Emberek!
E
lehető legmagasabb titulussal szólítom meg önöket, mert az ember az
Isten képmása, és magasztos jelekkel van felékesítve: ésszel,
lelkiismerettel és felelősséggel.
Azért
jöttünk itt össze, hogy emlékezzünk a háborúk és a totalitárius
rendszerek áldozataira, nyilvánvalóan azokra, amelyek történelmileg a
legközelebb állnak hozzánk.
Ünnepségünk
címe Mene Tekel (Megmérettetett, könnyűnek találtatott). Ezek a
titokzatos szavak Nabukodonozor fia palotájának falán jelentek meg,
amikor lakomát rendezett, ahol a Jeruzsálemi templomból ellopott szent
edényeket megszentségtelenítette. És ez birodalma bukását jelentette.
Mert nem tanult saját apja történetéből.
A
katedrális, amelyben most vagyunk, nemzeti történelmünk szimbóluma.
Évszázadokon át épült, pontosan meghatározott terv szerint, és
megtestesítője lett azoknak az ideáloknak, amelyek apáinkat,
nagyapáinkat vezették. Önmagában ez a katedrális nem azonos ezekkel az
ideálokkal, azok magasabban vannak, ott, ahova a magasba ívelő tornyok
mutatnak. Ebből a magasságból szólt hozzánk az Úr.
Hallottuk
a szavait, amelyek érvényesek voltak a fogságban levő zsidók számára
éppúgy, mint e katedrális építői számára. Fájdalmasan érvényesek ma is.
Onnan
küldte el Fiát, hogy megmutassa nekünk, kik vagyunk. Hogy Emberek
vagyunk, csupán emberek, akik a halál felé igyekeznek, de megmutatta azt
is, hogy az ember ideálja az, hogy az Isten Képmása, hogy Krisztushoz
hasonló lehet. Ez az élet Igazsága, ehhez az ideálhoz közelíteni.
Ma
nekem jutott az a feladat, hogy itt beszéljek. Szorongok, mert a
Mindentudó előtt beszélek, és tudatában vagyok, hogy nem önök előtt
állok, hanem azok előtt, akik ezen ideálokért, az élet Igazságáért
képesek voltak földi életüket feláldozni. Önmagunkért megtenni ezt, nem
lenne értelme. Az élet másodlagos. Akikre most gondolunk, azok
miattunk áldozták fel életüket.
Feladatom,
hogy beszéljek, tehát teszem, ami a feladatom. A megemlékezésnél több
az, hogy okuljunk. Akikre emlékezünk, azért haltak meg, mert az emberek
időben nem tudatosították, hogy veszélyben vannak, bajban vannak.
Okulnunk kell. Mert ismét veszélyben vagyunk, és ismét nem akarjuk ezt tudatosítani.
Azt
mondjuk: békében élünk. Közben folyik a harc, támadások, öldöklés.
Butaságunkban és büszkeségünkben kioktatjuk az egész világot. Azt
mondjuk: „vallási háborúk? Ugyan, középkori értelmetlenség!” Azt várjuk,
hogy eldobják az Istenüket. Azért, mert mi ezt megtettük. De ők ezt
nem fogják megtenni, mert látják rajtunk, hogy ez hova vezet. Lassan
kihalunk.
Azt
mondjuk: párbeszédet kell velük folytatnunk. De ők nem fognak
bennünket meghallgatni, mert vallásról akarnak beszélni, de nekünk
vallásunk nincs. Mert végtelenül liberálisak vagyunk.
Azt mondjuk, hogy tisztelnünk kell egymást. De ők minket nem
tisztelhetnek, mert ők képesek a saját igazukért meghalni, de mi csak
hátrálunk, és megtámadjuk azt, aki kiáll Krisztus keresztje mellett.
Azt mondják nekünk, hogy nem vagyunk toleránsak velük szemben, és
igazuk van, mert egymással szemben sem vagyunk toleránsak. És ne
hagyjuk magunkat megtéveszteni: politikusainkat végkép nem érdekli az
iszlám, őket az olaj és a fegyver eladás érdekli. És mi ezt a
politikusainknak nem róhatjuk fel, mert bár rövidlátó butáknak tartjuk
őket, de ezt nem vallhatjuk be, mert megválasztottuk őket. Ráadásul,
érezzük, hogy ők a legjobbak közülünk, mert szót fogadnak arctalan
másoknak, akik valahonnan a háttérből utasítgatnak. Sejtjük, hogy
valahonnan, ahol fiktív pénzekkel rulettet játszanak, ám ezek a pénzek
mögött valahol szükségszerűen mégis csak a mi munkánk, esetleg életeink
állnak.
Békét
szeretnénk Ukrajnában, de mi magunk hagytuk, hogy fenyegetettségben
legyenek, sőt igyekszünk haszonélvezők lenni, mert nem ismerjük be, hogy
itt nem az ukránokról, sem az oroszokról van szó, hanem ismét pénzről
van szó, és a bankokról, amelyek meginogtak, mint a hullámzó tengeren a
hajók.
Azt
mondjuk, erőseknek kell lennünk, hogy megvédjük magunkat. De mit
kezdünk a fegyverekkel, ha nincsenek férfiaink, akik megfognák a
fegyvereket. De miért is tennék ezt, ha nincsenek ideáljaik. Ideáljaik,
amelyekért valaki meg tudna halni.
