Szent
Benedeknél az alázatosság lépcsőfokai az igazság felé vezetik a lelket. Szent
Bernát ilyen tekintetben a gőg útjáról beszél, amely visszafelé halad. És egyre
távolodik Istentől. Ami tehát Benedeknél az első, az Bernátnál a tizenkettedik
fok, és fordítva. Lássuk ezeket sorra:
- Benedeknél az alázat 12. foka a teljes Istenre figyelés. Szent Bernát szerint a gőg első foka a Kíváncsiság.
- Az alázat szelíden és keveset beszél. A gőg második foka a Könnyelműség.
- Belső komolyság. Ezzel szemben a gőg harmadik foka a Léha vidámság.
- Figyelmes hallgatás. A gőg negyedik foka a Kérkedés.
- Az alázat vállalja a közösséget, a közös szabályokat. A gőg ötödik foka a Különcködés, egyénieskedés.
- A szív belső érzülete mindig kisebbnek tekinti magát a másiknál. A gőg hatodik foka a Szemtelen önteltség, arcátlanság, arrogancia.
- Az alázat hatodik foka a szerénység. A gőg hetedik foka a Vakmerőség.
- A lélek őszintén feltárja magát. A gőg nyolcadik foka a Mentegetőzés, a bűnök mentegetése. Rejtegeti, takargatja az igazságot.
- Az alázatos békével, türelemmel viseli el a szenvedéseket sőt még a sértéseket is. A gőg kilencedik foka a hibák álnok és képmutató megvallása, hogy kimutassa mennyire bánja. Amikor a kevély alázatba akar burkolózni, hogy meg ne vessék. A gonoszságot és a hazugságot alázatnak tünteti fel.
- Az alázat harmadik foka abban áll, hogy Krisztusnak teljesen engedelmeskedem. Ezzel szemben a gőg tízedik foka a Lázadás. Nem akarom alávetni magam a többiek ítéletének, mindenki fölött állónak érzem magam.
- Az alázat második foka Isten akaratának szüntelen keresése. A gőg tizenegyedik foka meg épp a Gátlástalan vétkezés. Kész vagyok minden bűn elkövetésére. Mint valami örvény, hagyom, hogy sodorjon a Sátán a pusztulás felé.
- Az alázat abszolút mértéke: álljak mindig Isten előtt. Szent Benedek szerint az alázatos ember mindig maga előtt látja Istent. Ő van. Ő a jónak jutalmazója, a rossznak büntetője. A bernáti lépcsőfokoknál a tizenkettedik: a gőg már Megszokássá válik. A lélek úgy elmerült a bűnben, hogy már elveszett az istenfélelem, úrrá lett rajta a megvetés.
Bernát megfigyelése szerint az első hat fokban a testvéreket vetjük
meg, aztán az elöljárókat, végül, az utolsó két fokban magát Istent.
Nagyböjti lelki tükrünkben ezt is érdemes megvizsgálni: hol tartok én
„Jákob lajtorjáján?”…
Ideje
lenne elindulnunk ezen a lépcsőn fölfelé. Hogy lelkünk, személyiségünk eljusson
– az alázatosság fokain, lehántva a kevélység rétegeit – a szeretetnek arra
fokára, amely kizárja a félelmet, s mintegy fáradság nélkül, jókedvvel,
Krisztus szeretetétől fűtve, az Ő vonzásában teszi a jót és hirdeti az
örömhírt.
Szent
Bernát egyik vallomásában ezeket írja:
„Eleven és hatékony Ő, s amint belépett
hozzám, fölébresztette alvó lelkemet. Megmozdította, s megpuhította,
megsebesítette szívemet, mert kemény és kőszív volt az, és egészen beteg.
Elkezdett dolgozni: rombolni, építeni és ültetni. Öntözte, ami száraz volt,
megvilágosította, ami sötét volt, kinyitotta azt, ami zárva volt. A hidegséget
bennem lángra lobbantotta, a görbeséget kiegyenesítette. (…) Nem érzékeimen
keresztül jutott be belső világomba: csak szívem megmozdulásából éreztem meg jelenlétét.
Abból, hogy kerültem a bűnöket, abból, hogy csökkent bennem az érzékiség,
megismertem erejének hatalmát. És megcsodáltam bölcsességének mélységét abból,
hogy megvizsgáltam és megítéltem lelkem titkait. És kevés erkölcsi javulásból
megtapasztaltam szelídségének jóságát is. Szépségéből is felfogtam valamit
abból, hogy lelkem, vagyis egész belső természetem megváltozott és megújult.
Mindezt együtt láttam és megrettentem nagyságától.” (Levelek az Énekek Énekéről,
6.)
