Ezt az írást egy katolikus bioetikus jegyzi, aki mégis egyházjogi megközelítés alapján állítja “erkölcsi bizonyossággal”, hogy Franciscus valójában ellenpápa, az első évszázadok óta. Vártam, hogy a lehozza a Kurír vitaindítóként a cikket, de valamiért nem tette (;b), ezért csak itt! csak most! megnyílt a lehetőség, hogy önjelölt vagy tényleges egyházjogászok cáfolják vagy erősítsék az állítást. Az írás válaszra váró fő kérdései Franciscustól függetlenül is érdekesek: valóban lemondást érvénytelenítő tényező lehet-e a munus és ministerium szándékos vagy téves rossz használata, és az esetlegesen érvénytelen egyházjogi aktust teheti-e érvényessé bármilyen egyházjogon kívüli tényező?

Köztudott, hogy az ortodox gondolkodású katolikusok számára jelentős megdöbbenést okozott Jorge Mario Bergoglio, akit a világ Ferenc pápaként ismer. Évről-évre, esetről-esetre kapkodták fejüket értetlenül, aggódtak és visszahőköltek tőle – jogosan. (…)

Zavarba ejtő, hogy mindeközben alig, vagy egyáltalán nincs ezek miatt rossz sajtóvisszhangja. Társadalmunk hatalmasai, akik általában minden alkalmat megragadnak, hogy a kereszténységet támadják, furcsa módon tartózkodtak attól, hogy az ő – a pápa! – viselt dolgait szóvá tegyék. És azon, hogy ezek szemet hunynak e hatalmas céltábla felett, érdemes elgondolkodni. Nyilvánvaló, hogy ez a pápa tabu számukra. Végül is Bergoglio az ő emberük – nem pedig “Krisztus helytartója”, ami amúgy is egy olyan cím, amelyet ő maga is sokatmondóan félredobott.

De nem célom, hogy katalogizáljam az összes gaztettét és a hitletéteménytől, valamint a józan észtől és tisztességtől való eltéréseit. Az a szándékom, hogy röviden megemlítsek néhány aggályt, amelyek Ferenc pápaságának legitimitásával kapcsolatban kering – és, hogy megosszak egy határozott következtetést, amelyre váratlanul és megkésve jutottam Bergoglióval kapcsolatban.

Sok katolikus elgondolkodott: vajon Ferenc eretnek-e? Számos elismert tudós és egyházi ember nyilvánosan is ezt állította.  Ha bármelyik pápa valóban kifejezetten eretnek lenne, akkor automatikusan elveszítené a pápaságot, és a kereszténységen kívülre helyezné magát.  Nekem is van véleményem e témában, de szeretném kifejezetten megkülönböztetni az eretnekség kérdését attól a következtetéstől, amelyre Bergoglióval kapcsolatban jutottam – mert ez nem függ semmilyen konkrét vele kapcsolatos problémától, vagy bármelyik kijelentésétől vagy cselekedetétől (…), mert van egy sokkal lényegesebb megfontolás – egy olyan, amely arra késztetett, hogy erkölcsi bizonyossággal higgyem, hogy Bergoglio valójában nem pápa.

Ő egy ellenpápa, mert XVI. Benedek nem mondott le érvényesen a pápai hivatalról, úgy ahogy azt az egyházi törvények előírják – amelyek legutóbbi, 1983-as változatát ő maga is segített kidolgozni.  Ezért nem lett volna szabad konklávét tartani a 2013. február 11-i, mindenkit meglepő, Declaratio néven ismert bejelentése után. Ez akkor is így lenne, ha nem Bergogliót, hanem valaki mást választottak volna, és akkor is, ha Bergoglio nem tette és nem mondta volna mindazt, amit tett és mondott azóta. Ez az én következtetésem. Itt van, hogyan jutottam el idáig.

Amikor megpróbáltam értelmet adni Bergoglio kétértelmű vagy problematikus álláspontjainak, hajlamos voltam arra – sok máshoz hasonlóan -, hogy az azokban való kételkedés előnyét neki adjam; inkább arra összpontosítsak, hogy elismerjem azokat az általa mondott dolgokat, amelyek összhangban vannak a hitletéteménnyel, amit minden pápára rábíznak, hogy őrizze és továbbadja; hogy hagyjam, hogy a dolgok idővel rendeződjenek.

