„A misében ugyanazon áldozat vitetik végbe, mely a kereszten bemutattatott”

Káté a lelkipásztorok számára
A TRIENTI ZSINAT HATÁROZATÁBÓL
Kiadva először V. Pius, azután XIII. Kelemen pápa meghagyásábólRészletek
IV. fejezet
AZ OLTÁRISZENTSÉGRŐL

LXVII. Az oltáriszentség, mint az új szövetség tulajdon áldozata, Isten előtt legkedvesebb áldozat

Mert e szentség nemcsak a mennyei kincsek tára, mellyel, ha jól használjuk, Isten kegyelmét és szeretetét szerezzük meg magunknak: hanem azon kiváló tulajdonnal is bír, hogy általa a velünk művelt végtelen jótéteményekért neki némi hálát adhatunk. Mily kedves és tetsző pedig Isten előtt ez áldozat, ha kellően, s törvényszerűen mutattatik be, kitűnik a következőből. Ha ugyanis az ó szövetség áldozatai, melyekről írva van: „Áldozatot és ajándékot nem akartál” (Zsolt 39,7), és ismét: „Mert ha kedvelnéd, bizonyára áldozatot adtam volna, de az égő áldozatokban nem gyönyörködöl” (Zsolt 50,18), annyira tetszettek az Urnak, hogy az Írás bizonyságtétele szerint (Ter 8,21) az Isten „megérzé a gyönyörűség illatát”, azaz: előtte kedvesek és kellemesek voltak: mit kell hinnünk azon áldozatról, melyben azt áldozzuk és ajánljuk föl, kiről kétszer hallatszott a mennyei szózat: „Ez az én szerelmes fiam, kiben nekem kedvem telik?” (Mt 3,17)
     E titkot tehát szorgalmasan magyarázzák meg a plébánosok, hogy, mikor a hívek az isteni tiszteletre összegyűlnek, figyelmesen és vallásosan tanulják megfontolni a szent cselekményeket, melyeken jelen vannak.

LXVIII. Mely okokból rendelte Krisztus Urunk az oltáriszentséget

Főleg pedig azt tanítsák, hogy két okból rendelte Krisztus az oltáriszentséget. Az egyik az, hogy lelkünknek mennyei táplálékul szolgáljon, mely által lelki életünket megoltalmazhatnók és fenntarthatnók; a másik, hogy az Egyháznak szüntelen való áldozata legyen, mely által bűneink eltöröltetnének, és a vétségeink által gyakran súlyosan megbántott mennyei Atya haragból irgalomra, az igazságos büntetés szigorából kegyességre indíttatnék.
     Ennek előképét és hasonlatosságát szemlélhetni a húsvéti bárányban, melyet mint áldozatot és titkot szoktak Izrael fiai fölajánlani és megenni. Nem is adhatta volna Üdvözítőnk, midőn önmagát a kereszt oltárán az Atya Istennek föláldozandó vala, irántunki végtelen szeretetének fényesebb jelét, mint midőn látható áldozatot hagyott nekünk hátra, mely által azon véres áldozat, melynek kevéssel utóbb egyszer s mindenkorra a kereszten kellett bemutattatnia, megújíttatnék, és annak emléke a világ végéig mindennap, az egész világon elterjedt Egyház által legnagyobb haszonnal ünnepeltetnék.

LXVJ. Hogyan különbözik a szentség az áldozattól

E két fogalom azonban igen különbözik egymástól. A szentség ugyanis az átváltoztatás által vitetik végbe. Az áldozatnak lényege pedig abban áll, hogy fölajánltassék. S azért az oltáriszentség, midőn az Úrtartóban van, vagy a beteghez vitetik, szentség tulajdonságával bír, nem áldozatéval. Azután azoknak, kik a szent ostyát magukhoz veszik, az érdem alapját és mindazon hasznokat, mint szentség szerzi meg, melyeket föntebb megemlítettünk. De mint áldozat, nem egyedül érdem, hanem elégtétel erejével is bír. Mert valamint Krisztus Urunk, kínszenvedése által helyettünk érdemeket szerzett és eleget tett, úgy akik ez áldozatot, mely által velünk egyesülnek, fölajánlják, az Úr kínszenvedésének gyümölcseit kiérdemlik és eleget tesznek.

