgy öltözködik és ad áldást,
ahogyan az egyedül a pápához illik, miközben továbbra is a Vatikánban
lakik; mindezt úgy, hogy soha nem mondta ki egyértelműen, hogy
Bergoglio az egyetlen pápa. Furcsa, nem?
Egy
másik tipikus ellenvetés a következőképpen hangzik: a szorongás amiatt,
hogy Bergoglio rendszeresen semmibe veszi a hagyományos katolikus
hitet, az ortopraxist és a metafizikai valóságot, arra késztetett
néhány katolikust, hogy egy bonyolult hipotézist állítsanak fel XVI.
Benedek Declaratio-járól, hogy minden, amit Bergoglio valaha is tett,
egyáltalán ne legyen érvényes. Más szóval, kitaláltak egy ürügyet, hogy
elintézzenek valakit, akit tévelygő pápának tartanak.
De ez
is megkerüli a központi kérdést: hogyan felel meg XVI. Benedek
deklarációjának tényleges mondanivalója a kötelező egyházi jognak?
Nem
mintha a Bergoglio legitimitásával szemben szkeptikusok ne lennének
tisztában azzal a történelmi ténnyel, hogy voltak ugyan érvényes, de
korrupt pápák. Az önfejűség nem bizonyítéka az érvénytelenségnek, amely
csak az egyházi jog rendelkezéseinek be nem tartásában érhető tetten.
Magas
kaliberű értelmiségiek, akiknek munkásságát tisztelem, leginkább
elutasítják azt a tézist, hogy XVI. Benedek maradt a pápa. Lehet, hogy
valamit nem vettem számításba, de a mai napig nem találtam megfelelő
cáfolatot arra a konkrét állításra, hogy XVI. Benedek nem teljesítette
azt, amit az egyházjog megkövetel a pápai hivatalról való érvényes
lemondáshoz.
Egyfajta
szakadás is keletkezett azok között, akik joggal vannak meggyőződve
arról, hogy Bergoglio egy ellenpápa. Az egyik táborba azok tartoznak,
akik úgy érzik, hogy XVI. Benedek “lényeges hibát” vétett a
Declaratio-ban, mert célja az volt, hogy a pápaság egy részét megtartsa,
ugyanakkor egy utódpápát is beiktasson, aki átveszi az egyetemes
egyház gyakorlati, mindennapi igazgatási és kormányzati feladatait.
Más
szóval, tévesen úgy gondolta, hogy kettéoszthatja vagy más módon
kibővítheti a pápaságot – átalakíthatja azt egy Isten által személyesen
Szent Péternek és minden egyes utódjának egyénileg adott megbízatásból
egy hasonlóan tekintélyes, de kollegiálisabb egyesítő egységgé.
Az e nézet szempontjából releváns kánon a 188. kánon, amely így szól:
„A
jogtalanul elszenvedett súlyos félelemből, megtévesztés vagy lényegi
tévedés hatására, illetve simóniával végzett lemondás magánál a jognál
fogva érvénytelen.”
Függetlenül
attól, hogy XVI. Benedek merészen egy példátlan és megengedhetetlen
változtatást akart-e bevezetni a pápaság természetébe, azt is
mondhatjuk, hogy az, hogy nem vette figyelembe a különbséget magáról a
hivatalról való lemondás és az említett hivatalból eredő szolgálatok
vagy tevékenységek között, érvénytelenítő lényeges hibának minősül.
Egy
másik táborba azok tartoznak, akik azt állítják, hogy XVI. Benedek nem
tévesen próbálta meg a pápaság pluralizálását, hanem kifejezetten és
szándékosan nem mondott le a munusról, mert pápa akart maradni. Akkor
viszont miért tette ezt?
Azért
tette ezt, mert úgy érezte, hogy az egyházon belüli masszív ellenállás
miatt nem tud többé megfelelően pápaként működni. Lényegében
akadályozták abban, hogy a megbízatásának megfelelően úgy kormányozzon,
ahogyan ő jónak látta. (A 412. kánon meghatározza az akadályozott szék
kritériumát). Azzal, hogy így állt félre, úgy ítélte meg, hogy
méltatlan, felforgató ellenfelei valószínűleg megragadnák az alkalmat,
hogy megszerezzék a hatalmat; aljas útjaik végül lelepleződnének, és
ezzel siettetnék az Egyház oly szükséges megtisztulását.
Ez
aztán az intrika! Megértem, hogy bárki, aki először gondolkodik ezen a
lehetőségen, hitetlenkedhet. De ez nem egy film vagy regény; bárcsak
kitalált lenne az Egyházba való széles körű, ellenséges beszivárgás – a
rothadás még a legmagasabb szinteken is.
Az
ember megborzong, ha elgondolkodik azon a romlottságon, amely XVI.