Ezért nem foglalkoztam a bergogliói pontifikátus legitimitásával kapcsolatos kérdésekkel. Ez még csak soha meg sem fordult a fejemben.

Ahogy telt az idő, hallottam itt-ott néhány pletykát arról, hogy Bergoglio valójában egy ellenpápa lehet, de még mindig nem foglalkoztam vele.  Végül is, mondtam magamnak, vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy II. János Pál sem volt igazi pápa. Hogy a pápai trón 1958 óta üres.  Túl kockázatos volna megpróbálni eligazodni ezen az egész aknamezőn.

Más gondolatok is eszembe jutottak: annyi minden van az interneten, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy mi megbízható és mi nem? És ha Bergoglio egy ellenpápa, miért nem kongatta meg senki a hierarchián belül a vészharangot?

És ha én foglalkoznék a kérdéssel, nem lennék-e “skizmatikus” – legalábbis potenciálisan; ez nyilvánvalóan kényelmetlen gondolat volt, de végül is túlzottan tekintélyelvűnek és végletesen gyávának ismertem fel hozzáállásomat.  (Gyanítom, hogy a lojalitás nemes, de hibás ösztönzése részben magyarázza, hogy a katolikus kiadványok miért hajlamosak hallgatni erről a kérdésről). Végtére is, ha valamiért nem katolikus dolog ennek utánajárni, akkor ugyan hogyan sikerülhetett azonosítani a korábbi ellenpápákat?

Egy nap azt mondtam magamnak: meg fogom nézni. Elolvasom, mit mondanak azok, akik azt állítják, hogy Bergoglio egy ellenpápa – és értékelem az érveiket. Nem a személyiségüket vagy a stílusukat, nem a “társadalomban” vagy az Egyházban elfoglalt helyüket, hanem az érveik lényegét. Nem szükséges elköteleznem magam. Egy darabig csak emészthetném az egészet. És így is tettem.

Először is, kissé meglepett, hogy közvetlenül XVI. Benedek deklarációja után (napokon belül) neves latinisták, egyházjogászok, filozófusok, teológusok és újságírók jelentős hibákra mutattak rá a XVI. Benedek által elmondott latin szövegben. Az ilyen hibák mindig érvénytelenítenek egy jogi aktust? Lehetséges, hogy nem. De mondjuk úgy, hogy ezek már akkor okot adtak sokaknak a csodálkozásra.

A legjelentősebb azonban annak az állításnak az egyszerűsége és meggyőző ereje volt, hogy objektív szempontból XVI. Benedek deklarációja nem minősül érvényes pápai lemondásnak, olyannak ahogyan azt az egyházjog előírja. Ha a vonatkozó kánoni követelmények nem teljesülnek a közölt lemondási aktusban, semmilyen más körülmény (pl. “most már mindenki elfogadja Bergogliót pápának”), esemény (pl. egy új konklávé) vagy racionalizáció, bárhogyan is magyarázzák, nem érvényesítheti azt. Alapjában véve ez tényleg ilyen egyszerű.

Valóban figyelemre méltó (és elképesztő), hogy a későbbi konklávéhoz kapcsolódó személyek közül senki sem követelte annak idején az ügy kivizsgálását. Ez prudens és valóban szükséges cselekedet lett volna, pontosan azért, mert az egyházi normák be nem tartása érvényteleníti az ilyen jogi, egyházi cselekményeket.

Végül is, ha XVI. Benedek deklarációjának következményes hiányosságait vagy kétértelműségeit nyilvánosan felsorolták volna, világosságra törekvéssel, hogy tisztázzák a célját, akkor XVI. Benedek könnyen válaszolhatott volna egy egyszerű, egyértelmű, tévedésmentes pápai lemondással, amely megfelelne az egyházjog követelményeinek.  Erre azonban nem került sor.

