Nyilván világos önök előtt, hogyan
sikerült nekünk az emberi faj ilyen sok képviselőjét csupasz sorszámmá
degradálni. Ez nem a véletlen műve volt. Ez a mi válaszunk volt –
valóban nagyszerű válasz – az egyik legnagyobb kihívásra, amit valaha is
elénk állítottak. Ellentámadásunk két síkon indult. Az egyiken sikerült
ügynökeinknek egy olyan elemet áttöréshez segíteni, ami a forradalommal
kezdettől fogva rejtetten együtt sodródott. E forradalom szívében,
magjában ugyanis mély gyűlölet rejtőzött minden egyéni szabadsággal
szemben. A számunkra felbecsülhetetlen értékű Rousseau fedezte fel
először. Az ő „Tökéletes demokráciájában”, emlékeznek rá, csak egyetlen
államvallás megengedett; egy olyan vallás, amelyben a rabszolgaságot
újra bevezetve, minden egyénnek bebeszélik, hogy ő (anélkül, hogy ezt
konkrétan tudná) elejétől fogva mindig azt akarta, amit a kormány neki
megparancsolt. Innen indulva, Hegel segítségével (egy másik
nélkülözhetetlen propaganda szakértő a mi oldalunkon) könnyedén
kieszeltük a náci és a kommunista államformát. Még Angliában is igen
sikeresek voltunk. Hallottam a minap, hogy abban az országban az emberek
engedély nélkül nem vághatják ki a saját fájukat a saját baltájukkal,
hogy saját fűrészükkel deszkákra szabják és abból szerszámos kunyhót
építsenek a saját kertjükben.
Ez
volt támadásunk az egyik oldalon, de önök, mint kezdők, ilyen bonyolult
munkával nem fognak találkozni. Az önök munkája az lesz, hogy az egyes
embereket megkísértsék. A támadás őellenük vagy őáltaluk egy másik síkon
fog lezajlani.
Demokráciának
hívják azt a szót, amivel őket az orruknál fogva tudják majd
vezetni. Nyelvtudományi szakértőink kemény munkájának köszönhetően, amit
az emberi nyelv tönkretétele terén elértek, szükségtelen
figyelmeztetnem önöket, hogy nem engedhetik meg kezeltjeiknek, hogy ezt a
szót egyértelműen definiálják a fejükben, hiszen nem is vennék a
fáradtságot erre.
Ezt a
szót nekünk csupán, mint varázsigét kell majd használnunk, egyedül a
vonzereje miatt, ha úgy akarják. Természetesen ez szoros összefüggésben
áll azzal a politikai ideállal, hogy minden embert egyforma bánásmódban
kell részesíteni. Csak egy kis trükk kell hozzá, hogy azt is elhitessük
velük, ezzel az is együtt jár, hogy minden ember egyforma, különösen az
az ember, akin éppen önök dolgoznak.
Mert
ha idáig eljutottak vele, akkor az a szó, hogy demokrácia, már csak
arra szolgál önöknek, hogy a gondolataiban megjelenő egyik legmegalázóbb
(és legutálatosabb) emberi érzést igazolja. Akkor ez a program úgy
működik majd, ahogyan azt mi akarjuk, anélkül, hogy emberünk szégyellné
magát közben, sőt, kifejezetten elégedett lesz magával, ami ha nem lenne
ezzel a mágikus szóval fedezve, különben csak a gúny tárgyává tenné őt.
Természetesen arról az érzésről beszélek, ami az embereket odáig viszi,
hogy azt mondják: „Én pontosan olyan jó vagyok, mint te”. Ebből
származik első és legfőbb előnyünk, amivel az embert rávezetjük, hogy
életét egy szilárd, jól hangzó hazugságra építse fel.
Én
ezalatt nemcsak azt értem, hogy ez az állítása hamis; hogy
embertársaihoz jóságban, becsületességben és józan, egészséges
értelemben pont annyira nem hasonlít, mint magasságban vagy
vállszélességben, hanem sokkal inkább azt, hogy ezt ő maga sem hiszi el.