LXX. Mikor rendeltetett ezen új szövetségi áldozat

Ez áldozat rendelése felől semmi kétséget sem hagyott hátra a Trienti szent Zsinat; mert kijelentette, hogy Krisztus Urunk az utolsó vacsorán rendelte azt; s [a szent zsinat] egyszersmind átokkal sújtotta azokat, akik azt állítják, hogy valóságos és tulajdonképpeni áldozat nem mutattatik be Istennek, vagy hogy áldozatot bemutatni nem tesz egyebet, mint hogy Krisztus eledelül adatik.

LXXI. A szenteknek vagy akármely teremtménynek áldozatot bemutatni nem szabad

Azonban [a szent zsinat] azt sem mulasztotta el gondosan megmagyarázni, hogy az áldozat egyedül Istennek mutattatik be. Mert ámbár szokott az Egyház néha a szentek emlékére s tiszteletére misézni: de azt tanította, hogy nekik nem mutattatik be az áldozat, hanem egyedül Istennek, ki a szenteket halhatatlan dicsőséggel koronázta meg. Azért a pap sem szokta soha is mondani: „Fölajánlom neked ez áldozatot, Péter vagy Pál”, hanem, midőn egyedül az egy Istennek mutatja be az áldozatot, hálát ad neki a boldog vértanúk fényes győzelméért, és pártfogásukat úgy kéri ki, hogy ők értünk közbenjárni kegyeskedjenek a mennyben, kiknek emlékezetét üljük a földön.

LXXII. Honnan meríttetik az új szövetségi áldozatról és papságról szóló tan

Azt pedig, mit ez áldozat igazságáról tanított a katholikus Egyház, az Úr szavaiból vette, midőn azon utolsó éjen e szent titkokat az apostoloknak ajánlván, mondá: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Luk 22,19 és 1 Kor 11,24) Mert őket, mint a szent zsinat meghatározta, akkor papokká rendelte, s megparancsolta nekik, hogy ők és a papi hivatalban utódaik az ő testét feláldozzák és bemutassák. Eléggé bizonyítják ezt az apostolnak a korinthusiakhoz írt szavai is, midőn így szól: „Nem ihatjátok az Úr kelyhét, és az ördögök poharát, nem lehettek részesek az Úr asztalában, és az ördögök asztalában.” (1 Kor 10,20) Mert valamint az ördögök asztala által azon oltár értendő, melyen nekik áldozat mutattatott be: úgy az Úr asztala is (hogy az apostol szavaiból valószínű okoskodással vonjunk következtetést) mást nem jelenthet, mint azon oltárt, melyen áldozat mutattatott be az Úrnak.

LXXIII. Mely előképek és jövendölések által jelentetett különösen ezen áldozat

Ha az ó szövetségben ezen áldozat előképeit és jóslatait keressük, legelőször is igen világosan jövendölt róla Malakiás eme szavakkal: „Napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között, és minden helyen áldozni fognak, és tiszta áldozatot bemutatni az én nevemnek, úgymond a seregek Ura.” (Mal 1,11) Azonkívül ezen áldozat mind a törvény hozatala előtt, mind utána is az áldozatok különféle nemei által előre jelentetett. Mert mindazon jókat, melyeket azon áldozatok jelentettek, egymaga ezen áldozat, mint mindannyinak tökélye és befejezése magában foglalja. De mégis semmiben sem láthatni képét jobban kifejezve, mint Melkizedek áldozatában. Mert az Üdvözítő önmagát Melkizedek rendje szerint örökre rendelt papnak nyilvánítván, testét és vérét az Utolsó Vacsorán a kenyér és bor színe alatt az Atya Istennek föláldozta.

LXXIV. A misében ugyanazon áldozat vitetik végbe, mely a kereszten bemutattatott

Egy és ugyanazon áldozatnak valljuk tehát és tartjuk azt, mely a misében végbe vitetik, s mely a kereszten bemutattatott, valamint egy és ugyanaz a föláldozandó is t. i. Krisztus Urunk, a ki önmagát csak egyszer áldozta fel véres áldozatul a kereszt oltárán. Mert a véres és vérnélküli áldozat nem két, hanem csak egy áldozat, melynek bemutatása, miután az Úr azt parancsolta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” az oltáriszentségben naponkint megújíttatik.

LXXV. Mindkettőnek áldozópapja is egy

De az áldozó pap is egy és ugyanaz, t. i. Krisztus Urunk; mert a kiszolgálók, kik az áldozatot bemutatják, nem a maguk, hanem Krisztus személyét viselik, midőn az ő testét és vérét megáldják. Ezt magának az átváltoztatásnak szavai is mutatják. Mert nem mondja a pap: „Ez Krisztus teste” hanem: „Ez az én testem”, t. i. Krisztus Urunk személyét viselve a kenyér és bor lényegét Krisztus teste és vére valóságos lényegévé, s a bor lényegét Krisztus teste s vére valóságos lényegévé változtatja át.