Bár több kánon is vonatkozik a kínos, kánonjogilag lehetetlen “két pápás” helyzetünkre, a leglényegesebb a 332.§.2. kánon – amely kifejezetten részletezi, hogy mi szükséges egy érvényes pápai lemondáshoz. Ez így szól:

„Ha úgy adódik, hogy a római pápa lemond hivataláról, az érvényességhez szükséges, hogy a lemondás szabadon, annak kijelentése pedig szabályosan történjék, de nem szükséges, hogy bárki is elfogadja.”

A fő probléma az, hogy XVI. Benedek római pápa nem magáról a hivatalról – latinul munus – mondott le, hanem egy sor funkcióról vagy szolgálatról (latinul ministerium), amelyet az ember kifejezetten egy adott hivatal betöltése révén gyakorolhat. Hangsúlyozni kell, hogy a Declaratio latin szövege a hivatalos változat. Még ha gavalléros pontatlansággal fogalmazta is meg és adta elő a Declaratio-t (ami nem tűnik valószínűnek, tekintve annak következetes jellegét, az erudícióját bizonyító adatokat és a hanyagságtól való idegenkedését), annak elemzése több mint indokolt.

Legalábbis az, hogy az egyik latin kifejezést használta a tárgyra, amelyről lemondott a másik helyett, különböző értelmezéseket eredményezhet. Ahol az értelmezés lehetséges és tisztázásra szorul, ott kétségek vannak; ahol kétségek vannak, ott nem lehet szó a kérdéses jogi aktus világos és megfelelő megnyilvánulásáról. Ergo, érvénytelen pápai lemondással állunk szemben.

Egyesek azt állították, hogy a latin munus és ministerium kifejezések elég közel állnak egymáshoz, ha ugyan nem is felcserélhetők, így a jelentés egyértelmű: XVI. Benedek alapvetően nem akart többé pápa lenni. Ezt élesen vitatják; az én felfogásom szerint az egyházjog határozottan különbséget tesz e két kifejezés között; a ministerium kifejezés sehol sem felel meg a munus kifejezés által jelölt méltóságnak, megbízatásnak vagy hivatalnak; és a szavak helyes, pontos jelentésének kell informálnia értelmünket az egyházi jogról és a kapcsolódó jogi aktusokról.

Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az érvényes pápai lemondásnak tartalmaznia kell a konkrét munus szót, csak azt, hogy le kell mondani valamiről, ami egyértelműen a hivatal/munus szinonimája, mint például a pápaság, a megbízatás, a római főpapság, a szuverén uralkodói cím. A ministerium kifejezés egyszerűen nem jelent ontológiai egyenértékűséget magával a pápaság szuverén méltóságával; a lemondás tehát nem jelenti azt, hogy XVI. Benedek megszűnik pápa lenni.

Vannak más gyakori ellenvetések is azzal a nézettel szemben, hogy Bergoglio ellenpápa, például az az állítás, hogy XVI. Benedek ex post facto (utólag) kijelentette, hogy Ferenc a pápa.  Én úgy tudom, hogy ő ezt valójában soha nem tette.  Amit tett, az az volt, hogy homályosan azt mondta, hogy “a pápa egy” – anélkül, hogy valaha is megnevezte volna, hogy ki az az egy.  Mindeközben továbbra is úgy öltözködik és ad áldást, ahogyan az egyedül a pápához illik, miközben továbbra is a Vatikánban lakik; mindezt úgy, hogy soha nem mondta ki egyértelműen, hogy Bergoglio az egyetlen pápa. Furcsa, nem?

Egy másik tipikus ellenvetés a következőképpen hangzik: a szorongás amiatt, hogy Bergoglio rendszeresen semmibe veszi a hagyományos katolikus hitet, az ortopraxist és a metafizikai valóságot, arra késztetett néhány katolikust, hogy egy bonyolult hipotézist állítsanak fel XVI. Benedek Declaratio-járól, hogy minden, amit Bergoglio valaha is tett, egyáltalán ne legyen érvényes. Más szóval, kitaláltak egy ürügyet, hogy elintézzenek valakit, akit tévelygő pápának tartanak.

De ez is megkerüli a központi kérdést: hogyan felel meg XVI. Benedek deklarációjának tényleges mondanivalója a kötelező egyházi jognak?