Senki, azok közül, akik azt mondják: „én éppen olyan jó vagyok, mint
te”, nem hiszi ezt valójában. Ha ezt hinné, nem mondaná. Soha nem mond
ilyet egy bernáthegyi az ölebnek, pontosan olyan kevéssé, mint egy
tanult ember az ostobának, egy dolgos ember a naplopónak vagy egy szép
nő a csúnyának.
Az
egyformaság tényét – a politikán kívül – kizárólag olyan emberek
igénylik, akik valamilyen téren kisebbrendűnek érzik magukat. Ez saját
gyengeségüknek gyötrő, fájó, kínzó tudatát bizonyítja, amit a beteg
magának nem mer bevallani. És ami éppen emiatt válik számára problémává.
Igen, ezért bosszantja mások értékesebb voltának minden formája;
lebecsmérli, eltorzítja, és el akarja pusztítani őket. Ez odáig vezet,
hogy már a puszta különbözőséget is fölényeskedésnek tekinti. Azt
akarja, hogy senki ne különbözzék tőle, se a beszédében, se az
öltözködésében, viselkedésében, kedvteléseiben és ízlésében. „Itt van
valaki, aki érthetőbben és szebben beszél, mint én – milyen
ellenszenvesen, visszataszítóan, beképzeltnek és affektáltnak hangzik
ez. Másvalaki azt állítja, hogy nem szereti a hot dogot – nyilván túl
előkelőnek tartja magát. Amaz nem üvölteti a diszkózenét, nyilván egy
megjátszós értelmiségi. Ha ők is normális emberek lennének, akkor pont
olyanok lennének, mint én. Semmilyen okuk nincs rá, hogy mások legyenek,
mint én. Ez antidemokratikus.”
Mindazonáltal
tudni kell, hogy ez a számunkra olyan jó szolgálatot tevő jelenség nem
mai keletű. Az emberiség az irigység szó alatt már évezredek óta ismeri.
Csak eddig mindig az egyik legundorítóbb, legförtelmesebb és igazából
komikus bűnnek tekintette. Azok az emberek, akik tudatában voltak ennek a
tulajdonságuknak, szégyenkeztek miatta, akik pedig úgy érezték, hogy
mentesek tőle, elítélték azokat, akik ilyenek voltak. A lenyűgözően új
ebben a mai helyzetben az, hogy mi ezt a bűnt a demokrácia szó
varázserejével jogossá, sőt úgyszólván szalonképessé változtathatjuk.
Ennek a varázsigének a hatása alatt mindenki, aki valamilyen formában
alacsonyabb rendűnek érzi magát a többieknél, teljes szível és sikeresen
ügyködhet, hogy az összes többi embert a maga alacsonyabb szintjére
rántsa. De ez még mind nem elég. Ugyanennek a hatására azok, akik még
közel állnak az igazi emberléthez, attól való félelmükben, hogy
antidemokratikusnak bélyegzik őket, önszántukból távolodnak el saját
emberségüktől. Biztos forrásból hallottam, hogy akikben felébred az
érdeklődés a klasszikus muzsika vagy a klasszikus irodalom iránt, ezt az
érzésüket inkább elnyomják, nehogy hátráltassa őket abban, hogy
„olyanok lehessenek, mint a többiek”.
Emberek,
akik szívesen lennének becsületesek, tiszták, mértékletesek – és
akiknek a kegyelem, hogy ilyenek lehessenek, megadatott – inkább
lemondanak ezekről az erényekről, hiszen ezzel megkülönböztethetőek
lennének a tömegektől. Ezzel a most divatos életforma ellen vétenének,
kiemelkednének a tömegből, és ezzel a beolvadásukat veszélyeztetnék.
Ezzel (ó, mily borzalmas gondolat) személyiségek – individuumok –
lehetnének.