Benedek ellen összpontosul, aki kifejezetten megemlítette, hogy “fél a
farkasoktól”, amikor elfoglalta a pápai trónt. Tehát az ő manővere
lehetett egy céltudatos, kétségbeesésből született ihletett cselekedet.
Mindkét
fenti értelmezés, amelyet híveik őszintén vallanak, intenzív vizsgálat
eredménye; mindkettő ésszerű feltételezés, legalábbis első hallásra
eléggé hihető ahhoz, hogy ne lehessen egyszerűen elvetni őket.
Bizonyos
értelemben mindkét magyarázat nem lehet helyes, mert ellentétes
elemzéseket kínálnak XVI. Benedek motivációjáról, hogy miért tette,
amit tett – ez egy rendkívül fontos kérdés, amely kellő időben választ
vár. És mégis mindkettő helyes abban, ami a legfontosabb: bármilyen
motivációja vagy szándéka is volt, XVI. Benedek nem mondott le a
pápaságról az egyházi jognak megfelelően, és ezért Bergoglio egy
ellenpápa, és mindannak, amit tett, semmiféle súlya nincs, mert soha nem
viselte a pápai munust.
A
következmények hatalmasak a jövőre nézve – és nem csak a katolikusok
számára. Ha a helyzetet nem orvosolják, a következő konklávé
(függetlenül attól, hogy ki hal meg előbb) érvénytelenül gyűlne össze,
így egy újabb ellenpápánk lenne, akit még több ellenpápa követne
– akik Bergoglióhoz hasonlóan valószínűleg nem tanúsítanának erőteljes,
szükséges erkölcsi és szellemi ellenállást a minket fenyegető
különféle embertelen programokkal szemben.
Bár
kezdetben kissé vonakodtam, hogy utánanézzek ennek a kérdésnek, végül
megbékéltem a következtetésemmel. Persze, ez egy elkeserítő, súlyos
helyzet. De egyben értelmezési kulcsot is adott annyi más, körülöttünk
kibontakozó dologhoz – elsősorban a lezárásokhoz. A templomok
példátlan bezárása. A “pápa” lemondta a húsvétot! Egy pápa ilyet soha
nem tesz. Történetesen 2019 vége felé jutottam el a Bergoglióval
kapcsolatos következtetésemre – néhány rövid hónappal azelőtt, hogy
2020. márciusában beindult a korona-akció, arra a két hétre, ami most
már két és fél éve tart.
Az a
felismerés, hogy valami radikálisan nem stimmel magában az Egyházban,
bár nyilvánvalóan nyugtalanító volt, olyan módon segített engem, amikor
a templomok bezárultak, amit nem tudok megfelelően leírni. Ez segített
abban is, hogy észre vegyem, és felkészüljek a hazugságok, a korrupció
és az elnyomás áradatára, amely a mesterséges “világjárvány” által
bevezetett ártalmakat hajtotta és állandósította.
A
történelem további okot ad a megnyugvásra: két kortárs szent,
mindketten domonkosok, ellentétes nézeteket vallottak arról, hogy több
mint 600 évvel ezelőtt ki volt a törvényes pápa. Kiderült, hogy Sienai
Szent Katalinnak mindvégig igaza volt, és a nagy Ferreri Szent Vince
évtizedeken át egy ellenpápához ragaszkodott. Ő ezt természetesen nem
tudta. Megtévesztették – egy bíboros, aki egy időre szintén ellenpápává
vált. De amint rájött az igazságra, azonnal megváltoztatta
álláspontját. Ez bizonyíték – és reményt ad ma is – arra, hogy a hívő
és jóakaratú emberek szent, termékeny életet élhetnek akkor is, ha
történetesen eltérő nézeteket vallanak.
Évszázadok
óta nem volt ellenpápa, így mintha ez a kérdés nem lenne ott a legtöbb
ember radarján. Az emberek lelkileg és szellemileg nagyon sokan
különböző állapotban vannak, különböző hajlamúak, és a mindennapi élet
dolgaival foglalkoznak. Egy kis időre szükség van, hogy mindezt
feldolgozzuk.
Mégis
helyes és igazságos, hogy a katolikusok megküzdenek azokkal a
bizonyítékokkal, amelyek szerint Bergoglio ellenpápa. A tények és az
érvek rendelkezésre állnak, és az ügy meglehetősen biztos – szerény
megítélésem szerint bombabiztos – lábakon áll. Ez nem egy önkényes vagy
ideológia által vezérelt személyes ítélet, hanem a vonatkozó kánonjog
őszinte olvasásának és kötelességtudó alkalmazásának eredménye, amely
egyedül diktálja az ítéletet.
Francis: The First Anti-Pope in Centuries? | FrontpageMag
https://invocabo.wordpress.com/2022/08/22/matthew-hanley-ferenc-az-elso-ellenpapa-evszazadok-ota/