Nem mintha a Bergoglio legitimitásával szemben szkeptikusok ne lennének tisztában azzal a történelmi ténnyel, hogy voltak ugyan érvényes, de korrupt pápák. Az önfejűség nem bizonyítéka az érvénytelenségnek, amely csak az egyházi jog rendelkezéseinek be nem tartásában érhető tetten.

Magas kaliberű értelmiségiek, akiknek munkásságát tisztelem, leginkább elutasítják azt a tézist, hogy XVI. Benedek maradt a pápa. Lehet, hogy valamit nem vettem számításba, de a mai napig nem találtam megfelelő cáfolatot arra a konkrét állításra, hogy XVI. Benedek nem teljesítette azt, amit az egyházjog megkövetel a pápai hivatalról való érvényes lemondáshoz.

Egyfajta szakadás is keletkezett azok között, akik joggal vannak meggyőződve arról, hogy Bergoglio egy ellenpápa.  Az egyik táborba azok tartoznak, akik úgy érzik, hogy XVI. Benedek “lényeges hibát” vétett a Declaratio-ban, mert célja az volt, hogy a pápaság egy részét megtartsa, ugyanakkor egy utódpápát is beiktasson, aki átveszi az egyetemes egyház gyakorlati, mindennapi igazgatási és kormányzati feladatait.

Más szóval, tévesen úgy gondolta, hogy kettéoszthatja vagy más módon kibővítheti a pápaságot – átalakíthatja azt egy Isten által személyesen Szent Péternek és minden egyes utódjának egyénileg adott megbízatásból egy hasonlóan tekintélyes, de kollegiálisabb egyesítő egységgé.

Az e nézet szempontjából releváns kánon a 188. kánon, amely így szól:

„A jogtalanul elszenvedett súlyos félelemből, megtévesztés vagy lényegi tévedés hatására, illetve simóniával végzett lemondás magánál a jognál fogva érvénytelen.”

Függetlenül attól, hogy XVI. Benedek merészen egy példátlan és megengedhetetlen változtatást akart-e bevezetni a pápaság természetébe, azt is mondhatjuk, hogy az, hogy nem vette figyelembe a különbséget magáról a hivatalról való lemondás és az említett hivatalból eredő szolgálatok vagy tevékenységek között, érvénytelenítő lényeges hibának minősül.

Egy másik táborba azok tartoznak, akik azt állítják, hogy XVI. Benedek nem tévesen próbálta meg a pápaság pluralizálását, hanem kifejezetten és szándékosan nem mondott le a munusról, mert pápa akart maradni.  Akkor viszont miért tette ezt?

Azért tette ezt, mert úgy érezte, hogy az egyházon belüli masszív ellenállás miatt nem tud többé megfelelően pápaként működni. Lényegében akadályozták abban, hogy a megbízatásának megfelelően úgy kormányozzon, ahogyan ő jónak látta.  (A 412. kánon meghatározza az akadályozott szék kritériumát). Azzal, hogy így állt félre, úgy ítélte meg, hogy méltatlan, felforgató ellenfelei valószínűleg megragadnák az alkalmat, hogy megszerezzék a hatalmat; aljas útjaik végül lelepleződnének, és ezzel siettetnék az Egyház oly szükséges megtisztulását.

Ez aztán az intrika! Megértem, hogy bárki, aki először gondolkodik ezen a lehetőségen, hitetlenkedhet. De ez nem egy film vagy regény; bárcsak kitalált lenne az Egyházba való széles körű, ellenséges beszivárgás – a rothadás még a legmagasabb szinteken is.

Az ember megborzong, ha elgondolkodik azon a romlottságon, amely XVI. Benedek ellen összpontosul, aki kifejezetten megemlítette, hogy “fél a farkasoktól”, amikor elfoglalta a pápai trónt. Tehát az ő manővere lehetett egy céltudatos, kétségbeesésből született ihletett cselekedet.

Mindkét fenti értelmezés, amelyet híveik őszintén vallanak, intenzív vizsgálat eredménye; mindkettő ésszerű feltételezés, legalábbis első hallásra eléggé hihető ahhoz, hogy ne lehessen egyszerűen elvetni őket.