Elsősorban arra a folyamatra
szeretném felhívni a figyelmüket, ami mindenfajta középszerűségből
kiemelkedő emberi teljesítmény lebecsmérléséhez, majd eltörléséhez
vezet, legyen ez erkölcsi, kulturális, szociális vagy intellektuális
jellegű.
Vajon nem
tölt el bennünket elégtétellel, ha látjuk, miként teszi meg nekünk ezt a
szolgálatot a demokrácia, amit ezelőtt csak a régi diktatúrák erőszakos
módszerei értek el? Biztosan emlékeznek arra a történetre, amikor a
görögök egyik diktátora (akkor még tirannusoknak hívták őket) küldöncöt
eresztett egy másik diktátorhoz, azzal a megbízatással, hogy az
uralkodás alapvető módszereire tanácsot kapjon tőle. Ez a diktátor
kivezette a küldöncöt egy gabonaföldre, ahol végigsétálva sétapálcájával
minden szárnak, ami akár csak egy centiméterre kilógott a többi szár
közül, leütötte a végét. A példa világos volt: alattvalóid között ne
engedjél meg semmi kiemelkedőt. Ne engedjél senkit bölcsebbnek, jobbnak,
ismertebbnek vagy szebbnek lenni, mint a tömeget. Mindegyiket vágd
egyformára; csupa rabszolga, csupa szám, csupa nulla. Mind egyforma. Így
tudták a tirannusok bizonyos értelemben a demokráciát megvalósítani. De
most a „demokrácia” szó önmagában el tudja végezni ezt a munkát. Amihez
annak idején egy zsarnokra volt szükség, ahhoz most elég maga a szó
zsarnoksága. Most már senkinek sem kell egy sétabottal a mezőkre mennie,
hogy a kiálló fejeket leüsse. A kisebb szárak maguk levágják a
nagyobbak fejét. És a nagyok elkezdik a saját szárukat megrágcsálni,
hogy „olyanok lehessenek, mint a többi szár”.
Ebben
a számunkra oly sokat ígérő világban az „én pontosan olyan jó vagyok,
mint te” szelleme már több mint általános szociális befolyás. Már a
nevelés- és oktatásrendszernek is egyik eleme lett. Az új nevelés
alapelve abban áll, hogy a tökfilkóknak és a semmittevőknek nem kell az
intelligensebb és szorgalmasabb tanulóknál magukat rosszabbnak,
gyengébbnek érezniük. Ez ugye antidemokratikus lenne. Ezeket a
különbségeket el kell tüntetni a diákok között, ami különböző módokon
történhet. Az egyetemeken a vizsgákat úgy kell kigondolni, hogy majdnem
minden diák jó jegyet kaphasson. A felvételi vizsgákat úgy kell
megtervezni, hogy mindenki, vagy csaknem mindenki egyetemi hallgató
lehessen, függetlenül attól, hogy megvan-e benne a képesség erre vagy
egyáltalán igényli-e. Az iskolákban azokat a gyerekeket, akik túl buták
vagy túl lusták ahhoz, hogy nyelveket, matematikát vagy fizikát
tanuljanak, olyan dolgokkal kell elfoglalni, amiket normálisan a
szabadidejükben csinálnának. Hagyni kell őket például homoksüteményeket
formázni, és ezt művészetnek nevezni. Soha semminek nem szabad arra
utalnia, hogy ők rosszabbak, mint azok a gyerekek, akik tényleg
dolgoznak. Teljesen mindegy, hogy milyen ostobasággal foglaljuk le őket,
a lényeg az, hogy „értékegyenlőség” uralkodjon. Ennél drasztikusabb
módszert még kitalálnunk sem lehetett volna. Azokat a gyerekeket, akiket
már magasabb osztályokba lehetne küldeni, mesterségesen vissza kell
fogni, mert különben a többiek visszamaradottaknak érezhetnék magukat,
és traumát – Belzebubra mondom, micsoda csodálatos szó! – szenvednének.