LXXVI. A mise nemcsak dicsőítő, hanem engesztelő áldozat is

Ezek így levén, kételkedés nélkül kell tanítni, amit a szent zsinat is kifejtett: hogy a szent miseáldozat nemcsak dicsőítő és hálaadó áldozat, vagy csupán emlékezete a kereszten bemutatott áldozatnak, hanem valóságos engesztelő áldozat is, mely az Istent velünk kiengeszteli, s irántunk irgalmassá teszi. Ha tehát tiszta szívvel, élő hittel és vétkeink fölötti legbensőbb fájdalommal áldozzuk és ajánljuk föl e legszentebb áldozatot: nem kételkedhetünk, hogy „irgalmasságot nyerendünk az Úrtól, és kegyelmet alkalmas segítségre” (Zsid 4,16), mert ezen áldozat illatában annyira gyönyörködik az Úr, hogy a kegyelem és töredelem ajándékát adományozván, vétkeinket megbocsátja. Azért könyörög ünnepélyesen az Egyház is ekképp: „Valahányszor ezen áldozat emlékezete ünnepeltetik, mindannyiszor üdvünk felújíttatik”, t. i. a véres áldozatnak legbőségesebb gyümölcsei e vérontás nélküli áldozat által reánk áradnak.

LXXVII. A miseáldozat haszna az elhunytakra is kiterjed

Azután pedig a plébánosok e szentségnek azon erejét is adják elő, hogy nemcsak az áldozatot bemutatónak és magához vevőnek használ, hanem minden hívőnek, akár velünk élnek a földön, akár már elhunytak az Úrban, de még bűneikért teljesen ki nem szenvedtek. Mert kétségtelen apostoli hagyomány szerint nem csekélyebb haszonnal ajánltatik fel ezekért, mint az élők bűnei, büntetései, elégtételei, s mindennemű nyomorúságai s szorongattatásaiért.

LXXVIII. Semmiféle misét, mely az egyház közszokása szerint tartatik, sem kell magánmisének nevezni

Ebből könnyen beláthatni, hogy minden misét közösnek kell tartani, mint amelyek az összes hívek közhasznát és üdvét célozzák.

Kezdetben nem így volt (Mt 19,8)

Isten változatlan igazsága a házasságról és a nemiségről

Athanasius Schneider püspök

1.       A mi Urunk Jézus Krisztus, személyében az Örök Ige és Igazság az emberi természet méltóságát egy különösen csodás módon állította vissza (Qui dignitatem humanae substantiae mirabilius reformasti”), méghozzá az ember nemiségére vonatkozóan, amely kezdetben csodás módon teremtetett (mirabiliter condidisti). A bűnbeesés által az emberi nemiség méltósága megsebződött. A régi emberek keményszívűsége miatt Mózes még a válást is bevezette, méghozzá az Isten által eredetileg adott, a házasság abszolút felbonthatatlanságával ellentétben. A farizeusok és az írástudók, bár ismerték az igazságot a házasság eredetéről, azonban a válás széleskörűen elterjedt igazolását keresték egy a nép által elismert tanító részéről. A tan és a pasztorális gyakorlat közti ellentét lehetőségének az első hazugjai kifejezetten a farizeusok és az írástudók voltak. Ők kérdezték tehát Jézust a házasság alapvető felbonthatóságának a jogosságáról. (Vö. Mt 19,3). Jézus nekik hirdette evangéliuma által és minden kor emberének Isten állandóan érvényes és megváltoztathatatlan igazságát a házasságról, miközben azt mondta: „Kezdetben ez nem így volt. Én azonban azt mondom nektek: aki elbocsátja feleségét és egy másikat vagy egy másik elváltat vesz magához, az házasságot tör” (Vö: Mt 19,9). Jézus a házasságról és a nemiségről való isteni igazságot a maga teljes komolyságában és annak teljes szépségében visszaállította. Krisztus ebben az általa tekintélyi alapon hirdetet isteni igazságban nem hagyott semmiféle szofizmákat (pl. pszichológiai okokból való bűnösségeltörlést), és semmiféle állítólagos pasztorális okokra hivatkozó (adott esetben egyes esetekre szorítkozó) kivétel-szabályozásokat érvényesülni, amit a farizeusok gyakoroltak. Sőt odáig ment, hogy azt hirdette: Mindenki, aki egy asszonyra sóvárgó szemmel rátekint, szívében már házasságtörést követett el vele.” (Mt 5,28). Krisztusnak ez a parancsa általános érvényű és azt mondja: Minden egy másik emberre irányuló szexuális vágyakozás, aki nem a jogos házastárs, az szándéka szerint Isten szemében már a házasságtörés bűne és a hatodik parancs ellen irányul. Ezzel Krisztus minden szándékos gondolati, és minden testi, érvényes házasságon kívüli, szexuális aktust (mint parancsellenest, amely Isten  akarata ellen irányul) istenellenesként elítélt. Jézus az ő szavait nem saját tanításaként mutatta be, hanem az Atya tanításaként: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem (Jn 14,24), és „Az az Ige, amit hallottatok nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem” (Jn 14,24). Ugyanezt mondta apostolainak, és bennük az egyházi tanítóhivatal minden birtokosának minden korban egészen újraeljöveteléig: „Aki titket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16)