Bizonyos értelemben mindkét magyarázat nem lehet helyes, mert ellentétes elemzéseket kínálnak XVI. Benedek motivációjáról, hogy miért tette, amit tett – ez egy rendkívül fontos kérdés, amely kellő időben választ vár. És mégis mindkettő helyes abban, ami a legfontosabb: bármilyen motivációja vagy szándéka is volt, XVI. Benedek nem mondott le a pápaságról az egyházi jognak megfelelően, és ezért Bergoglio egy ellenpápa, és mindannak, amit tett, semmiféle súlya nincs, mert soha nem viselte a pápai munust.

A következmények hatalmasak a jövőre nézve – és nem csak a katolikusok számára. Ha a helyzetet nem orvosolják, a következő konklávé (függetlenül attól, hogy ki hal meg előbb) érvénytelenül gyűlne össze, így egy újabb ellenpápánk lenne, akit még több ellenpápa követne – akik Bergoglióhoz hasonlóan valószínűleg nem tanúsítanának erőteljes, szükséges erkölcsi és szellemi ellenállást a minket fenyegető különféle embertelen programokkal szemben.

Bár kezdetben kissé vonakodtam, hogy utánanézzek ennek a kérdésnek, végül megbékéltem a következtetésemmel. Persze, ez egy elkeserítő, súlyos helyzet.  De egyben értelmezési kulcsot is adott annyi más, körülöttünk kibontakozó dologhoz – elsősorban a lezárásokhoz. A templomok példátlan bezárása.  A “pápa” lemondta a húsvétot! Egy pápa ilyet soha nem tesz. Történetesen 2019 vége felé jutottam el a Bergoglióval kapcsolatos következtetésemre – néhány rövid hónappal azelőtt, hogy 2020. márciusában beindult a korona-akció, arra a két hétre, ami most már két és fél éve tart.

Az a felismerés, hogy valami radikálisan nem stimmel magában az Egyházban, bár nyilvánvalóan nyugtalanító volt, olyan módon segített engem, amikor a templomok bezárultak, amit nem tudok megfelelően leírni. Ez segített abban is, hogy észre vegyem, és felkészüljek a hazugságok, a korrupció és az elnyomás áradatára, amely a mesterséges “világjárvány” által bevezetett ártalmakat hajtotta és állandósította.

A történelem további okot ad a megnyugvásra: két kortárs szent, mindketten domonkosok, ellentétes nézeteket vallottak arról, hogy több mint 600 évvel ezelőtt ki volt a törvényes pápa. Kiderült, hogy Sienai Szent Katalinnak mindvégig igaza volt, és a nagy Ferreri Szent Vince évtizedeken át egy ellenpápához ragaszkodott.  Ő ezt természetesen nem tudta. Megtévesztették – egy bíboros, aki egy időre szintén ellenpápává vált. De amint rájött az igazságra, azonnal megváltoztatta álláspontját. Ez bizonyíték – és reményt ad ma is – arra, hogy a hívő és jóakaratú emberek szent, termékeny életet élhetnek akkor is, ha történetesen eltérő nézeteket vallanak.

Évszázadok óta nem volt ellenpápa, így mintha ez a kérdés nem lenne ott a legtöbb ember radarján.  Az emberek lelkileg és szellemileg nagyon sokan különböző állapotban vannak, különböző hajlamúak, és a mindennapi élet dolgaival foglalkoznak.  Egy kis időre szükség van, hogy mindezt feldolgozzuk.

Mégis helyes és igazságos, hogy a katolikusok megküzdenek azokkal a bizonyítékokkal, amelyek szerint Bergoglio ellenpápa. A tények és az érvek rendelkezésre állnak, és az ügy meglehetősen biztos – szerény megítélésem szerint bombabiztos – lábakon áll.  Ez nem egy önkényes vagy ideológia által vezérelt személyes ítélet, hanem a vonatkozó kánonjog őszinte olvasásának és kötelességtudó alkalmazásának eredménye, amely egyedül diktálja az ítéletet.

Francis: The First Anti-Pope in Centuries? | FrontpageMag

https://invocabo.wordpress.com/2022/08/22/matthew-hanley-ferenc-az-elso-ellenpapa-evszazadok-ota/