Így marad egy okos, tehetséges diák egész tanulmányi ideje alatt
demokratikusan a saját korcsoportjához láncolva, és egy ifjú, aki képes
lenne arra, hogy megbirkózzon Aischylosszal vagy Dantéval, csak lesi a
vele egykorúak próbálkozását a „Peti olvas” mondat kibetűzésére. Egy
szóval kifejezve, teljes joggal számíthatunk a nevelés szó szerinti
összeomlására, ha az „én is pontosan olyan jó vagyok, mint te”
véglegesen győzelmet arat. Minden tanulásra való ösztönzés, minden
büntetés, amit a házi feladatok nem teljesítésére adtak valamikor, el
fog tűnni. Azokat a keveseket, akik talán mégis tanulni szerettek volna,
meg kell ebben akadályozni; hogyan merészelnek kitűnni társaik közül?
Különben is a tanítók – vagy mondjuk inkább, ápolók – annyira el lesznek
foglalva, hogy a tökfilkókat nyugtatgassák, és a vállukat veregessék,
hogy úgysem lesz már elég idejük a valódi tanításra.
Természetesen
ehhez fontos, hogy minden iskola állami iskola legyen. Ezek
gondoskodnak majd arró, hogy a középosztályt, amely síkra száll gyerekei
magasabb szintű neveltetéséért, likvidálni lehessen. Ennek az
osztálynak a megsemmisítése, összekapcsolva a nevelés megszüntetésével,
szerencsés módon egyik kivédhetetlen következménye annak a viselkedési
normának, amelyik állandóan azt mondja: „én pontosan olyan jó vagyok,
mint te”. Ez volt az a társadalmi réteg, amelyik az emberiségnek a
legtöbb tudóst, orvost, filozófust, teológust, költőt, művészt,
zeneszerzőt, építészt, jogászt és közgazdászt ajándékozta. Ha valahol
létezik egy köteg hosszabb szár, amelyiknek a fejét le kell ütni, akkor
az az övék. Ahogy egy angol politikus nemrégen megjegyezte: „A
demokráciának nincs szüksége nagy férfiakra”.
Mindig
tisztában kell lennünk azzal, hogy a „demokrácia” a szó ördögi
értelmében (vagyis én pontosan olyan jó vagyok, mint te) a
legrafináltabb eszköz, amivel rendelkezünk. Mert a „demokrácia” vagy a
„demokratikus szellemiség” (az általunk használt értelemben) olyan
nemzetek létéhez vezet, ahol nincsenek nagy, értékes emberek; csak
képzetlen, erkölcsileg gyenge néptömegek, akiknek nem kellett
fegyelemhez szoknia fiatal korában, és elbizakodott, mert állandóan
hízelegtek neki az ostobaságáért, elpuhult, mert egész életén át
kényeztették. A pokol éppen ilyennek kíván minden népet.
A
szabad államok eltűnése, és a rabszolgaállamok terjedése számunkra
azonban csupán eszköz (eltekintve attól, hogy ez a folyamat milyen
szórakoztató), de a valódi cél az egyén tönkre tétele. Mert csak
embereket lehet megmenteni vagy kárhozatra juttatni, csak az egyes
emberek válhatnak az ellenség fiaivá vagy a mi eledelünkké. Számunkra
minden forradalomban, minden háborúban, minden éhínségben az egyes ember
gyötrelme a legfontosabb; az árulás, a gyűlölet, a düh, az őrület és a
kétségbeesés, mindaz a rossz, amit előidéznek. De a jelentősége, mint
cél, mint szellemi irányzat, sokkal nagyobb, mert ezzel törvényszerűen
minden szerénység, emberiesség és megelégedettség, minden öröm, a hála
vagy csodálat minden érzése megszűnik, megsemmisül, és ezzel az emberi
nem minden úttól, lehetőségtől elfordul, ami végül mégis a mennyországba
vezet