2.       Krisztus a házasságról és a nemiségről szóló eredeti igazságot -  figyelembe nem véve sok kortársának keményszívűségét, és a farizeusok és írástudók pasztorális szofizmusát - ünnepélyesen helyreállította, és apostolaira és utódaikra bízta, hogy hűségesen továbbadják és gondozzák olyan kincsként, amelyet nem emberek hoztak létre, és amely nem emberi döntsektől függ. Az apostolok a leglelkiismeretesebb őrzői („episcopi et pastores”, vö Apcsel 20,28) és gondnokai („administratores” vö 1 Kor 4,1; Tit ,7) voltak ennek a hitletéteménynek azon a területen is, amely a házasságra és a nemiségre vonatkozik, emlékezve Jézus hozzájuk intézett szavaira: „Ki a hű és okos szolga, akit az Úr házanépe fölé rendelt, hogy a megfelelő időben a megfelelő táplálékoz nyújtsa neki” (Lk12,42)? Az elmúlt kétezer év során az egyház életében újra meg újra voltak próbálkozások, hogy Krisztus napnál világosabb és kompromisszumok nélküli a házasság felbonthatatlanságáról szóló és mindenféle házasságon kívüli szexuális aktus Isten szándékai ellenére való tanítását átértelmezzék. Az egyház életének első szakaszában „Jezabel” és a „nikolaiták” gnosztikusan liberális tanai voltak azok, amelyeket János apostolnak a pergamoni és tiatirai egyházban bírálnia kellett (vö. Jel 2,4-24). Krisztus és az apostolok házasságról szóló tanításának radikális ellentanítását hozta Luther Márton azáltal, hogy a házasságot pusztán „világi dolog”-nak minősítette, és ezáltal elsőként a keresztény Nyugaton elméletileg és gyakorlatilag is megnyitotta az ajtót a házasság felbontásához (Vö. ehhez Hesseni Fülöp kettős házasságának az esetét!). Nagyon sokféle formában történt a visszaélés Krisztus házasságról szóló tanításával: az irgalmasság fogalmának az elferdítésével („oikonomia”-nak nevezik az orthodox egyházban) vagy gyávaságból és szervilizmusból evilág erőseinek a házasságtörő gyakorlatával szemben. Néhány példa az utóbbira: A görög episzkopátus I. Justinanusz korától kezdve, a frank episzkopátus a német II. Lothar kettős házasságának az esetében, főleg eklatáns módon Anglia majdnem teljes katolikus episzkopátusa VIII. Henrik idején, továbbá egy része a bíborosi kollégiumnak Napóleon érvénytelen második házassága esetén. Néhány bátor bíboros protestált mégis ellene, mire Napoleon megtiltotta nekik a bíborosi öltözet viselését, és a bíborosi jövedelmeket is megvonta tőlük. Ezeket a politikailag lojális bíborosokkal szemben „fekete kardinálisok”-nak nevezték.