Hitehagyottak
és nevetségesek vagyunk. Elveszítettük a kultúra értékét, és
katedrálisaink összeomlanak, s az emberi közösségek egymással veszekedő
egoisták hordájává változnak.
Elveszítettük
az emberi értéket és mértéket. Mert teljesen nyilvánvaló, logikus, ha
eldobjuk kereszténységünket, és megszabadulunk Istentől, akkor
megszabadulunk az embertől is.
Mert
többé nem fogjuk tudni, hogy kell kinéznie az embernek. Miért
tiszteljenek bennünket a muzulmánok, ha nekik van istenünk, és nekünk
semmilyen istenünk nincs. És miért kellene tisztességesen viselkedniük,
és emberségesen tárgyalni velünk, ha látják, hogyan viselkedünk mi
egymással.
Békéről
beszélünk, meg akarjuk védeni, de nekünk magunknak sincs. Sem bennünk,
sem köztünk. Meg akarjuk védeni az igazságosságot, de csak a
tiltásokat szaporítjuk. Sem az Igazságosságot, sem a Békét senki nem
fogja bevezetni, mert ezek a tisztességből nőnek ki.
Tudom,
mi lesz most, mit fogok hallani. Mibe ütközöm. Szavaim az egoista
elégedettség falaiba fognak ütközni, ami olyan, mint a görbe tükör.
Mindent kicsavar. Mondhatnék bármilyen bölcsességet is, frázisok
visszhangoznak majd hozzám, üresebbek, mint a részegek fecsegése.
Ha
mindjárt egy halott gyereket hoznék a frontról, csak az elit
képviselőinek álszent jajveszékelése hallatszana, úgy, hogy a mindennel
szemben közömbös tömegnek, amely majd újra megválasztja őket, tetsszen.
Senki nem indul el, hogy megmentse a gyermek testvérét, vagy anyját.
Lesznek hangok ellenem: minek képzeled magad? Ne fessed az ördögöt a falra!
És végül tiltakozás hallatszik majd: „Ez a bolond, még végül háborút szít! Hallgattassátok el!”
De
én félek attól, amit magunkra hozunk. A mi ellenségünk nem az oroszok,
sem az ukránok, és végképp nem az arabok! Egyáltalán senki. Magunk
győzzük. Mert nem tiszteljük az élet törvényét. Elfelejtettük, hogy az
élet – szeretet, és a szeretet – áldozat. Nélkülük az életnek nincs
értelme. Ebbe tudunk belehalni.
Nem
lennének ellenségeink, ha olyanok lennénk, mint ez a katedrális. Mert
mint alkotókat – tisztelnének és becsülnének. S ha mégis lennének
ellenségeink, nem mernének bennünket megtámadni, mert erősebbek,
állhatatosabbak lennénk, mint ők.
Az utunk – visszatérés az ész fegyelmezettségéhez, és a következetes, hihető, mélyen átélt kereszténység.
Nem!
Nem hallgathatok! Felkértek, hogy beszéljek az Isten előtt és a halott
ősök előtt, és ezt abban a percben, amikor idegenek mosolyogva kérdik:
kik vagytok ti valójában?
Mások helyett nem beszélhetek, de magam nevében válaszolok, bár remegek:
Vallom,
hogy fehér ember vagyok, elismerem az emberi fajok különbözőségét,
természetesen minden ember méltóságát, de elutasítom, hogy feketére
változzak, vagy sárgára, vagy, hogy megváltoztassam a szemem színét.
Férfi
vagyok, aki képes gyermeket nemzeni, de nem képes megszülni. Ezért
ragaszkodom az elrendezett tartós házassághoz, mert ez a társadalom
alapja, és a nevelés letéteményese.
Ragaszkodom
ahhoz, hogy a férfinak és a nőnek különböző a test felépítése és a
biológiai funkciói, hogy a nő gyengébb és értékesebb, mint a férfi,
akinek meg kell őt védeni, szeretni, és tisztelni.
Egészséges vagyok, és segíteni fogom a betegeket, de elutasítom a színlelt betegek nyafogását.
Egyszerre vagyok gazdag és szegény is. Kenyeremet megkeresem, és még meg is tudom osztani.
De
nem vagyok hajlandó lustákat eltartani. Sokkal kevesebbem van, mint a
valóban vagyonosaknak, nem irigylem tőlük, örülnék, ha okosan
használnák vagyonukat. Európai vagyok, mert cseh vagyok. Cseh szülők
gyermekeként születtem. Cseh földön nőttem fel, és komolyan veszem
nemzetem nyomorát, szörnyű nyomorát, és dicsőségét is.
Ezért nem vagyok hajlandó feloldódni a konzum multikultúra szellem nélküli uniformitásában.
Keresztény
vagyok. Tisztelettel a más vallások és nézetek iránt, és biztosan
tudom, hogy minden döntésemben ehhez tartom majd magam.
De
erősen ragaszkodom a saját keresztény Istenemhez és parancsolataihoz,
amelyeket azért hozott, mert bölcs, igazságos, és együtt érző az
emberekkel.
Ember vagyok. Hálás vagyok az emberségemért és büszke vagyok az arcomra.
Ember
vagyok. Nevem: Petr Pit’ha, és nem vagyok 380326/038 – születési
számom, sem 372-2/15 – személyim identifikációs száma, sem PIN, sem
bármilyen más szám.
Ember vagyok, mert van lelkiismeretem, és felelősséget vállalok.
Ember vagyok, és emberként is akarok meghalni.