3.       Néhány év óta létrejött egy egyházon belüli csoportosulás főleg papokból, de néhány püspök és bíboros is hozzájuk tartozik, amelyik a Római Katolikus egyház kétezer éves gyakorlatának a megváltoztatására törekszik, hogy ti. az elváltak és új partnerrel (civil házassági jellegű kapcsolatban) együtt élők nem járulhatnak szentáldozáshoz, mert ez istenellenes, mivel Isten igéje ezt mondja: „A házasságtörők nem birtokolhatják az országot” (1 Kor 6,9). Ez a nevezett csoportosulás különféle érveket használ. Ezek nagyon is emlékeztetnek a korakeresztény gnosztikusok érveire, akik számára ellentét volt a tan és a gyakorlat, vagyis a lelkipásztorkodás között. Továbbá Luther Márton érveire is, amelyek a hit üdvözítő erejét elválasztják az életvezetéstől, a bánattól és az igazi megjavulástól. A trienti zsinat ezzel szemben ezt tanítja: „Aki azt mondja, hogy a bűnbánatnak csak két része van, ti. a bűn okozta félelem, és az evangélium vagy a feloldozás által fogadott hit (bánat, megvallás és elégtétel nélkül), az ki van közösítve az egyházból” (DS 1704). Ehhez járul még, hogy ez  z említett csoportosulás szofista és cinikus trükkök által az azonos neműek aktusait végső soron igazolni kívánja azáltal, hogy két szodomai kapcsolatban lévő személy más jó tulajdonságairól beszél, mintha ez az istenellenes kapcsolat is önmagában jó volna. Mindezen próbálkozások ellenére Isten Szentírásban lévő szavainak az igazsága ma is érvényes, ahogyan az apostolok korában érvényes volt: „Ne hagyjtátok magatokat félrevezetni: paráznák, bálványimádók, házasságtörők, kéjencek, olyanok, akik homoszexuális aktusokat visznek véghez, nem fogják örökölni Isten országát” (1Kor 6,9), és: „A paráznákat és házasságtörőket elítéli Isten” (Zsid 13,4). Egyetlen katolikust, aki még komolyan veszi keresztségi fogadalmát, sem szabad, hogy megfélemlítsenek a paráznaságnak és a házasságtörésnek ilyen szofista tanai, még akkor sem, ha, Isten bocsássa meg, egy püspök vagy bíboros szájából hangoznak is el. Az ilyen tanítók egyházi hivatalokban biztos, hogy nem Krisztus, hanem inkább Mózes vagy Epikurosz tanítványai. Ez az új tan és a házasságnak és nemiségnek állítólagosan új pasztorálisa a keresztényeket a Krisztus kora előtti időkbe viszi vissza, a szívnek a vakságába és a keményszívűségbe, Istennek eredeti szent és bölcs akaratával szemben. Egy olyan beállítódásba, amely a pogányokéhoz hasonló, akik nem ismerik Istent és az ő akaratát. Így tanít minket a Szentlélek a Szentírásban: „Az ugyanis Isten akarata: a ti szentségetek, hogy tartózkodjatok a paráznaságtól… ne éljetek olyan szenvedélyekben, mint a pogányok, akik nem ismerik Istent” (1 Tesz 4,3-5). Egyedül az eredeti, Krisztus által helyreállított és az egyház által változatlanul áthagyományozott házasságra és nemiségre vonatkozó tanítás és annak gyakorlása, a „Jézusban való igazság” (veritas in Jesus) hozza meg a Krisztusban való új életet, és egyedül ez számít. A Szentlélek ma is int minket a Szentírás szavaival: „Azt mondom tehát, sőt figyelmeztetlek titeket az Úrban, ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiúságokon járatják az eszüket. Sötétség borult elméjükre és elidegenedtek az istenes élettől tudatlanságukban, amely szívük megátalkodottságának következménye. Lelkileg eltompulva kicsapongásokra adták magukat, és kapzsiságból mindenféle ocsmányságot űznek. Ti azonban nem ezt tanultátok Krisztustól, ha valóban őrá hallgattatok és megtanultátok, hogy Jézusban van az igazság. Korábbi életmódotokkal ellentétben vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény. (Ef 4,17-24)

Athanasius Schneider az Astana-i érsekség (Kazasztán) segédpüspöke. 1961-ben Kirgistanban született egy feketetengeri német családban, amely 1973-ban kivándorolt Németországba. Iskolái elvégzése után belépett a Szent Kereszt kanonokjaink rendjébe. XVI. Benedek pápa nevezte ki 2006-ban püspökké. Két magyarul is kiadott könyvében (megjelentek a Stella Maris kiadónál) védelmezte a szájba történő áldozást, mint az egyház ősi hagyományát.

http://engesztelok.hu/irasok-tanulmanyok/917-kezdetben-nem-igy-volt-mt-19-8

A Családszinódusról vele közölt interjú itt olvaható.